Szabadpolc 2. -Tükör-reflexGyőrffy Ákos: Haza, Magvető, Györe Balázs: Barátaim, akik besúgóim is voltak, Kalligram, Parti Nagy Lajos: Fülkefor és vidéke - Magyar mesék, Magvető, Szörényi László: Éljen Kun Béla! Suzy nimfomán

Attól fogva, hogy elvállaltam az alább ismertetendő könyvheti újdonságok bemutatását, foglalkoztatott, lesz-e vajon valami közös számomra ezekben az egymásból műfajilag és tematikailag is viszonylag távol eső kötetekben. Találok-e netán egy motívumot, amit majd mondvacsinált indokkal a recenziók elé citálhatok, mint vezérfonalat, roppant felismerést. Ahogy fogytak az oldalak és a napok, egyre csüggedtebb lettem. Mi lesz a felvezető sorokkal? Aztán elkészültek nagyjából a recenziók, de innen voltam még a redakció munkáján. Feltűnt, hogy az egyelőre külön fájlban pihenő töredékek mindegyikében használom a tükör-metaforát. Két lehetőség közül választhattam. Vagy átdolgozom mindahányat, ne legyen rém unalmas, s tükröt egyikben hagyok csak (de melyikben, képtelenség dönteni), vagy kihasználom a váratlanul (?) kezem ügyébe került eszközt, s ezt teszem láthatatlan vezérfonállá. Nem rejthetem el elvégre, ami ily nyilvánvalóan mutatja magát. Utóbbi mellett döntöttem hát. Lássuk, mik voltak a könyvek, amikbe belenéztem.

Győrffy Ákos új könyvének (Haza) olvasása közben meg-megállok. Azon kapom magam, hogy szerzetesi szorgalommal másolom a szerző gondolatait. Előbb egy fájlba gyűlnek, onnan meg papírra. Alighanem ez afféle ima. Zsolozsma. Mantra. Mint ahogy a szövegek is felfoghatók fohászként. Lelki gyakorlatozás, amelynek fizikai hatása is van. Miközben olvasom, lassul például a pulzusom, ritkábban veszek levegőt. Rádöbbenek, hogy részévé válok egy folyamatnak. Az elbeszélő fejéből előbb füzetekbe, fájlokba, majd könyvlapokra rendeződtek ezek az idegenségérzet-töredékek, hogy onnan ugyancsak fájlokon át lapokra íródjanak vissza. Az én lapjaimra. Eközben átjárnak, mint a katlanba szabadult szél, hűs patakként átmosnak.

Egy középkori misztikus adja meg a kötet alaphangját és az összes ezt követő töredék valami hermetikus, de át- meg átsejlő, sejthető tudásról szól. Olyasmi titokról, ami odaveszett, amit évezredek temettek el, és amit érezni ezért egyszerre idegen és ismerős, csodálatos és rettenetes, hátborzongató, mégis vágyott. „Valahogy minden ellenemre van. Miközben szívfájdítóan otthonos." – írja Győrffy. A Haza merengései a Paradicsom utáni állapotot jelenítik meg, az eltört egység után sóvárognak. A kíváncsiságba persze nem kis félsz is vegyül, hiszen a meglelt titok nem titok már, a zár feltörése után a lakatlan kunyhó sem menedék többé. S hogy műfajilag hova sorolhatók ezek a szövegek? Lehetséges, hogy esszék, elvégre töprengéseket, lamentálásokat, áradó gondolatokat rögzítenek. Sokszor novellisztikába futnak, máskor a líra felé hajlanak, itt-ott meg úgy tűnik, a szerző önmagával készített riportkönyvét, vallomásait tartjuk a kezünkben. Tükröt.

A kötet finom ívet jár be. Az otthonosságnak az idegenségben történő meglelésétől, majd hirtelen elvesztésétől a havazás mögött megtalált semmiig vezet. Addig, „ahol minden fellelhető, ami valóban fontos." A kiűzöttség tudatával indít tehát az elbeszélő és végig annak felszámolásával küzd. A Haza meditációit lehet mozaikos élettörténetnek is olvasni, vita-ként, ami a szembenézéssel jelent egyet. Győrffy démonokkal, az angyallal és önmagával néz szembe. „Iszonyú minden angyal, valóban. Az angyal felfoghatatlansága és rémületessége abban rejlik, hogy megmutat engem magamnak." – írja.

Győrffy éles tájképeket készít. Mégsem a pontosan makrózott részleteket keresi, hanem valamit, ami ezekből következik, ami rajtuk túlmutat. „Az előttem kibomló táj tovább már nem egyszerűsíthető, szellemi arculatát látom." – fogalmazza meg. Az erdő lelki lenyomata, az erdő lelkének térképe érdekli. Azok a szakrális pontok, ahol a táj behatol az énbe, azok a rituális pillanatok, amikor az én feloldódik a tájban. Az ember és a környezet közös metszete, közük egymáshoz. Egyszerre működtet egy metaforikus és egy valóságos szintet, amelyek ekvivalensek, pontosan megfeleltethetőek egymásnak. A köd transzcendens és immanens, fogalmi és manifeszt is. Akárcsak a part, a határ, a haza. „Már nem a földön, még nem az égben, hanem a kettő között" kell őket keresnünk. A körülkeríteni áhított kifejezésére ugyanakkor mégis elégtelenek. Épp arról szólnak elvégre a mondatok, ami nyelvileg megfoghatatlan, le nem írható, kifejezhetetlen. „A kép mindenünk, s végül minden kép önarckép. A tengeröböl, a gyertyánok gyökérrendszere, a folyó árterének fűzfái, mind egyetlen titokzatos történet hallgatag elbeszélői."

Legújabb kötetében Győrffy – szervesen kapcsolódva az eddig megjelentekhez – burjánzó, morajló mozdulatlanságot jelenít meg. A köveket mohák lepik el, a kövekben hangok, illatok rejtőznek. A táj, mintha állandóan bekapcsolt üzenetrögzítő lenne, vagy még inkább üzenetközvetítő. Szervezi a gondolatokat, mozdulatokat, a szavakat, olykor a szerző korábbi írásait is szólongatja. A prózaforma a verseknél lazább szerkezeteket eredményez, szellősebb szövegeket. Melyeknek azért így is minden során átdereng az időtlenség, s vele a magányosság. Az eltévedés, ami közelebb visz az otthonhoz, az üresség ritkán tapasztalt eufóriája, a halált eljátszó beavatás. A feladat és a kényszer: ebben a folyvást változóban meglelni a változatlant. Hát, az olyan nehéz, mint a víz alatti zúgót megfigyelni. És ugyanolyan szép is.

A barátság régóta fontos motívum Györe Balázs műveiben. Legújabb könyvében (Barátaim, akik besúgóim is voltak) közelebb kerül bár látszólag barátai megértéséhez, messzebb jut viszont – úgy hiszem – a barátságtól.

„Egy barátom.” Az ügynöki munkadossziék hivatali-skizoid bikkfanyelvén általában így hivatkozik magára a jelentést adó. Túlzás lenne azt írni, hogy ez egyenlő az „én”-nel, hiszen e formula alighanem éppen a besúgást megkönnyítő, eltávolító titulusként, afféle narratív görcsoldóként került a jelentés-szövegekbe. Másfelől olvasva, a meghasonlás első nyomát érhetjük benne tetten. Aki látott már állambiztonsági mappát, amely kézzel írt jelentéseket is őriz, biztosan megfigyelte, ahogy a kezdő ügynök első besúgásai alkalmával, óvatlanságból-óhatatlanul itt-ott él még az „én” kifejezéssel. „Én láttam, én hallottam, én beszéltem”, satöbbi. Az E/1-et aztán a tartók, mint gondos korrektorok, kihúzzák, átsatírozzák, feletteseik pedig, akárha alapos sorozatszerkesztők lennének – végtére, azok is voltak –, stilisztikai korrepetálásra utalták a virgonc szerzőt. Barátkozzon csak az új „baráttal”, személyiségének úgymond megtoldásával, aki sok esetben inkább megcsonkítója, vagy akár megsemmisítője lett. Nesze neked, barátság.

A Barátaim, akik besúgóim is voltak keserű könyv és nyomasztó. Pontosságra törekvő narrátorai az elbeszélés lehetetlenségénél is tovább, az elbeszélés feleslegességéig jutnak. A hiányos emlékezet és a BM-iratok fájó, pszeudó-valóságából kikerülő kép ugyanis – kimondatlanul bár – a barátinak hitt kapcsolatok rehabilitációjának képtelenségét sugallja. Helyesebben, egy másféle, de meghatároz(hat)atlan barátság-definíciót kínál. Érvényben lévő fogalmainktól roppantul idegent. A kötet palimpszesztszerű rétegek, töredékek egymásra másolásával – s a véseteket történészi forráskritikával, de fontosabb talán, hogy a saját életét feltárni vágyó ember kétségbeesett szenvedélyével kezelve – jut el a szavak magánzárkájába való önkéntes emigrációig. Az elmagányosodás hiába ismételt, töredékes mantrájáig. A kihűlt emlékek, a szembesítés foncsoros tükre helyén ugyanis csak szilánkok hevernek.

Ahogy korábbi prózáiban, Györe ezúttal is álmokat, fikciót és dokumentumokat használ múltba merülési kísérletéhez. Előző munkáiból, levelekből idéz és számos, saját tevékenységéről szóló állambiztonsági jelentést is kever a szövegbe. „A történelemhez akkor találjuk meg az utat, ha az összes hozzáférhető dokumentumot átvizsgáljuk, kontextusba helyezzük, és megpróbálunk rájönni, mi történt valójában." De a barátaik és saját múltjuk feltárására induló elbeszélők bizonytalanok. Módszert keresnek. Fogást. Felfejteni, felgöngyölíteni, megérteni vágynak. Tulajdonképpen azt a munkát ismétlik, amit a hetvenes évek végétől a BM végeztetett az ő barátaikkal. „A célszemélyek baráti, ismeretségi köréből 3-4 főt kiválasztunk és a legalkalmasabbakat beszervezzük." – olvassuk egy aktából a könyvbe másolt részben. Rideg, racionális szavak. A módszertan pökhendi birtokosának szavai.

A könyvben több narratíva kap tehát hangot. Olykor bekezdésenként változnak a szemszögek. „Semmi sincs lezárva”, így nincsenek tettesek és áldozatok sem. A szereplők – szólíttassanak bár saját, vagy hálózati nevükön, vagy akár mindkettőn – minden esetben a magukban cipelt képeket teszik le a papírra. Azzal a hiú kívánsággal méghozzá, hogy így megszabadulhatnak tán tőlük, vagy megpróbálhatják legalább objektíven nézni őket. Csak hát – merül fel a kérdés a szövegben – hogy lehet híven ábrázolni azt, ami megnevezhetetlen?  

Az üldözött és az ügynök szemével is látunk. Megismerjük a manővereket, a szavaknál többet jelentő gesztusokat, a belesimulását, illetve az elbukás utáni szembenézés nehézségét. A besúgó egy monológban azon töpreng, vajon mi lehet olyan vonzó a jelentéseiben az asztal túloldalán ülőknek. S ekkor döbben rá, hogy tulajdonképpen árt. Persze a diktatúra neurózisára jellemző, hogy a lehallgatót is lehallgatják, ezért a besúgó sajátos Stockholm-szindrómával kezd ragaszkodni tartójához. „Mi ketten!" – gondolja. És számomra ez a leginkább rettentő. Egy világ, ami felszámolt, megsemmisített minden barátságot. Hogy tulajdonképpen a barátság megtagadását, a hallgatást, az „én” totális feladását tegye „igazi” és egyetlen lehetséges barátsággá. Hiszen az ügynök akkor nem árt, ha elszigetelődik, a besúgott pedig akkor, ha nem beszél.  

Ezek azonban mind csak az olvasó jelentéstulajdonításai. A Barátaim, akik besúgóim is voltak ahelyett, hogy beszélne, inkább a jelentésvesztést mutatja meg, azt hiszem. Szövege nem hömpölyög, árad inkább, üressége átjár. A nézőpont számtalanszor változik, mintha a tökéletes plánt keresné a dokumentumfilmes, a megfelelő hangnemet az író. Csakhogy úgy tűnik, egyik sem létezik. Györe ennek a szörnyű rádöbbenésnek a csendes és kegyetlen pillanatát fagyasztja prózába. Hiába várunk kimondásra. A Barátaim, akik besúgóim is voltak adós marad a történettel. Csak a hiány van.      

Ha működne az úttörőmeccsek, szögletrúgások és kapufák mellett portfoliójába könyvheti kalkulációkat is beemelő fogadóiroda, úgy hiszem, osztalék nélkül játszatta volna, hogy a Vörösmarty téren kötetbe kötve láthatjuk viszont Parti Nagy Lajos Magyar mesék című sorozatának első évadát (Fülkefor és vidéke - Magyar mesék). És befektetett pénzecskéjét mindenki visszanyerte volna. Az Élet és Irodalom hasábjain tavaly tavasszal indult, kezdettől népszerű szabadnép-négyperceseket, országértékelő beszélyeket, avagy az életünkbe menthetetlenül beköltözött cikornyás politikai beszéd e fájó szatíráit ugyanis leemelhetjük immár a könyvespolcról is.

Sorozatfüggő jóbarátaim bizonyára több tapasztalattal bírnak arról, milyen érzés a hétről hétre vetített epizód-betevő után DVD-formátumban is kézbe venni az így-úgy átvészelt idény mindahány darabját. Mindenesetre a Fülkefor és vidékét olvasva nekem úgy tűnt, az évközi friss szövegek utólag és ömlesztve fáradtabbak már. Mi szól mégis a kötetbe szerkesztés mellett? A borítékolható siker mellett, a markáns lenyomat-jelleg tán. Hiszen a napi médiagroteszkre heti médiagroteszkekben reflektáló kedélyes dohogások újraolvasásával főcímek, blogbejegyzések, kommentek, sörözések idéződnek fel. Újraéljük az egész évadot. „Preambulum-mondó-versennyel", „Ződ Pardonnal", „I am F-fel”, közmunkával, „ofsorral”. Parti Nagy noteszlapjai afféle intelmekként, vagy még inkább kerál-tükrökként megmutatják, s – példás redundanciával, mi amúgy is lényege – szótárba szedik a közbeszédet uraló politikai kommunikáció alapszókészletét. Mindemellett akarva-akaratlan rögzítik az ország megosztottságát, széttartását is. Heveny tünete ennek, hogy se az nem jár utána, aki hiszi, se az, aki nem. Mondja mégis a magáét mindahány. És itt érhető tetten – aki ismeri a szövegeket, annak persze ez nem új –, hogy a gyanútlanul, nyelvi bonbonként szopogatott Magyar mesék valójában borzasztóan keserű olvasmányok. Mert a jó groteszk ugyebár egyfelől ironikus, másrészt viszont felkavaró.  

A Parti Nagy-olvasásnak egyébként általános mellékhatása nálam, hogy ha félreteszem a könyvet és email, SMS írásába kezdek, vagy telefonálok, beszivárognak, „bécicmörögnek” nyelvhasználatomba az író kifejezései, nyakatekert mondatai, szócsinálmányai. Noha a Fülkefor és vidéke követi inkább a jasszt, mintsem képzi, jól egyensúlyoz mesei-, beszélt- és blognyelv között. Az is igaz viszont, hogy a kölcsönvett alapforma andalító nyugalmán túlnő a kommentdüh.

Menzel Hát nem tudom… című publicisztika-sorozata több kötetre rúg már, de érdekességéből mit sem vesztett. A Magyar mesék kapcsán jelenleg az a legnagyobb kérdés szerintem, meddig variálható még az alapötlet úgy, hogy hétről hétre izgalmas, tüzes maradjon.

Míg felzászlózott konvojok és tévéhíradók plasztik-mosolyának távolából ismertem csak diplomatákat, joggal vélhettem, hogy snájdig élre vasaltságuk fényévnyire van a filoszokat általában jellemző merengő-üzemmódtól, az (ön)irónia pedig még annál is távolabb áll a szmokingos koktélpartik világától. Egészen addig hittem, hogy lezser, nagydumás külhoni megbízottak csak a filmvásznon léteznek, amíg meg nem jelent Protokoll címmel meghirdetett egyetemi kurzusunkon egy ex-kiküldött. Méltóságteljesen, vászonzsebkendőbe fújta ugyan az orrát, de másfél órán át jobbnál jobb sztorikkal szórakoztatott minket. Sótlanságnak nyomát sem mutatta, sőt a nem ritkán rázós kérdéseinkre is készséggel válaszolt. Úgy tűnt, teljesen normális figura, ráadásul kellően reflektált viszonyba került egykori beosztásával, s bár míg a katedrán állt, alig pillantott a csuklóján ketyegő Rolexra, abban a másodpercben, ahogy lejárt az idő, megköszönte a türelmet, összecsukta finombőr aktatáskáját s odébbállt. Szörényi László úgy fogalmaz, a diplomaták java részének nagyjából annyi humora van, mint a hőlégkezelt poloskának. Ha ez így is van, említett találkozás mégiscsak a bölcsész és a rezidentúralakó közti párbeszéd lehetőségét előlegezte számomra.

Az Éljen Kun Béla! Suzy nimfomán című könyvecske hercig groteszkjeit olvasva erősödött bennem a fentebbi meggyőződés. Szerzője ugyanis – Szörényi László – filoszból lett diplomata, neves irodalomtörténészből nagykövet. A kötetben szereplő karcolatai legnagyobbrészt az 1991-95 közötti római kiküldetése alatt megesett szokatlan eseteket idézik fel. A történetek előterében paloták, villák, reggelik, nyakkendők és fogadások látszanak, mögöttük viszont a politikum dzsungelében járatos, ám azt mégiscsak felirattani, poétikai, illetve humanista műveltsége felől, kissé kétkedve figyelő bölcsész alakja rajzolódik ki. Ő az, aki a tükröt tartja, s bár kedélyesen adomázva számos képtelen helyzetet és arcot villant fel, a foncsoros felületen gomolygó pipafüst leginkább mégiscsak az ő sziluettjét körvonalazza.     

A római magyar követséggel szembeni kőkerítést két műalkotás díszíti. A szerényen névtelenségbe burkolózó művész(ek) egyrészt a VIVA BÉLA KUN!, másrészt pedig a SUSY NINFOMANE! feliratot fújták oda víg festékszórójukkal. Mindkét megnyilatkozásból az élet szeretete árad. Tulajdonképpen ebből a perspektívából születtek Szörényi feljegyzései is. Ne gondolják viszont, hogy effektív pornóról, vagy egykorvolt vezérek felmagasztalásáról lenne szó. A szerző ugyan említi az olasz főváros környékén üzemelő luxus-bordélyokat, ahol magyar lányok árultak örömöt, s fény derül arra a kellemetlen malőrre is, hogy Losonczi Pál egy fogadáson az abesszin császárt vélve kiszolgáló személyzetnek, tőle kérte hát whisky-jét.   

Az emlékképek mégis inkább a diplomatalét diszkrét bájáról mesélnek. Beszámolnak pletykákról és álhírekről, mentőövekről, amelyekkel botrányok előzhetők meg, suttognak tévedésekről, protokoll-titkokról. Szólnak fogadások akarnok, meg karót nyelt, illetve a római utcák szeretnivaló bolondjairól. Bemutatják az Ibsen-fordító kínai nagykövetet például, akit legnagyobb bánatára Oslo után Rómába száműzött a sors, vagy csehszlovák kollégáját, akiről kiderült: azért ismeri olyan jól a közelmúlt magyar és erdélyi irodalmát, mert hajdanán az ő feladata volt a szerzőkről jelentéseket írni. Persze nem minden diplomata kiköpött bölcsész. Itt van rögtön a fűszerkereskedőből lett amerikai nagykövet, aki megbízatását jobbára piackutatási célra használta fel.
 
A diplomáciai eszmecserék közben izgalmas finomságok is terítékre kerülnek. A szerző vezetésével rendkívüli építészet-, kultúr- és művészettörténeti sétákat tehetünk az Örök Városban. Persze egy nagykövet élete nem csak kaviár és poézis. Neki kell például pótgatyát intézni azon bohó honfitársai számára, akik a sztrádáról mezítelenül rohannak a tengerbe. Vagy megesik, hogy a szicíliai traktorgyártó azt kérdi egy ankéton: vajon a rendszerváltozás után kit érdemes megvesztegetni a biznisz érdekében? Nota bene, egy alapos nagykövet előtt az sem lehet titok, hogy kerül a kiskunfélegyházi piacra San Marino érintésével a verpeléti dinnyevodka.
 
Megtudhatjuk továbbá, kik lopták el Kossuth halálos ágyát, vagy azt, merre van Rómában Adynak márványtáblája. S mindezekből az is sejthető, hogy a szerző a rendőri szirénakíséretnél mégiscsak többre értékeli Dantét. Egy filosz elvégre álcázhatja, hogy nagykövet, de legbelül végig filosz marad. Tán éppen ezért élmény Szörényi Lászlót olvasni.

Győrffy Ákos: Haza, Magvető, 2012, 108 oldal. Györe Balázs: Barátaim, akik besúgóim is voltak, Kalligram Kiadó, 2012, 190 oldal. Parti Nagy Lajos: Fülkefor és vidéke - Magyar mesék, Magvető, 2012, 114. oldal. Szörényi László: Éljen Kun Béla! Suzy nimfomán, Kortárs Könyvkiadó, 2012, 174 oldal.