Szutyom

Nem hinném, hogy bármilyen beszédre, pláne kentaurbeszédre volna alkalmatlanabb idő, mint egy fülledt nyári vasárnap Budapesten, de hát ez adatik a leadás előtti utolsó nap gyanánt, ólmos, sőt nedvesen púderes az égbolt, zivatar készülődik.
Nem messze, a Nyugati táján, ahogy mondani szokás, dob pereg, száz dob legalább, de a súlyos, mozdonyzihálássá összeálló hangfal egyszer csak elbizonytalanít, hogy mi is ez, mit is hallok én valójában. Könnyen elbizonytalanodom, nem vagyok publicistának való, szentigaz. De nem is vagyok publicista.
Most is csak morgok, hogy mi a fenének vállaltam egyáltalán ilyesmit, még ha helyettesítőleg, és az általam igen tisztelt urak, ezúttal konkrétan Gombár Csaba személyes kapacitálására is. Lám, úgy indulok el ebben a szövegben, illetve úgy próbálok végigérni rajta, mint a rossz kötéltáncos, csupán az orrom elé nézve, és nem megállva, hisz ha megtorpanok, rögtön megingok: mire mindez? Ha a magam módján beszélek, az mivégre, ha publicisztírozok, pláne mivégre. Nem a legjobb pozíció.
Mindazonáltal tényleg csodálom a publicistákat, hogy rendszeresen művelik ezt a dolgot, mintegy a közös - kisközös - higiéné részeként, s nyilván elsősorban a maguk örömére, legalábbis megnyugtatására; mi másért egy olyan országban, ahol a nyilvános beszédnek ennyire, semennyire nincs következménye, mármint erkölcsi vagy politikai, legföljebb jogi, büntető- és polgár-.
Ez egy olyan ország, melyben a hatalom akarása teljesen elvenni látszik a politikai osztály nagy részének eszét, a magához való persze megmarad, ráadásul mondott elit szívesen viselkedik úgy, mintha mindenki másnak is elment volna az esze hazaszerte, és adott nép számára magától értetődő lenne a másik szavazólapjában turkálni könyékig, mintha ez lenne a normális, lemenni kutyába, vakondba, ami állat csak szembejön a velős mondások rögös útján, a cél, a haza üdve úgyis szentesíti az eszközt, ha meg nem, holnapra úgyis elfelejtődik minden, pörgés van, áttematizálódás, végső soron le is lehetne tagadni, bármit le lehet, félsz tu félsz, de saját szavazó előtt minek, ellenség szavazója előtt megint minek. Kampányt ide, édeset!
"Ez egy olyan ország" - néha azt gondolom, ilyesmi címmel kéne gloszszasorozatot írni hottentották számára, igaz, nekik ez inkább szépirodalom lenne, állatmese, sci-fi. Például, hogy ez egy olyan ország, ahol a választott képviselőknek meg kell ugyan fújniuk az alkoholszondát, ha azt a rendőr kérni meri, kivéve, ha éppen sürgős dolguk van, mert akkor a mentelmi joguk rögvest életbe lép. És így tovább, egész kevés újságolvasással szép kis sorozat összerakható, pláne ha gyors vagyok, nem mérlegelek, mert ha igen, még fogom és megértem a képviselőt, a szövedéki törvényt, a kutyát, a vakondot, a populistát (több lista nem is nagyon lesz), ezt az egész buggyant működést, ami a hazám. S ha megértem, még jobban elbizonytalanodom.
Hogy dobok vagy mozdonyok.
Tehetném, de a mozdonyt - vagyishogy nosztalgiamozdonyok zihálnak a hajdani Marx téren - nem úgy találom ki, tényleg masíroznak ilyesmik a hétvégeken, a MÁV visszaréved, hallom, ahogy sípolnak, felvisítanak a Westend behemót léggömbje alatt.
Ezt az ezüstszürke, de mondhatnám, hogy budapestszürke műholdat néha valaki kibérli reklámfelületnek, másrészt turisták fényképezik kosarából a gyönyörű és szutykos Budapestet. Este kivilágítják belülről, akkor eléggé rendben van, az este általában rendben van Budapesten, az este és talán a hétvége, amikor lakói megélik a várost, s nem tülekedik, hadarják, túrják széjjel, mint napközben, s nincsenek reá tízszer annyian.
Este viszonylag csönd van, a város alapzaja fölött csak decens kanálcsörgést hord a szél, eszcájgok tolatnak. A Hilton tetőteraszán szól a zene, a szembe-ház ablakaiban nagyhangú olasz társaság bulizik lazán és fáradhatatlanul. Az utcamélyben felvonyít néhány autó szirénája, felordít egy-egy hajléktalan, trágár és költői kérdése mint valami girhes rúdugró feltornászsza magát a tetőkig, azután válasz és érdeklődés híján aláhull. Nincs léc, nincs mit leverni.
Bizonyára nemcsak nekem tűnt fel a személyautók testtömeg-növekedése mostanában, egyre több a pitbull-kinézetű harcjármű, feketék, mint a gyémánt, duzzadnak az erőtől, rendszámuk egyedi, ÜSS, illetve LŐJJ 001, minimum. Teljesen érthető, hogy nem szeretik, ha rájuk bámul az ember, naná, még megkarcolja az a sok csipa és köcsögtekintet a zománcot! A legkisebb fixírozásra is megszólal az érzékelőjük: "Vatarjúnézel, fakaf?!" illetve: "Kerékbilincsembe verlek, cigányok közé záratlak vizsgálatimban", s ez elég is, ha pedig mégsem, hát egy kicsit megkergetik a kíváncsiskodót. Negyvenkét kerekük van, háromemeletesek plusz alagsor, saját rendőrőrssel, szolikával.
Távolabb, mármint az én ablakomtól távolabb, posztfiatal pár veszekszik meglehetős rutinnal egy csontig világított konyhaasztalnál, kertmozi az éjszakában: "Én évek hosszigláján a legjobb izémat áldoztam neked". Mire: "tudod mikor kellett nekem a te izéd, még hogy a legjobb, majd pont, röhögnöm kell, ha a lógó tiedé a legjobb!", mire: "igen? Igen? És a te kibaszománt parazitizmusod?" Mire: "mondd még egyszer!", mire: "nem mondom". Mire "mert nincsen pofád az enyémbe hazudni.", mire: "nekem? Hogy nekem nincs? Vedd tudomásul, hogy van". Mire: "na ugye, hát ezt mondtam én is pont", mire: "ez, kérlek nekem köszönőviszony, mer' te köszönőviszonyban se vagy a valósággal, legjobban ezér utállak, de annyira, mint a sza- ros pontpontpontom végét." Mire: "mondd ki, ne pontpontpontoljál itt", mire: "nem mondom, mer' nem fogok a társasház előtt a te mocskos szádban osztozni". Mire és Mirené hosszan harcolnak a melegfronton, éjjel egykor, mikor elalszom még döntetlen.
Egyfelől nagyon él és zsizseg a város, másfelől apatikusan bámul maga elé a szutyokba, melyet egyáltalán nem a mennyisége különböztet meg az euroszeméttől (múlt héten Bécsben a Mariahilferstrassén, igaz zárás előtt, akkora volt a szemét, mint valami mesés keleti bazárban), hanem a jellege, az, hogy a göngyöleg-szeméten túl, illetve alatt az itteni alapvetően szutyok, azaz rev, gummony, szötyömány, ramity. Hogy örökkétig a járdára ragacsosodott, húgyból, két-, négy-, de akár többlábú exkrementumból, slejmből, gazdátlanságból, homályos reménytelenségből és konkrét gondatlanságból, tahóságból álló réteg, bevonat, amit nemigen old a gyalogos eső, sőt még hizlal is a savaival.
Lüktetnek az utcára telepített teraszok, de egy vendéglősnek se jutna eszébe a saját járdarészét valóban megpucolni. Nem könnyű, hisz fölönteni kevés, ezt kitartóan súrolni kéne, a más járdáját, lehet, a flaszter ki se bírná. Talán majd az idő, az idő lassú schlaugjai föltisztítják, esetleg az új és még újabb nemzedékek széthordják a tisztább, legalábbis felvevőképesebb cipőtalpaikon, addig csak a rev és semmi eláció, marad az általános, tárgyatlan szutyok, szutyjuk, de nem teszük, legalábbis tárgyas ragozásban, ahol: szutyom, szutyod, szutyja, szutyjuk, szutyjátok, szutyják.