Teöpfel Aranka hóesése

Teöpfel Aranka befelé hulló hóesésre ébredt, és nyomban bányát nyitott magában, úgy kürtőt, vájatokat, 1 darab jól kizsírozott liftaknát, mint ahogy fáradtan le- és felfelé nyikorgó csillesort is. Aztán elcsorgó őzikeszemekkel bámulta egy bot hosszabbik végét, amely ágya mellett hevert, és arra gondolt, nyomban szívburkon döfi magát, de akkor is könnytövig csukott pillantással, és most.
  Mert miért, ha nem lehet?!
  Mint az ázott konyhasóban hempergetett málnafürt, olyan volt a reggel, pedig csak a hó hullt őbenne, akaratlagosan és hiánytalanul. Témánál maradt azért, a hóbányánál, és a kedve is hamar változást eszközölt ki, olyan lett, mint kakaóporba fojtott hattyú, így is csak élni akart, lábujjtól a fülcimpáig zubogott már a tiszta vérbőség benne.
  Bányaúrhölgy leszek, vagy slágfertig hódámamadonna!,  gondolta csakis magáról Teöpfel Aranka, és jól időzített lélektanilag legott kirúgta maga alól az ágya matratzát, és aztán, mintha egy tevekeltető udvar kicsi púpjain sasszézott volna, úgy iramodott is az utcai frontkerítésig, mert annyira szeretett ott a könyöklése zsibbadásig fáradni, nézelődni, csakis azt. Ott aztán valóságosan is széjjel és visszapillantott.
  Az élet dilettáns, mondta csak úgy, mérföldekre elhallhatóan is talán.
  Körben a grafitföldek, egy félbevágott mozdonytraktor a mohás baloldalával, fölötte péppé vert ég és párnás vattacukorból is. De benne csak hullt, mint egy rozsdálló szénakazalra, a hó. Kiáltás harsant, mint egy szombati úttörőfelvételen. Ő kiáltott, hát persze. Hogy tudna ő az ukrán hajszárítójával akkora vihart, hogy akárki férfiról lefúná az összes, szemölcsöt, anyajegyet!
  Férfiak, férfiak, férfiak!
  Aranka meg akkorát sóhajtott most, mint egy várótermi huzatműködés.
  Mert hogy míg megjön Homonyik Rudolf, okleveles légpuskaszerelő, addig magával is kellene kezdenie, volt már annyi önismerete, hogy olyan ezen a reggelen az arca, akár nettóban a térdkalácsa. No majd reszel ajkaira a fagyasztott, tépőzáras rúzsából, elenged homloka fölött egy csepp halolajat, hogy ezüstbe ragadjanak a szempillái, és direkte szavatosság nélküli orosz kölnit fog a szemébe dörzsölni, felrázott félüvegnyit, hogy amikor Homonyik Rudolf érkezik, s hajol, és közös szokásaiknak szerintileg azt kérdi,
  Kisztihand, ráz-e a bojler az éji homályban?,
  akkor ő olyan tágas szemnyíltsággal mondhassa, amit mindig is szokott, hogy:
  Akar-e velem befőttet örökölni, Homonyik úr?
  Ó, igen, a drága Homonyik Rudolf, ez a férfi, férfi, férfi! Milyen tajtékos, nagy szája van! Milyen vérnősző tarkója, és a hologramos tekintete! Hát egy szivárványból hőközpontot csinál még a tárgyilagos nézésével is! Tudja ő, Aranka, mint egy vízilabda végeredményt, a férfiak mind gonosztevők, és az egy kivétel is szűzgyilkos legalább. De a remény, neki, mindig is fenntartott őbenne egy helyet, hogy az első sorban ülhessen, amikor a saját sorsát nézi!
  Mert fognak ők együtt még, kéz a kézben, tavalyi menetrendet olvasgatni! És fognak Rigó Jancsin együtt és keresztülnézni, söréttel egymásra lődözni kacagva, és fognak ugyanabban a gumicsizmában együtt járni, és fognak együtt az anyakönyvvezetőnél ugyanúgy és egyértelműleg lenyilatkozni, hamarosan, és kedden!
  Aranka ekkor úgy megrémült, hogy szintúgylag áramszünet lett az egész Kárpát-medencében.
  Mit szól Homonyik Rudolf a bányáról, ha nyilatkoznia kell róla, kell-e neki ennyi hó köbméterekben?!
  Mondja-e, ez a hófolt, bal oldalt, srézavizé, nem biztos, hogy jó helyre hullt, Arankám?!
  Ő, Teöpfel Aranka ezt a bányát már el nem állíthatja! A bányában hull, és őbenne hull! Ő, Teöpfel Aranka, most már egy örök, kiszámított hóesés!
  És akkor Aranka eszmélt, hogy de e kárpátiai áramszünetben még Homonyik Rudolf se találhat hozzá, hiába oly modern a légpuskája, hogy még a vesekövet is kilövi. És akkor Aranka elindult a nett léghomályban, a saját sűrű hóesésében, hogy megtalálja az országos biztosítékot. És amikor érintett valamit, nyomban fölfohászkodott, hogy az legyen, az országos biztosíték, amit az ő szomorúsága vert ki, és nagyon kiverte.