Tolnai Ottóról

Tolnai Ottóról többször próbáltam írni, hol vers lett belőle, hol valamiféle tolnaiáda, de „előszó”, tanulmány vagy például esszé sohasem.
Talán azért, mert számomra, élők és holtak közül, a legfontosabb magyar írók egyike, s a fontos dolgokról általában annyi mindent gondol az ember, hogy megnémul a közelükben. Persze jó némaság ez, mert ül és, mondjuk, olvas, Tolnai Ottót olvas, vagy éppen hallgatja a szerző hangját.
Három éve készítettem vele egy harminc órás interjút a Magyar Rádió számára, ültem vele a szobájában, és hallgattam hosszú, kanyargós monológjait a tengerről és a gipszről, az Adria kékségéről és a háborúról, a jugoszláv festészetről és a karfiolról, New Yorkról és a palicsi postások táskájáról, ültem, hallgattam, és eszembe sem jutott, hogy nekem írnom kellene erről a dologról, erről a jelenségről, itt van, gondoltam, hallom és olvasom, és ez elég.
Ha Ön, kedves olvasó, felüti ezt a könyvet, Danilo Kis, Bohumil Hrabal vagy épp Weöres Sándor közeli, súly- és rangbéli rokonával ismerkedhet meg, sajnos, a nagyszerű válogatás ellenére, futó ismeretség lesz ez, Ön legföljebb némi fogalmat alkothat a műről és szerzőjéről, hisz annak kivételes gazdagságát, összetettségét egyetlen kötet csupán felvillanthatja. De bízom benne, hogy kedvet ébreszt, felkelti a figyelmet a szerző iránt, s mint cseppben a tenger, megsejteti a mű belső dimenzióit, azúrját, áttetsző végtelenségét.
Tolnai Ottó az univerzális írók közül való, azon kevesek közül, akik legyenek bár mindenestül nyelvbe zártak, s kötődjenek bár nagyon intenzíven az anyanyelvükhöz, felül tudnak emelkedni a nyelven, szinte azt mondanám, ha lenne túl, hogy túl tudnak jutni rajta, azok közül való, akik egy magától értetődő és kétségbeesett reneszánsz gesztussal, valami hihetetlen teremtőerővel még megkísérlik összefogni és összeforrasztani az életet a művel, a mindennapokat a mindenséggel, akik beleköltöznek a műbe, és akik még feltétlenül hisznek a művészetben – elemi érdekük, hisz valóban elpusztulnának nélküle.
Tolnai Ottónak több mint harminc önálló könyve jelent meg Magyarországon valamint a hajdani Jugoszláviában, ahol született (1940), felnőtt, s ahol ma is él, a Szabadka melletti Palicson, nem messze a magyar-jugoszláv államhatártól. Többször és több helyütt, keserűen avagy céltudatos rezignáltsággal „vidéki Orfeusz”-nak nevezi magát, a vidék, a provincia költőjének, de ez a periféria, ez a hely az isten háta mögött, varázslatos gyorsasággal a teremtett világ közepévé válik, amint Tolnai Ottó hozzányúl, és verset, prózát, esszét, színdarabot, egyszóval jellegzetes nagyformátumú tolnaiádát csinál belőle.
Költő, prózaíró, drámaíró, esszéista, képzőművészeti kritikus, lapszerkesztő, mindez együtt, nem egymás mellett, hanem egymásban, hisz ahogy a művész, a homo aestheticus személyiségét, úgy a művet sem nagyon lehet szétbontani, feltartóztathatatlanul és gazdagon áradnak a szövegek, és korrespondálnak egymással, valamint az európai, a magyar és a délszláv hagyománnyal.
Tolnai Ottó az egyik legjelentősebb magyar író, a magyar irodalom egyedülálló jelensége. Nemzedékekre kisugárzó hatása is, de furcsa módon „hatástalansága” is ugyana tőről fakad: műve és írásmódja, korszerűsége és bátor korszerűtlensége nem fér bele a formákba, a divatos sémákba, az előre gyártott keretekbe, rendre kisiklik a beskatulyázási kísérletek elől, nem mintha nem lettek volna alaposak és fontosak az ezirányú kísérletek, egyszerűen ilyen természetű a mű, leginkább olvasni lehet, élvezettel és ráérősen, elbámulni a részletek gazdagságán, felfedezni, legalábbis mind többször megérinteni azt a finom, hihetetlenül bonyolult összefüggésrendszert, azt a nagyon is valóságos, a tapasztalati világ legegyszerűbb, legvaskosabb tényeiből és a szellemi létezés szálaiból összeszőtt hálót, melyet bárhonnan bont meg, kezd meg az olvasó, e világ közepébe jut.