Sükösd Mihály: Galambapokalipszis

A galamb a köztudat szerint jámbor és ártatlan állat, vallási és költészeti jelkép, főként ha hófehér. Az életes valóságban nem egészen így van ez. A galamb eléggé gonosz állat, hepciáskodó és agresszív viselkedésű, gorombán megcsipkedi társait, kitépdesi tollaikat, megtámadja a másfajta madarat is, ha az kisebb nála. Nem olyan, mint Picasso eszményien hófehér békegalambja. Ráadásul nagyon büdös. Aki gyermekkorában megfordult a galambdúc környékén, az orrával emlékezik: bűzbarlang például a tyúkketrechez mérve, holott az sem francia parfüm lerakata. Továbbá mire lehet a galambot használni? Postaszolgálatra mostanában nem, háborús futárnak szintén nem, a kommunista tömeggyűlések kimentek a divatból, holott olyankor tízezerszám röppenhettek szabadon az égboltra. Marad tehát a galamb elfogyasztása az ember által. Csakhogy ez erősen korlátozott. Galambleves, galambpástétom, talán galambcomb, egye, akinek gusztusa van rá. A galambtojással hirtelenjében nem is tudom, mit lehet csinálni.
Parti Nagy Lajos Hősöm tere című regényének első oldalán ez olvasható: “Este nyolc óra múlt, vészesen fogy az időm, holnap alighanem meglátogat bizonyos személy, hogy magával vigyen, és kitömessen, netán megnyúzasson mint volt embertársát, sőt szövetségesét, ki fölött átlépett a faj szava.” Létezik egy bizonytalan körvonalú, de azért jól felismerhető nagyváros, Budapest (ezt lehet tudni a Hősök teréről, az Operaházról, a Hajós utcáról, más részletekből, ahol a kezdet kezdetén a történek szerzője vagy leírója közös házban, szomszédságban él a Tubica Gézárral, a hatalomra törő és autoriter hímgalambbal, a fajpalomista mozgalom főalelnökével. A palomizmus eredetileg galambtant, galambságtudományt jelent, a fajpalomizmus pedig rasszista galambideológiát. Fajpalomista szervezkedés készülődik ugyanis a városban, a csatornák és padlásterek körül, háztetők felett izgatottan burukkolva keringenek a galambegységek. Kiválóan végzik a dolgukat, egy kis emberrablás, kínzás, átoperálás, nyúzás, emberölés, mikor mire van szükség. A végcél a Tiszta Búza Éjszakája a sokat próbált Hősök terén, valamiféle jelképes hatalomátvétel. Hogy miféle hatalomról s annak átvételéről lehet itt szó, a regény posztmodern jelképhálózatában nem könnyű megállapítani. A fajpalomista mozgalom kétségtelenül jobboldali, sőt szélsőjobboldali. A szép magyar hagyományokból Parti Nagy egybemerít egy rakományravalót, a tegnapelőttiekből is, a maiakból is, Imrédy és Csurka pártjaiból és jelszavaiból egyaránt. Tanulságos észlelni, hogy hetven év magyar történelmének jobboldali érvkészlete mennyire nem bővült és gazdagodott, legfeljebb az időnek megfelelően módosult. Parti Nagy nyelvéről még lesz szó a továbbiakban, itt most azt érdemes megfigyelni, ahogy a nemes mozgalmári eseményeket a galambászati világba átülteti: “Ha pedig szolgálatba lépve fölfújták magukat és szabályos alakzatba rendeződtek, az ember jobbnak látta átmenni az utca túlsó oldalára. Eleinte, legalábbis az én tapasztalataim szerint, a szimpla járókelővel legfeljebb csak csipkelődtek, de cigányra, négerre, zsidóra határozottan utaztak, úgy is mondhatnám, aki történelmileg jobban félt tőlük, arra.”
Regényéhez a szerző minden jel szerint jelentős galambászati szakismereteket sajátított el. Kemény kézikönyvműveltségről van itt szó, a galambmadár anatómiájának alapos ismeretéről, különös tekintettel a karomrendszerre és a tollazatra. A galambtoll nagyon fontos szereplő, hiszen a regényben több emberi lényt operálnak át galambbá. A szárny beültetése elsődleges, ilyenkor bőrt kell nyúzni, csontot fűrészelni, a sűrű nedvszivárgást elállítani, a szárnyszerkezet arányos fejlődését biztosítani. Mindez egyszerre élvezetes és gusztustalan olvasmány, meggyőző a galambológiai szakismeret, de sokkalta több a fikciós képzelet és a nyelvi bravúr. Jellemző epizódként említsünk egy kicsike, mulatságos képtelenséget, férfiember (hím) és nősténygalamb (tojó) szeretkezési lehetőségeit. Tubica Cézárné, született Rencike már galambnak sem fiatal, de igen kéjsóvár lény. Az elbeszélővel szüntelenül párzani – toszni, kúrni, búgni, hágni, kupakolni, bulikolni – kíván. Többször együtt is hálnak. Hogy ez a képtelen aktus aprólékosan miként valósul meg, Parti Nagy nem részletezi. De annyi érzéki aprósággal, burukkoló részlettel hinti tele ezeket a jeleneteket, hogy a hihetetlen hihetővé válik.
Parti Nagy az Esterházy utáni nemzedék (vagy félnemzedék) leglátványosabb nyelvhasználója. A mestertől nem függetlenül, de lényegileg önállóan. Elképesztő ötletességgel bánik a szép magyar nyelvvel, bővíti, szűkíti, tágítja, zsugorítja, s minden helyzetben parodizálja. Három évvel ezelőtt a Sárbogárdi Jolán című habszódiát kommentálva e hasábokon megjegyeztem: Parti Nagy bármikor képes arra, hogy egy otromba ragozású vagy rossz szórendű mondattal figurát és szituációt jellemezzen. A Hősöm terének van egy mulatságos és szörnyűséges belső anyanyelve. Ez három rétegből áll. Az egyik a napjainkat egyre inkább elárasztó trágár élőbeszéd, szoft és hard, vajbunkó, bivalybunkó és álértelmiségi változatokban, ostoba rövidítésekkel, ahogy ez naponta hallható hétköznapi és ünnepi életünk különféle színterein. A másik a rosszul használt, hibásan ejtett angol-amerikai nyelv szlogenjei és rövidítései, miként az szüntelenül harsog a magyar tévé valamelyik csatornáján, főként szépen kifestett szemű, de nem erre termett riporterlánykák amúgy ingerletes ajakáról. A rossz-
angolt rossz-magyarral egybegyúrt szöveg mulatságosabb, mint a hajdan Amerikába kitántorgott magyarok pidgin-englishét tanulmányozni.
Az igazán félelmetes azonban korunk találmánya, a komputernyelv, az e-mail-
nyelv, a Winchester és más nyalánkságok. Ez tudniillik csak részint emberi, részint gépi eredetű. A szöveget emberi lény fogalmazza, de a gép alakítja át nemzetközileg felfogható formává, például az interneten. Olyan mechanikus üzenet alakul ki, amelynek rövidítéseit a szöveg küldője érti ugyan, fogadója is talán, az átlaghalandó azonban nem. Parti Nagy itt kedvére kiélheti nyelvi képességeit, ötleteivel helyenként szinte szétrobbantja a regényt. Komputermondatait többször és figyelmesen kell elolvasnunk, hogy érteni véljük, mikor és mit kívánnak jelenteni. Ez sokszor zagyvának tetsző, mondatroncsokból és szinte megfejthetetlen, gépi rövidítésekből összeállt szöveg felszíni rétegében nagyon élvezetes, de mélységében elrémisztő. Nemcsak Tubica Cézár palomista főalvezér szélsőséges szövegömléseiről van szó, amelyek a valóságos mintaadók közül óhatatlanul idézik fel például Hitler Adolf tömeget delejező őrjöngéseit a náci nagygyűlésekről. Nem, ez a világvégehangulat feketén metafizikai regényábrázolata is. A komputeren mindvégig pötyögtető szerencsétlen író (vagy kváziíró), aki a történetet előadja, mindent átél: az emberi nyelv elgépiesedését, az emberi bőr lenyúzását, hogy galambtollazat kerüljön a helyébe, a klónozást, génmutációt s a tudomány többi ezredvégi áldását és átkát. Az emberi egyed egyre kiszolgáltatottabb, miként a regény elbeszélője is. Előbb Tubica Cézár áldozata, de később már a partnere, mondhatni a szövetségese, akitől a gondolkodás különbözősége sem választja el.
A Hősöm tere többek között azért kitűnően megtervezett regény, mert Parti Nagy tudatosan ügyel arra, hogy az általa teremtett fikció világán semmilyen sérülés, repedés ne keletkezzék. Magyarán külsődleges, pláne magyarázó elem ne kerüljön a regénybe. A Hősöm tere ijesztő madárvízió, de nem parabola vagy allegória. A galambokról eszünkbe jut ugyan Hitchcock híres filmje vagy Camus A pestisének fertőző patkányfalkája, de azok csupán valóságosan állati lények, jelképes fenyegetéssel. E minden kockájában kidolgozott regénynek mintha egyetlen homályos foltja lenne. Alapos olvasónak tartom magam, de mindvégig nem sikerült eldöntenem, mi a kapcsolata a történet két előadójának, az úgynevezett írói énnek és a szerencsétlen szövegírónak. Miben egyeznek, miben különböznek?
“…Egyfelől irodalom, másfelől pedig hovatovább ez a szintiszta igazság, illetve hát valóság, magunk is látjuk az utcán, a televízióban, egyre többen vannak, grasszálnak és paroláznak, mondták volna a barátaim, és ha már az egyetlen, amiben bízhatunk, a demokrácia is csődöt mond, sőt melegágya mindeme burjánzásnak, akkor a félelem ellen nem marad semmi más, mint a nevetés, a kinevettetés, az irónia mint a tehetetlenség fegyvere…” A Hősöm terében a történet és a nyelv egymást gazdagítja. Ontológiai regény, horror, politikai paródia. Kitűnő prózairodalom.