Vári György:Ha egy téli éjszakán egy olvasó…Parti Nagy Lajos Hősöm tere című könyvének olvasási mintázatai

Parti Nagy Lajos második és eddig utolsó regénye megoldhatatlan feladat
elé állítja olvasóját, amennyiben a könyv egyértelműen megfogalmaz egy
olvasási javaslatot, előírja saját olvasásmódját, azonban ő is tisztában van vele,
hogy az általa megkívánt olvasásmód megvalósíthatatlan. Végső soron az
olvasó, ha belemegy a játékba, szintén önnön torzított tükörképével szembesül,
mint a regényt író és olvasó elbeszélő, az általa, alteregója (végső soron
eltorzított önmaga) által írt levelek olvasója és kommentálója, sajtó alá
rendezője, aki ebből kifolyólag mintaíróvá és mintaolvasóvá válik számunkra, a
fikció egy másik bugyrában fészkelődő-szorongó olvasók számára. A könyv
maga ugyanis dokumentumként gondolja el magát, amit szerzője figyelmeztető
jelleggel tár a világ elé, bizonyítékként, tudósításként, tanúságként. Az elbeszélő
a tiszta, tényszerű igazságot szeretné megóvni a „manipulációtól”: „És elküldöm
az alábbiakat akkor is, ha nem bolondultam meg, vagyis az illető, fenyegetését
beváltva, reggel 8-ra értem jön, hisz abban az esetben… jó okom van
feltételezni, hogy e rá nézve súlyosan kompromittáló leveleket, bár meg talán
nem semmisíti, de erősen manipulálni fogja. S ezt, ha másért nem is, a jó
hírnevem érdekében, szeretném megakadályozni”. Az elbeszélő arra használja
fel az elbeszélés idejét, a Megragadás napjának, vagyis a fajvédő galambok
hatalomátvételének éjszakáját, hogy az eddig az éjszakáig elvezető út virtuális
dokumentumaiból megfogható, „valódi” dokumentumokat csináljon, hogy
összerendezze és elpostázza őket, hogy mások majd kiadhassák, kimenthessék a
cybertérből – „…hiszen mindig van egy másolat, egy eredetivé rongyosodott
példány, melyet rettegni, ugyanakkor visszavágyni meg nem szűnünk…”. Ezt a
folyamatot mutatja és járja be a könyv, ez történik a virtuális, másodlagos
valósággal, az e-mailekkel, amíg valódi, keményfedeles könyvként elénk nem
kerülnek az elpostázott küldeményt elfogó Magvető Kiadó gondozásában, így
lesz a másolat eredetivé, a virtuális valóságossá. „ A jövőre nézve tehát: ha ön,
kedves olvasóm, jelen sorokat, például ezt a mondatot, valamint az illető
személyre vonatkozó későbbi észrevételeimet megtalálja a nevem alatt, akkor az
a könyv megegyezik ezzel az iratcsomóval, amit ma éjjel összeszerkesztendő
vagyok”. A fikció szerint mi vagyunk a szerző, Lajos utolsó reménye, az utolsó
esély, amit megragadhatott a Tisztabúza éjszakáján, mi, a „kedves olvasók”. A
hermeneutikai helyzet hasonló ahhoz, mint amikor üzenetet találunk a
palackban. Nincs kitüntetett olvasója a könyvnek, illetve az olvasót az tünteti ki
és ruházza fel felelősséggel, ha a könyv egyáltalán a kezébe kerül. Könyv
mindenkinek és senkinek. Az „eredetivé rongyolódott” példány, a másolat pedig
úgy is értelmezhető, hogy az iratcsomó eredetisége pusztán csak álca, különböző
eljárások eredménye, olyasféleképpen, mint amikor bizonyos tárgyakat
régiségnek maszkírozunk, hogy jobban eladhassuk őket, vagyis hamisítunk vagy
egyszerűen hagyjuk magunkat becsapni az időtől, szeretjük hinni, hogy ami
rongyos, az hiteles. Az idő arról is gondoskodik, hogy eltűnjön az eredeti, így
azonban a másolat azért lép elő eredetivé, hogy a jelen nem lévőre, az elveszett
eredetire visszautaljon, hogy tanúskodjon róla. A másolat tehát tanú és a tanúság
szintén számít arra, hogy hitelesnek fogadjuk el, sőt, a tanúság létre sem jöhet az
eredeti eltűnése nélkül. Kérdés, méghozzá olyan kérdés, amit a palackbéli
üzenet, a Hősöm tere olvasójának feltétlenül el kell döntenie, hogy milyen a
státusza, milyen az „igazsághoz” fűződő viszonya az „eredetivé rongyolódott”
másolatnak, és ezt a döntést csak megnehezíti, hogy az elbeszélő maga is
kételyeket támaszt története bevezetőjében megbízhatóságát, kompetenciáját
illetően: „az előzmények mégis mintha a semmibe, a dermedt homályba
vesznének. Furcsa, de e sokadik felidézésükkor is elbizonytalanodom, mi több,
gyanakodni kezdek, olyannyira, hogy szavahihetőségem érdekében nem is
szabadna kizárnom: mindaz, amit idemásolok, valamiféle hosszú álomban,
legalábbis álom alatt történt meg velem”. Később ezt a lehetőséget visszavonja,
de mivel épp ő kérdőjelezte meg saját hitelességét, semmiben sem lehetünk
biztosak. Nem kizárt, hogy fikciót és az sem kizárt, hogy dokumentumot
olvasunk. Nem kizárt, hogy álmot és az sem, hogy valóságot. Talán egy bolond
képzelgéseit, lehet hogy „csupán csak megbolondultam, vagyis az említett
személy egyedül a meghasadt képzeletemben létezik”. Ezt az is megerősítheti,
hogy azt állítja, hogy ha hőse nem is létezik, ha csak a képzelet szülötte, akkor
is, akkor a kéziratot éppen esetleges esztétikai kvalitásai okán kell megvédeni
tőle magától, hősömtől. Aki viszont ebben az esetben nem létezik, tehát nem
jelent veszélyt a kéziratra. Amennyiben az író mégiscsak ezt feltételezi, akkor
tényleg bolond. De következik-e ebből, hogy nem veendő komolyan kézirata?
Hogy bizonyos dolgokra nem figyelmeztethet, bizonyos dolgoktól nem óvhat? A
szerző szerint (azért nem írok fiktív szerzőt, mert a szerző-elbeszélő fiktív vagy
valódi voltának kérdése része annak a döntésnek, amit hoznunk kell, az olvasói
döntésnek, hogy fikcióként vagy dokumentumként olvassuk-e az előttünk fekvő
könyvet) van bizonyos relevanciája a bolond figyelmeztetéseinek is, „sajnálni a
bolond is képes”. Ez az előzetes választás nem elkerülhető, egyrészt, mert
meghatározza a könyv további befogadását, másrészt pedig a dokumentumként
olvasás cselekvést igényel, ahogy a fikcióként olvasás a cselekvés elutasítását. A
választás erkölcsi felelősség is, a palackban talált üzenet megtalálója eldöntheti,
hogy meghallgatja-e a hozzá intézett kérést, figyelmeztetést vagy figyelmen
kívül hagyja. Az olvasói döntés tehát egyúttal kikerülhetetlenül morális döntés
is. A könyv címe olvasható olyan jelölőként, amelyik éppen ezt a dilemmát
foglalja magában, arra kérdez rá, mi a mű szereplőjének a státusza, melyik tér
hősöm tere, és ezt az értelmezési lehetőséget támogatja, hogy a fikció–valóság
szembeállításra ráíródó egyik metaforapár a regényben a virtuális és a valóságos
tér oppozíciója. Másrészt a „Hősöm tere” cím olyan másolat, amelyik utal egy,
az empirikus valóságban megtalálható eredetire, mármint a Hősök terére,
bizonyos mértékben mégis eltér tőle, fikcionalizálódik. A cím szerzője pedig
Parti Nagy Lajos, akiről már tudjuk, hogy így is, úgy is bevonódik a szöveg
terébe, hiszen a regény szerzője azonosítja magát a borítón lévő névvel, ráadásul
valóban Lajosnak hívják. Tehát amennyiben akceptálni akarjuk a könyv igényét,
meg akarunk felelni az általa elvárt implicit olvasói szerepnek, fel kell
függesztenünk előzetes tudásunkat arról, hogy Parti Nagy Lajos írt egy újabb
regényt, hogy a szerzői név nem része a fikciónak, vagyis Parti Nagy, az író
„valódi” történeteként kéne olvasnunk a könyvet, Parti Nagy és Tubica Cézár,
Parti Nagy és alteregója igaz történeteként. Ez több okból is lehetetlen. A
„valóság”-ról szerzett alapvető ismereteinknek mond ellent a regény fantasztikus
cselekménye, feltételeznünk kéne, hogy a galambok beszélnek, szervezkednek,
államcsínyt hajtanak végre stb., amit ki lehetne küszöbölni azzal, hogy a könyv
által megszólított parabolikus állatmese-tradíció által mozgósított
antropomorfizáló olvasási stratégia lehetővé teszi, sőt elvárja, hogy az állatokat
behelyettesítsük az emberekkel, és hogy a történet referenciáját önmagunkban
találjuk fel. Viszont az olvasó képtelen elszakadni attól a feltételezésétől, hogy
ez egy szépirodalmi termék, ahogy Tubica Cézár mondja, kitaláció. [Hasonló
problémákkal szembesül A Test angyala olvasata is, hiszen ott is el kell
döntenünk, hogy feltételezünk-e egy Parti Nagy Lajos nevű szerzőt vagy
megelégszünk Sárbogárdi Jolán szerzőségével, ott azonban talán kevésbé
kidolgozott ez a játék. Ez esetleg kapcsolatba hozható egy, a Hősöm terében is
releváns kérdéssel. Sárbogárdi Jolán könyve kapcsán a kritika egyik
legmegfontolandóbb bíráló észrevétele az volt, hogy a szabad nyelvteremtés
tobzódását gátolja, hogy Sárbogárdi Jolán írásmódja implicit módon feltételez
egy nyelvi sztenderdet – ahogy Parti Nagy beszélne, ha ő írna regényt
Sárbogárdi Jolán helyett –, és ehhez képest minősülnek hibának, rontásnak Jolán
kísérletei. Kérdés, hogy a Hősöm tere rontott nyelve is egyfajta nyelvi norma
hallgatólagos elfogadásával formálódik-e. Maga a szövegbeli író úgy foglal
állást, hogy Tubicáék nyelve egyszerre taszította és inspirálta íróként. És
valóban, ez a rontott nyelv a könyvben önálló életre kel, burjánzik a szövegben,
a nyelvi poénok egyrészt kétségtelenül a sztenderdhez képesti elhajlás
érzékelését aknázzák ki, másrészt a szövegelés mégis referenciáját veszti, és
Tubicáék ötletei már önálló, viszonyfüggetlen nyelvi leleményekként hatnak.
Egyszerre röhögünk rajtuk és röhögünk velük együtt.* Ezt feltehetőleg azért nem
érezzük kínosnak (hiszen mégiscsak a galambfajvédőkkel fújunk egy követ,
amikor rácsodálkozunk hihetetlen nyelvi invenciójukra), mert – alighanem ez a
szöveg legmegoldatlanabb része – a nyelvteremtés gyakorlatilag független a
palomisták aktivitásától, legfeljebb nyelvi „jellemzésüket” adja a rontott beszéd,
elsősorban „hősöm” nyelvi-stiláris elhasználódásának, leromlásának
fogalomrajzában. A fasizálódás Parti Nagynál többnyire nem nyelvben létesülő
esemény, nem a szavak az okai vagy legalábbis elősegítői, mint a
Sorstalanságban, a nyelv inkább bonusz, ajándék, ráadás.] Az olvasás, a
hermeneutika donquijotizmusát igényelné egy olyan döntés, amely szerint a
könyv nem puszta „kitaláció”, Don Quijote ugyanis így olvassa az Amadisregényeket.
A fikció olyan olvasói szerepeket ír elő, amelyek betölthetetlenek,
illetve felszámolják az olvasást, és így az olvasó is azt kockáztatja, amit az íróelbeszélő,
a megbolondulást, a donquijotizmust. Ugyanez a dilemma
foglalkoztatja az elbeszélőt is, aki – mint említettem – szintén olvasó, és az ő
olvasói döntése is erkölcsi döntés. Ő dönt, az őrültséget, a donquijotizmust
kockáztatva választja a dokumentum-olvasatot és a tanúságot. A könyv tisztában
van azzal, hogy olvasója nem kockáztatja a beszámíthatóságát, azzal kalkulál,
hogy mindannyian megmaradunk az olvasás, a hermeneutika Sancho Panzáinak.
Elhelyez a könyvben néhány lehetséges olvasót, potenciális olvasási stratégiát,
kiválaszt néhány lehetséges olvasói szerepet, és nem bánik kesztyűs kézzel
azokkal az olvasási mintákat hordozó szereplőkkel, akikkel az olvasó
azonosíthatja magát. Először Tubica Cézárnak, a palomista mozgalom
ambiciózus fajvédő harcosának olvasási stratégiáiról értesülünk. Tubica számon
kéri az elbeszélőn, hogy kifecsegte a mozgalom tudomására jutott titkait, mikor
elolvassa egy tárcáját az ismert hetilapban. Tubica tehát problémátlanul,
referenciálisan olvas, semmit nem tud az olvasást mint nyelvileg megalkotott
szöveg befogadását lehetővé tévő distinkciókról, az ily módon megalkotott
szöveg autoreferencialitásáról. „Na most többet olyant, hogy kitaláltam, vágott
közbe szomszédom, olyant ő hallani se akar, ezt már most megmondja, hosszú
együttműködésünk elején. Kitalálni a jégesőből szokás. Meg az erdőből. A
búzából, az anyánk picsájából, úgyhogy ezt többet nem akarja, tisztelettel,
hallani.” Ez a kevéssé kifinomult riposzt a szerző bátortalan megjegyzésére
felel, amely megkísérli bevezetni az előbb említett distinkciót: „Már ne
haragudjon, válaszoltam rá, de ha a tárcámra céloz, azt én, szégyellem is
mondani, úgy találtam ki és ha bármi esetleg…” Itt még könnyű a választás, az
olvasó (pláne, ha már eltöltött egy dohányzószünetet egy irodalom tanszék
folyosóján) magától értetődően azonosul az író kifinomult, disztingvált
olvasásmódjával Tubica tahóságával szemben. Ez az a pont, ahol belesétál a
csapdába. Ugyanis az elbeszélőnek, akinek olvasási stratégiáját átvettük,
nemsokára radikálisan más olvasatra lenne szüksége, a részletet, amelyben ez
kiderül, olvashatjuk (ahogy jószerivel az egész könyvet) metahermeneutikai
betétként. Az elbeszélő ugyanis fenyegetve érzi magát Tubicáéktól, és segítséget
akar kérni, tájékoztatni akarja helyzetéről barátait. Bele is kezd költözése,
menekülése előtt Tubicával kapcsolatos élményeinek elmesélésébe. „Az ötletnek
kijáró figyelemmel hallgattak. Önkéntelenül lehalkított hangomat, kiütköző
verítékemet az előadás, illetve az írói játék részének tekintették, és meglehetősen
élvezték. Mikor írod meg, kérdezték. Ez nagyon jó, ezt azonnal tessék megírni,
mondták és nevettek, borzongtak, veregették a vállamat. Egyikük odament a
falhoz, hallgatózott egy darabig, majd fura mosollyal visszaült. Az a baj,
akartam mondani, az a baj, kedveseim, hogy ez most nem vicc, de pontosan
tudtam, mit válaszoltak volna rá; hát persze hogy nem vicc, mondták volna
kórusban, naná! Hanem egyfelől irodalom, másfelől pedig hovatovább ez a
színtiszta igazság, illetve hát valóság, magunk is látjuk az utcán, a televízióban,
egyre többen vannak, grasszálnak és paroláznak, mondták volna a barátaim, és
ha már az egyetlen, amiben bízhatunk, a demokrácia is csődöt mond, sőt
melegágya mindeme burjánzásnak, akkor a félelem ellen nem marad semmi
más, mint a nevetés, a kinevettetés, az irónia, mint a tehetetlenség fegyvere, és a
többi és a többi.” Tubica paranoid, az értelmiségi barátok gyanútlanok. Mindazt,
ami arra hívná fel az elbeszélő hallgatóit, hogy dokumentumként „olvassák” az
elhangzottakat, a barátok retorikai effektnek, hatáselemnek tekintik,
hitelességeffektusnak, olyan retorikai eljárásnak, amely képes eredetiként eladni
a másolatot. Az elbeszélő olvasási ajánlatát ironikusan játékba hozza az egyik
hallgató („egyikük odament a falhoz, hallgatózott egy darabig”), mert –
helytelenül – konszenzust tételez fel abban a kérdésben, hogy melyik a
történetnek megfelelő olvasási stratégia. Az elbeszélő feladja és nem is kísérli
meg elfogadtatni velük a saját olvasási javaslatát, előre tudja, előttük ismétli el
közhelyeiket. A szöveg azt az olvasói magatartást leplezi le kiszámítható,
frázisokat puffogtató tucatértelmiségi szaloncsevejként, amit az elbeszélő által is
megerősítve és Tubicától önmagunkat arisztokratikusan elkülönítve mi magunk
is elfogadtunk. A szöveg tudta, hogy nem tehetünk mást, kényszerű döntésünket
megmutatta nekünk tükörben, először az elbeszélő alakjában, hogy
választásunkat tudatosítsuk és meg lehessünk vele elégedve, aztán ezt a
kényszerű, immár reflektált és megerősített választást minősítette erőteljes és
ellenszenves értelmezői tévútnak, sőt cserbenhagyásnak, hiszen, mint később
kiderül, a barátok ez után a jelenet után szép lassan le is lépnek. Ugyanaz
történik velünk, mint az értelmezővel, aki szintén saját magát pillantja meg
olvasás közben, önmaga rosszabbik énjét. Először megkísérli úgy interpretálni
mindezt, ahogyan mi, az olvasói és ahogy a barátai is tették, fikcióként, nem
hajlandó magát felismerni az egyre irtózatosabb alteregóban. „Akárhogy is van,
hősöm ő nekem, hajtogattam, hogy legalább fikcióvá hazudjam ezt a
szörnyűséget, de meg nem nyugodtam”. Az autoreferenciális olvasat az elfedés
olvasói műveleteként lepleződik le itt és még több helyen. „Azt reméltem, a
képzeletétől tán kevésbé tart az ember”. Ugyanakkor most, miután megtaláltuk
ezt a palackpostát, a levelek címzettjei mi vagyunk, így akár mi is választhatjuk
az elfedés olvasásretorikáját, azt, hogy fikcióként olvassuk a művet, de láttuk,
hogy a szöveg folyvást csapdába csal minket, egy lépéssel előttünk jár, akárcsak
az elbeszélő alteregója, aki folyvást figyelmezteti olvasóját, az elbeszélőt
létezésére, jelzi, hogy mindent tud a képernyő előtt üldögélő eredetijéről, nem
hagyja, hogy a szerző kényelmesen végrehajtsa olvasó-elfedő védekező
manővereit. Ezért aztán ő sem teheti ezt lehetővé számunkra. Folyvást
zsákutcába kerülnek az autoreferenciális olvasás kísérletei az író esetében – aki
saját alteregójának olvasója – éppúgy, mint a mi esetünkben, akik pedig az író
olvasói vagyunk. A nagy testvér figyel. Látlak, „fajmajomkám”. A fiktív olvasó
leképeződése a szöveg odaértett olvasójában ráadásul újfent csak a szöveg
átlépését ismétli a fikció teréből a „valóság” terébe, Hősöm teréből az olvasó
terébe. Az elbeszélő végül tehát dönt, elhiszi alteregója létezését és elvárja, hogy
mi is higgyünk az ő létezésében. Dönt, méghozzá anélkül, hogy
megbizonyosodhatna. Láttuk, hogy ő sem biztos benne, hogy valóban létezik
„az illető”. Mindnyájan, minden tanúvallomás hallgatásakor jelekre vagyunk
utalva, ez azonban nem menthet fel a döntés alól. Értelmezhető-e hát úgy a
szöveg, mintha azt állítaná, hogy Tubica Cézár volna az ideális olvasó?
Lehetséges talán a szövegbe beleírt olvasási mintázat olyan felfejtése is, hogy
néha el kell fogadnunk az ellenség által felkínált diszkurzív stratégiákat ahhoz,
hogy megküzdhessünk vele, vagyis feltételesen el kell fogadnunk néha Tubicáék
olvasási stratégiáit. De mondhatjuk azt is, hogy nem szükséges sem a fikcionálás
mint elfedés csapdájába beleesnünk, sem azt nem kell hinnünk, hogy Parti Nagy
írása dokumentum, ehelyett választhatjuk azt a megoldást, hogy tükörként
értelmezzük a könyvet, tükörként, amely minket, saját legrosszabb
lehetőségeinket mutatja meg nekünk. A tükörkép nyilván nem független
eredetijétől, de nem is azonos vele. Ez a tükörmozgás van beleírva magába a
könyvbe és ez elé a tükör elé állít minket is a szöveg, megmutatva önmagunkat
önmagunknak mint a hermeneutika Sancho Panzáit, mint cselekvőképtelen
cserbenhagyókat. És az állatmese már említett olvasási kódjai is erőteljesen
megtámogatják ezt a felcserélést. Ne áltassuk magunkat, rólunk szól a mese.
Persze nem úgy, ahogy Tubica Cézár gondolná, de mégis. Sem neki, sem az író
barátainak nem kell hinnünk. Ne engedjük magunkat se más, se önmagunk által
átverni. Egyedül a tükör nem csap be. Ezt már megtanultam Parti Nagytól (is).
Naná, nem tollas a hátam.
* Parti Nagy Lajos maga is hasonlóan értelmezi a „rontott” nyelv problémáját egy Károlyi
Csabának adott interjúban. Egyszerre beszél „hibákról”, a nyelvi sztenderdhez képesti
eltérésekről és arról, hogy ezek a hibák mennyire eredetiek, ötletesek, vonzóak: „a dilettáns
szöveg, a rontott szöveg hatáselemei, a hatások erőssége, harsánysága bizony fölér egy nem
rontott szövegével. Magyarán egy jó képzavar erősebb effekt, mint egy közepes költői kép.
Bizony, a legnehezebb dolog a világon, azt hiszem, érvényes, pontos, jó, valóságszagú
képzavarokat gyártani”. Valóságszagú képzavarok. Parti Nagy Lajossal beszélget Károlyi
Csaba. In.: Károlyi Csaba: Non finito. Budapest, Palatinus 2003. 9.