Zsírvasárnap

Cakkozza a szél a Duna felől, pofozgatja az ólmot, az egész súlyos, lomha közeget, amit levegőnek hív az ember, és él vele persze, ahogy lehet. Hosszú sor áll a fehér sátor előtt, mintha banánért, azért a fagyott, fekete banánért, vagy emdéef sonkáért húsvét táján. Lóveronaiért - észre se venni, hogy kicsit édesebb. Egy hosszú, csöndes, vasárnapi sor, úgy áll ott mindenki, mintha éppcsak, mintha véletlenül. Épp beáll, mit lehet tudni, ingyen van, ennyit megér, ennyi törődést megér.
- Már nehogymá' ide be akarjál állni! - mondja a férfi. Ácsorognak csak a sor vége körül, nyűttek, lestrapáltak, túlsúlyosak, ahogy itt szokás, koraközépkorú pár. Mindkettőn farmerruha, talpig Isztambul. - Mér? - szól vissza a nő, tulajdonképpen már a sorból. - Nem azért jöttünk, hogy megnézzük?
- Hát jól van, megnéztük, húzzunk! - De azért a férfi is közelebb lép, állnak, véletlenül épp ott, ahol a sor van, de semmi több.
- Joci, ne izélj, kibírjuk azt a fél órát!
- Kibírni ki, de ha egyszer nincs kedvem, mit csináljak?
- Jól van, én akkor is kivárom.
- Hát várjad, mondtam, hogy nem? - Áll a Joci oldalt, és érzi, sokkal föltűnőbb, mintha beállna rendesen a sorba. Meg az asszony is hangosabb mint kéne, mindenki hallja, hogy nem-e azt beszélték meg, hogy törődnek az egészséggel, úgyhogy a férfi kénytelen közelebb húzódni, nem tartozik ez másra, az egészség. - Okés, okés, hallgassál már! - Hát hallgatnak. Isztambulné belekarol az urába, csak nem fél a férfi egy tűszúrástól, mondja, és ad egy puszit a gallérjára. De az csak bámul komoran.
- Milyen tűszúrás? Nem azt írták, hogy van egy gép és az kiadja?
- Jól van, na, de egy csöpp vér csak kell. - Joci arrébb lép, bizonytalanul kotorászik a zsebében.
- Most meg minek gyújtól rá?
- Mit minek? Jólesik, annak. - Tenyerébe fordítja a cigarettát, nem néz sehová.
- Legalább itt a sorban kibírhatnád, hogy nem.
- Nem, anyukám, én nem állok sorban. Te állsz sorban, vili? Én csak várlak, amíg el nem megyek és iszok egy sört. - A férfi lép egyet, mutatja, hogy ő megy is már, aztán úgy is marad, mutatva, felet lépve. - Nézzed e - mondja a nő -, ott adnak valami prospektust, hozzál már egyet! - Joci erre befejezi a mozdulatot, s mint aki véletlenül épp arra kószál, szerez egy tájékoztatót. Benéz közben a sátor nyílásán, riadalom és bosszúság az arcán, azt hiszi, fölény.
Lassan halad a sor, Isztambulék araszolnak, olvasgatják a papirost, főleg az asszony, de a Joci is belenéz, addig se kell másfelé. - Nesze, itt van. - Az asszony rábök a prospektusra. - "A koleszterin értéke mellett az infarktus elméleti kockázatát is megadja." Nem jobb, ha tudod, mi az ábra? Hogy kapol-e infarktust?
- Nem -, morogja a férfi. - Maradjál már Ili magadnak! - Az Ili belékarol. - Figyelj már, ha úgyis itt ácsorogsz, nem mindegy, ha megnézeted te is? Nem én szokom mondani, hogy szorít, meg hogy mindjárt infarktust kapok? - A Joci elpöcköli a csikket. - Jól van, na, beállok, be vagyok állva. Tessék. Jobb most? - Az Ili hallgat, vonogatja a fehér retikült, levesz a férfi hajáról valami szöszt. - Mond az ember mindent, attól még nem beteg -, morogja a férfi maga elé, zsebben a keze. - De szokod mondani, hogy nem vagy jól.
- Mondom, mondom. Ki a franc van itt jól?
- Oké, oké, de lehet vele törődni, ezek is írják. Izélják a vérnyomást is.
A Joci bólint, hogy persze, tudja ő, nem hülye ő. A kérdésre, hogy mikor volt utoljára orvosnál, közli, hogy hat éve, a betonozáskor.
- Na ugye. Asszed árt?
- Csak ne naugyézzál. Álljál be, méreckedjél, mondtam, hogy megvárlak.
- Az előbb azt mondtad, te is beállsz.
- Azt mondtam, amíg várlak, esetleg megnézetem. Hallgatnak, araszolnak.
- És akkor az a gép tényleg megmondja, mi?
- Meg hát - feleli az asszony -, legalább a kockázatodat meg, azt írják. Itt van e, a férfiaknak több a rizikófaktor, zsíros evés, dohányzás, minden.
- Ez az egész szar, ez a rizikófaktor - fakad ki a férfi, de többen hátranéznek, erre elhallgat. - Figyúzd, a velőbe mennyi van - nagy papírtáblát vizsgálgat az asszony a sátorajtón -, meg a májba. A tojásba. A rántotta egy időzített szívbomba, azt mondták a rádióba. Meg az összes hús is, odanézz! Szalonnát se veszek többet.
- Valamit csak kell tán zabálni, ha az ember dolgozik.
- Almát. Meg répát. Szójababot.
- De mostan már aztán tényleg maradjál a hülyeséggel - sziszegi a férfi, és kotorászni kezd a zsebében. Isztambulné hozzásimul, hogy ne haragudjon, de hát tényleg kéne az életmódon változtatni, ha semmi disznóság nem derül ki, akkor is. És hogy majd lassan vegye le a Joci a véryomáshoz a dzsekijét. Előbb az Ili, aztán a férfi tűnik el a sátorban. Isztambul úgy lép be görbén, behúzott hassal, mint valami butikba, harisnyaboltba.
Negyedóra se telik el, dél lehet, mikor kijön az asszony, piros füzetet gyűröget a kezében, repked a szeme, lesi a sátrat. Jön a Joci is hamar, zsebre rak egy kis bilétát, olyan az arca, mint fürdés után, vörös és ünnepélyes. Az Ili kérdezi, hogy neki, a férfinak, nem-e adtak füzetet.
- Akartak, de mondtam, hogy a feleségem úgyis kap, egy családba egy elég. - Átkarolja az asszonyt, hogy induljanak, de állnak csak, néznek maguk elé. Vékony az Ili hangja, ahogy megszólal, s mosolyog, mint a hideg leves.
- Nekem magas lett.
- Nekem is, a kurva életbe, de hát mondtam én, hogy szorít. Nem mondtam? Azért magas mer' szorít. Mer' nagy a kockázatom. - Az Ili belerakja a szives füzetet a retikülbe, nézi az urát.
- Mondták, hogy ne dohányozzál?
- Mondták, naná, hát mit mondjanak?
- Meg hogy meg kell tartani a zsírszegénységet, az is mondták?
- Azt is mondták - mondja a Joci, szájába vesz egy gyufát, rágja, kiköpködi. - Megijedtél, mi?
- Hát meg, naná. Mér, te nem?
- Nem arról van szó, hogy megijedtem vagy nem.
- Hát miről? - mondja az asszony, és hogy vett leértékelt halolajat, azt írják, jó rá, ilyen kis kapszulákba, vagy mibe.
- Eredjél mán, gyógyszer kell erre, körzeti orvos, fel kell keresni, azt mondták. Gyógyszer, nem ilyen francok - köpi ki a gyufát a Joci. - Na látod, hogy megijedtél - mondja az asszony.
- Nem arról van szó - mondja a férfi.
- Hát?
- Erről a szarról, erről az egész szarról! Na gyerünk. Eszöl egy fagyit?
- Mit tudom én már, lehet, hogy az is tele van vele, a fagyi. Minden teli van infarktussal.
- Akkor most mi legyen - kérdezi a Joci. - Mi lenne -bújik hozzá az asszony -, mozogjunk, legalább mozogjunk, Jóska!
És mozognak, lassan, óvatosan mozogni kezdenek, nehogy ott érje őket a Deák téren a halál, két túlsúlyos, koraöreg galamb a verőfényes, ólomboldog Budapesten.