Város-cédulák

Berlintárgy például az, hogy élethossziglan tudnék ott élni. De ne beszéljek rólam, alkalmazzak magam és feneketlen tárgyam közé valaki hőst, ne szólj szám, nem fáj személy.
Legyen középkorú író ez az én alkalmazottam, aki velejéig urbánus, vagyis az életét bizonyos urbsokban, illetve azok kulturális vonzásában tudja csak elképzelni. Ezzel együtt nem egy megveszekedett városfogyasztó, hónapokig jól elvan egy konkrét város, mondjuk Budapest nélkül, a szcéna nem hiányzik, a városaim meg én vagyok, mondja egyszerre hebehurgyán és öregesen. Valahol az Adrián vagy épp a Balaton-felvidéken, ahol e cédulákat írja, nagyon is le tudna telepedni, persze ha volna egy másik lakása, egy fix pontja amott, abban a bizonyos városban, ahol éppen telelne, nevezzük Budapestnek. Berlinnek. Be kell látnom, az illető mindmáig nem tudja, hol is kéne élnie, s ez már így marad, legyen bárhol, a hely kicsit mindig ideiglenes lesz, a világ, hogy úgy mondjam, ahonnét ki fog halni egyszer. Tudna tehát Berlinben élni, ahol – a gyengébbek kedvéért kénytelen leszögezni – Magyarország a hazája maradna, a magyar az anyanyelve és az írói anyaga maradna, s bár Berlint imádná, azért, Marlene Dietrichet parafrazeálva, Budapest bleibt doch Budapest. Vagy Pécs. Nehéz a városokkal.
(…)
A Berlintárgy mindig önnön kudarca is, hogy ismét nem tudtam megmozdítani, szeletelhetővé tenni azt a valamit, azt a kuszamit-tömböt, ami ott van a gépemben, s amit Berlin-könyvnek hívok, jobb híján, s aminek tán ez a legérvényesebb státusza, a szép megíratlanság és megírhatatlanság. Sajátossága pedig, hogy időről időre, pontosabban alkalomról alkalomra összeírok némely cédulákat a helyről, melyet Pécs és Budapest mellé vagy után, ahogy vesszük, felnőtt fejjel választottam magamnak – írja fel nekem ez a hős, hogy kezdjek vele, amit akarok. Minden a tárgya a majdani könyv terében, a legszélfúttább és a legvaskosabb tény, egy megereszkedett kék luftballon és a Brandenburgi kapu. Utólag persze szükségszerű lesz, ami itt és most esetleges, ezt a cédulasort is a tárgy kapcsolja össze, semmi más.
(…)
Berlintárgy az eső, a nyurga, járókelő esők. Jődögélnek a magasból, lesznek, vanódnak, mintha az eső semmi más, csupán az elengedhetetlen esernyő meghosszabbítása, marionett-zsinórzata lenne az ég felé, de az égbe bele se kezd a hősöm. Leírhatatlan. Mármint ha látszik, s nem tengersápadt és viharezüst gomolygás képében lóg a hársfák fölött, avagy ha nem ül szürke és buggyos dédéer-orkánsapkaként a Reichstag kupoláján.
(…)
Berlintárgy az, hogy első pillanattól fogva valami különös köze van hozzá. Kinevezte számáravalóvá anélkül, hogy ismerte volna. Megelőlegezte magukat egymással. Az utazó rögtön megérzi, hogy van-e jövője a viszonynak, mely őt egy városhoz fűzi majd. Az első benyomás mindig irracionális, a pillanatot, amin minden múlhat, amiben minden eldőlhet, véletlenek alakítják. Van így, hősöm volt már így városokkal, konkrétan az említett Péccsel és Budapesttel. Mégis, ahányszor hozzányúl, mármint a városhoz, mármint “Berlinhez”, tán nem terméketlenül, de elbizonytalanodik. Ha az ember már nem turista, de nem is bennlakó, elkezd rém óvatosan bánni az ítéleteivel, a legegyszerűbb kérdésre is hezitál, rémülten látja, mennyire nem kézenfekvőek a válaszok. Ha válaszok egyáltalán, nem pedig körülírások, kísérletek valamilyen válaszra: az ember kérdésekkel és segédmondatokkal kijelöli egy válasz helyét, és ha jól kérdezett, azon a helyen tényleg ott a válasz. Hol verifikálhatóan, hol nem. Miként az ősz, megúszhatatlan az ideiglenesen ott tartózkodó komfortos elveszettsége, viszont ez érleli a lassú belátást, hogy megismerni nem, legföljebb hosszan és bizonytalanul, darabjaiból kirakosgatni lehet egy várost, egy belső várost, melyet akár Berlinnek is nevezhetni.
(…)
Berlintárgy az, hogy ha becsukja a szemét, s az első avagy legönkéntelenebb Berlin-képet próbálja a szemhéja alá csalogatni, akaratlanul is csalni fog. Többnyire nincs első kép, csupán elsővé, azaz emblematikussá avat bizonyos látványokat, s azok emígyen rögzülvén már jobb eséllyel indulnak a további kép-versenyfutásban. Ilyen látvány a hajdani nyugat-berlini práchtbulvár, a Kurfürstendamm egy jellegtelen, szerdaszürke részlete a kilencvenes évek közepéről, tán szemben a Kranzler-cukrászdával. Délelőtt van, kiszáll egy autóból ez a hős, fogalma sincs, hogy évek múlva lakni fog itt, élni, hogy olyasmi lesz számára a Kudamm, mint Pécsett volt a Király utca, avagy Budapesten a Kossuth Lajos. Kiszáll, még az eső is szemereg, és sugallata támad, hogy ez neki kell, hogy birtokolni persze nem fogja, de az övé lesz. Övé, jelentsen ez bármit. Nem sokat. Jó mondani. Az az enyém, amit megírok, márpedig Berlint nem lehet. Maximum róla. Rólatárgy.
(…)
Berlintárgy, hogy hősöm bizonyos álmaiban az Erzsébet híd pesti hídfője felől úgy zúdul az autósor a hajdani Felszabadulás térre, hogy az, a tér, már Pécsett van és Széchenyinek hívják, és a dzsámi mögül, nagyjából az Astoria magasságából, nyílik a Kudamm. Igaz, csupán a keskenyebbik vége, a Halensee felőli, ahol buszra száll az ember, ezen álmok 119-es vagy 129-es emeletes buszára, mely hol a budapesti 7-es, hol a hajdani pécsi 30-as álorcájában angyalbárkaként közlekedik a három belső város fölött és között. Hol ez, hol az kerül előtérbe, most épp Berlin, ahogy ezt, úgy a másik kettőt is meg kéne egyszer nemírni. Hogy ez a három az én kulturális fővárosom.
(…)
Berlintárgy, ha már itt tartunk, hogy Pécs és Budapest vetélkedik, többek között, a 2010-es “Európa kulturális fővárosa” címért. Anélkül, hogy hősöm egyik vagy másik mellett voksolna, annyit megglosszíroz, hogy egy ilyen szerkezetű ország fővárosának, lévén más súlycsoport, tán nem volt túl elegáns dolog pályázni, ha nyer se volt elegáns, ha veszít se. Ugyanis bárki lesz a befutó, Budapest eleve ott kell, hogy álljon mögötte mint főváros, mint a magyar kultúra vitathatatlan központja, jelentsen bármit a kultúra és bármit a központ. Úgy képzelném, mondja hősöm, tényleg a lapszélre s a szerkesztő ceruzájára bízva e mondatokat, hogy van, lesz egy magyar vidéki város, amelyik nyerni fog, s az összes többi, Budapesttel az élen, vagyis az ország (hisz ha valami országos ügy, ez az) támogatja jókedvvel, bőséggel. Nem ám Balsors és Régenthép! Így képzeli, de hogy őszerinte miképp fog történni, arról inkább nem beszél. Hősöm számára Magyarország kulturális fővárosa Pécs, noha a kultúra fővárosa (is) Budapest. De nyerjen bárki, azt sürgősen tisztázni kéne, lesz-e rövid u meg hosszú u 2010-ben. Ha lesz, akkor a kultúra hosszú, a kulturális rövid.
(…)
Berlintárgy, hogy fölösleges bizonyos evidenciákat kimondani, például hogy Berlin mindig is Európa egyik kulturális fővárosa. Naná, hanyatlásaiban és felíveléseiben is az. Európa emblematikus “nagy” helyei közül alighanem Berlin a legfiatalabb, huszadik századi történelme nagyjából leképezi Európáét, szörnyű, sűrű, nincs mit jelzőzni ezen. Viszont regenerálódó képessége páratlan. Kigyógyult a nácizmusból, abból, hogy porig bombázták, kigyógyult a háború utáni borzalmas szegénységből, aztán mindabból, amit a Fal jelentett, a Szov-jetunióból, a létező szocializmusból, kigyógyult az endékából. Lassan kigyó-gyul, így a pontosabb. Hogy a dédéerség, de nevezhetné örök kádárizmusnak is, elmúljon, ki kéne halniuk, halnunk, mindazon nemzedékeknek, akik megélték, akik még a pórusaikkal, minden idegszálukkal érzékelik a különbséget, a megfoghatatlan, de kétségtelen másságot a tekintetben, a bőr és a bőrkabát tónusában, a válltartás szabadságfokában, a fű színében – hol zsarnokság nincs, ott zsarnokság nincs, ilyen egyszerű. Ilyen bonyolult. Országokat és népeket nemcsak szétválasztani nehéz, hanem összefalazni, újraegyesíteni is. És akkor még ott van ezer kérdés, hogy például egy ekkora országban a részek egyáltalán akarnak-e hasonlítani, akarnak-e összeforrni, s hogy nem volt-e mindig is több, öt, hat s ki tudja, hány Németország. Ki tudja, hány Berlin.
(…)
Berlintárgy a Mariannen Platzon Wilhelm Lehmann emlékműve, tán a legcivilebb berlini emlékmű. Wilhelm Lehmann itt írt Hitler- és háborúellenes jelszavakat egy nyilvános vécé belső falára. Képzeljük el, a hetvennégy éves öregúr 1942 augusztusában feltűnés nélkül besétál az egyik fülkébe, magára zárja az ajtót, és szép, akkurátus betűkkel felírja a falra, hogy “Hitlert, a tömeggyilkost meg kell ölni, akkor vége lesz a háborúnak”. S ez még nem elég, októberben visszamegy, s gondolván, hogy azóta biztos lekaparták, fel akarja újítani a feliratot, ha kell, egyenesen újraírni. Ekkor bukik le, a szervek augusztus óta figyelik a fülkét. A ceruza oda nem illő neszére, nyomozófül, azonnal berontanak, nadrágot és kezeket fel, letartóztatják. Hazaárulás előkészületének vádjával halálra ítélik, és 1943. március 8-án fölakasztják.
(…)
Berlintárgy a német szótár, tán itt kéne kezdeni. Minden szó, mely a kezébe kerül, a szeme elé, a közelébe, s az a kevés, amit a szájára venni képes. Legfő tárgy tehát hősöm számára a nyelv, pontosabban a nyelvi idegenség avagy a reménytelen nyelvi birkózás, mely még az írói problémáinál is személyesebb probléma. Az viszont jó, hogy félreérthetetlenül megtapasztalta önnön kommunikációképtelenségét, azt a fogyatékot avagy sajátosságot, amit anyanyelvének elemi (zsigeri? pofátlan?) birtoklása révén általában szerencsésen elfed. Berlinben van a város mint nyelv, és van a város nyelve. A másik ember többnyire e konkrét nyelv szűrőin át jelenik meg. Felsejlik, így pontosabb. Muszáj olykor a nyelvtelenség felől nézni a nyelvre. Hogy milyen az űr felől a légkör.
(…)
Berlintárgy, hogy bár kockázatos “a” berliniekről beszélni, annyit talán mondhat hősöm, hogy ha homályosan is, de érzett valamiféle stílust, egy közeledési és távolságtartási kultúrát, mely neki, az otthonos idegennek nagyon megfelelt. Kedvesen, őszintén és empatikusan békén hagyják, ezt tapasztalta, ezzel együtt több szolidaritás érződött bennük, rajtuk, az utcán, több köz a másikhoz, mint például Budapesten. Persze ezek csak látszatok. Persze sok kis látszat, ahogy végül kőkeményen összeadódik.
(…)
Berlintárgy például a magyar múlt, a magyarok berlini jelenléte. Ha rövid ideig is, de Berlin volt olyan fontos a szellemi és nem csak a szellemi Magyarország számára, mint Bécs vagy Párizs. Ha az ember megérti, de legalább megérzi, hogy író elődei mit kerestek és mit szerettek itt, máris sokkal jobban érti a várost, s nemcsak ama “weimari” Berlint, ama tüneményt, ama tűfokán átbújt tevét, hanem, mondjuk, a hetvenes, nyolcvanas évek Nyugat-Berlinjét is, vagy a kilencvenes éveket, hisz, elsősorban DAAD-ösztöndíjjal, számos kollégám töltött itt hősömhöz hasonlóan évet vagy éveket.
(…)
Berlintárgy, hogy a berlinség nem feltétlenül látványban testesül meg, ergo nehezebben fényképezhető, ami pedig nem fényképezhető, nem vihető haza, az turisztikailag nincs. Berlin nem szép úgy, ahogyan Róma, Párizs, Bécs vagy Budapest, csupán rettentően, csillapíthatatlanul érdekes. Ezt pedig meg kell élni. Berlin nagydarab, csontos pincérnőként az egynapos turistát korrektül kiszolgálja, de nem szólítja meg. Berlin ugyanaz városban, ami színésznőben Marlene Dietrich. Van egy nagyszerű lemeze, a Das war mein Milljöh, tizenöt dal a tízes, húszas évek arany Berlinéről, süt belőle az az ironikus nosztalgia, melyben hősöm a legjobban érzi magát. Du hast ja keine Ahnung, wie schön du bist Berlin, énekli Marlene Dietrich, “Neked fogalmad sincsen, milyen szép vagy, Berlin”. A szótagszám kijön, mégis más, mint németül. Fordítva van, így mondhatnám, s naná, hogy puhább a mondat, ha a szép szó maga is puhább. Németül sprődebb. Jó sprőd és rekedtes. Egy szereteti smirgli. “Neked se nincsen ánung, mi szép vagyol, Berlin”, teszem hozzá a hősöm magyartalan, ám megfelelően könnyed változatát a maga lejtelmes, léha jambikusságában. Így van ez a fordítással, a legposztmodernebb művészet – anyagkommentárok bizonyos origónak tekintett jelcsoporthoz.
(…)
Berlintárgy, ki gondolná, a répacukor. Itt vont ki 1747-ben először cukrot takarmányrépából Andreas Sigismund őrgróf, később a tanítványa, Franz Carl Achard kísérletezett Berlin-Kulsdorfban répaültetvénnyel, míg végül 1799-ben sikerült letenni a porosz király asztalára az első répából nyert cukrot. 68 év múlva megalapították a Répacukoriparosok Vámszövetségének egyesületét, a legrégebbi iparegyesületet Németországban. Semmi édeskés, tényleg, de azért a cukrot itt találták ki.
(…)
Berlintárgy a síkság, hogy az egy Teufelsberget leszámítva nincsenek például hegyek. A Teufelsberg nem a Vezúv, de legalább annyira fontos, mert a berliniek hordták össze a lebombázott város törmelékéből 1950 és 1968 között. 21 millió köbméter sitt, magassága 120 méter. Van rajta kilátó, sípálya, ami kell. A síkság nem laposság, s még a víz, a Spree sem úgy víz, hogy hipp-hopp keresztülfolyik a város turisztikai közepén, hanem bújik, kanyarog, behálóz, mindenhol ott van, annyira legalább, hogy az ember ne lepődjön meg, ha a semmiből előbukkan egy piros hasú, dohogó lakóhajó.
(…)
Berlintárgy, hogy madarat etetni legjobban a Wannsee-nál lehet, hősöm hónapokig lakott a partján, tudja jól, hattyúk, szárcsák, kacsák, dolmányos varjúk, verebek. Berlin tele van állattal, fölfoghatni a várost egy nagy folyójárta, tópettyezte pagonynak, egy aláinfrastrukturált parkerdőnek is, melyben lakik három és fél millió ember. Hogy hány madár, négylábú, például őz, vaddisznó, azt nem tudom, biztos vannak pontos statisztikák, mindenről vannak. Egyébként a félig leeresztett kék luftballont a Wannsee-nál látja hősöm. Egy vidám, gumihártyába zárt lélek, aki szabályosan közlekedik, megáll a zebránál a Loretta előtt, átmegy az úton. Egy fegyelmezett öngyilkosjelölt. Majdnem befordul a sír felé, aztán ezt mégis machénak találja, legyint egyet és tovasiet, eltűnik az S-bahn hídja alatt. Mintha valaki távirányítaná. A szél? Az úristen? Kleist halhatatlan szelleme? A Loretta egy étterem, a helyén állt egykor a fogadó, melynek közelében Kleist agyonlőtte magát és szerelmét. A sírja máig kultikus hely, valami gimnazistacédula, valami hervadási kamaszlány-limlom mindig van rajta, egyszer látott a hősöm egy átszúrt barbie-babát, egy vudubarbie-t, csorgott rajta a szúrós, kályhaezüstös berlini ősz.
(…)
Berlintárgy az építkezés, hogy hősöm nagyjából tíz éve nézi elképedve, ahogyan át-, alá-, fölépítenek egy várost. Ez még Nyugat-Európa felől nézve is impozáns, innen, a végekről nézve pedig egyenesen lenyűgöző. Tíz éven át a toronydaruk téglaholdacskái világították be az eget Berlin fölött. Hősöm lassan értette meg, mi is nyűgözi le. Az, hogy ő a hetvenes, nyolcvanas években Magyarországon alig látott komoly építkezést, berlini léptékkel foghatót pláne nem. Számára az építőművészet csak a könyvekben létezett. Borzalmas lakótelepek, szörnyű szállodák, kész. A nyolcvanas években pedig már kizárólag a szocializmus épült, a konkrét ország rohadt, legföljebb óvta az állagát. Az is buherának tűnt, ami nem volt az. Tán ezért is van, hogy hősöm Potsdamer Platz-párti, nagyon szereti ezt a teret, ha már azt, a hajdanit és felülmúlhatatlant csak fényképről láthatta. Ha német lenne, ha született berlini, biztos kritikusabb volna. Pikírtebb, szkeptikusabb. És ez így van jól.
(…)
Berlintárgy a furcsa alakulat a Potsdamerbrücke táján. A Falun Kong szekta tagjai, negyven-ötven fiatal kínai, némán, lógó fejjel, színes kapucnik alatt átbandukolnak a zebrán, majd mint egy jelenés, eltűnnek a Neue Nationalgalerie üvegcsarnoka mellett. Egész éjjel zászlókkal, táblákkal járják a várost, mintha Rejtőnél, Max Ernstnél vagy épp Örkénynél – jövet a semmiből és menet a nagy büdös semmibe. Mintha Jens Komossa valamelyik fényképének hátterében vonulnának el, aki csak az éjszakai Berlint fényképezi, a tereket mint színpadi tereket. Zugok, beszögellések, lámpa-fénykörök véletlen tárgyakkal, néptelen szobák, ahogy a tévéképernyők világvégi fényében fürdenek, itt-ott megmoccan egy zokni, egy láb, hosszú, konzekvens előadások az éjszakáról. Berlinben éjszaka is nappal van, csak épp égnek a lámpák, de hát olykor nappal is égnek, nappal is van sötét.
(…)
Berlintárgy, hogy a múzeumokba bele se kezd, a szigorúan vett kultúr-Berlinből tán ez a legjobb, a múzeumok. Imádott elveszni bennük, e homályos, zegzugos kultúrfürdőkben. Egy hétig csak a Gemäldegalerie-t járta, éppen a saját ráérősségét szerette, hogy ez volt a dolga, megfigyelni a részleteket, a bal lator ágyékkötőjét, egy pompőz gallért, egy nyúl csendéleti szemét, egy kihízott mellék-angyalt. A szárnyakat. A könyvben hosszan kéne írjon az angyalok szárnyairól, nagyság, mintázat, aviatikai sajátosságok, ízesülés stb. Csak a részletek háttérsugárzása érdekli majd, mindaz, ami hajdan, a képek keletkezésekor mellékesnek tűnt, dekórumnak, ha egyáltalán. Épp ezért több lelket és elevenséget zárt magába, mint a fő témák. Több szabadságot.
(…)
Berlintárgy egy kefebolt az Oranienstraßén, mely, ha úgy tetszik, a török Kreuzberg Váci utcája, továbbá a háború előtt úgy emlegették, mint a kelet Kurfürstendammját, persze a kelet egészen mást jelentett. Egy kézművesbolt, mely a kefeségről szól, a keféről mint őrületről, ahol, naná, minden keféből van, a kefe mint lágytojástartó, mint kézitükör, melynek kerete egy aranyszínű ruhakefe, hogy egyszerre nézd és keféld ki magad. Itt látta először a vakolatra fújt hegedülő patkányt egy kapualjban, a kapubolt fölött régi, tán még háború előtti kiírás: Utazási iroda. Odabent egy Zen-templom bújt meg, a Zen-plakátra valaki kézzel ráírta: Allah ist Groß. Sven Regener Herr Lehmann című könyvében egyenesen azt állítja, hogy itt, a kreuzbergi hátsó udvarokban fabrikálták össze a világ legelső komputereit. Kreuzbergbe se kezdek bele itt, mondja a hősöm, és igaza van.
(…)
A Berlintárgy az, hogy lassan öt éve dolgozom valamin, “ami úgy van, hogy nincs, s ezt a pár oldalt sem úgy emeltem vagy választottam ki a »készülő műből«, noha természetesen hozzá tartozik, hanem megírtam erre az alkalomra és az alkalom miatt. Van és nincs, úgy látszik, ennek a munkának ilyen a természete, s nem lepődöm meg, talán még bánni se fogom, ha a majdani végeredmény se lesz egyéb, mint könyvnyi terjedelmű beszámoló egy könyvről, amit nem lehet megírni. És nem lehet nem megírni”.