Se dobok, se trombiták

Cakkozza a szél a Duna felől, pofozgatja az ólmot, az egész súlyos, lomha közeget, amit levegőnek hív az ember, és él vele persze, ahogy lehet. Hosszú sor áll a fehér sátor előtt, mintha banánért, azért a fagyott, fekete banánért, vagy emdéef sonkáért húsvét táján. Lóveronaiért – észre se venni, hogy kicsit édesebb. Egy hosszú, csöndes, vasárnapi sor, úgy áll ott mindenki, mintha éppcsak, mintha véletlenül. Épp beáll, mit lehet tudni, ingyen van, ennyit megér, ennyi törődést megér.
– Már nehogymá’ ide be akarjál állni! – mondja a férfi. Ácsorognak csak a sor vége körül, nyűttek, lestrapáltak, túlsúlyosak, ahogy itt szokás, koraközépkorú pár. Mindkettőn farmerruha, talpig Isztambul. – Mér? – szól vissza a nő, tulajdonképpen már a sorból. – Nem azért jöttünk, hogy megnézzük?
– Hát jól van, megnéztük, húzzunk! – De azért a férfi is közelebb lép, állnak, véletlenül épp ott, ahol a sor van, de semmi több.
– Joci, ne izélj, kibírjuk azt a fél órát!
– Kibírni ki, de ha egyszer nincs kedvem, mit csináljak?
– Jól van, én akkor is kivárom.

– Hát várjad, mondtam, hogy nem? – Áll a Joci oldalt, és érzi, sokkal föltűnőbb, mintha beállna rendesen a sorba. Meg az asszony is hangosabb mint kéne, mindenki hallja, hogy nem-e azt beszélték meg, hogy törődnek az egészséggel, úgyhogy a férfi kénytelen közelebb húzódni, nem tartozik ez másra, az egészség. – Okés, okés, hallgassál már! – Hát hallgatnak. Isztambulné belekarol az urába, csak nem fél a férfi egy tűszúrástól, mondja, és ad egy puszit a gallérjára. De az csak bámul komoran.
– Milyen tűszúrás? Nem azt írták, hogy van egy gép és az kiadja?
– Jól van, na, de egy csöpp vér csak kell. – Joci arrébb lép, bizonytalanul kotorászik a zsebében.
– Most meg minek gyújtól rá?
– Mit minek? Jólesik, annak. – Tenyerébe fordítja a cigarettát, nem néz sehová.
– Legalább itt a sorban kibírhatnád, hogy nem.
– Nem, anyukám, én nem állok sorban. Te állsz sorban, vili? Én csak várlak, amíg el nem megyek és iszok egy sört. – A férfi lép egyet, mutatja, hogy ő megy is már, aztán úgy is marad, mutatva, felet lépve. – Nézzed e – mondja a nő –, ott adnak valami prospektust, hozzál már egyet! – Joci erre befejezi a mozdulatot, s mint aki véletlenül épp arra kószál, szerez egy tájékoztatót. Benéz közben a sátor nyílásán, riadalom és bosszúság az arcán, azt hiszi, fölény.
Lassan halad a sor, Isztambulék araszolnak, olvasgatják a papirost, főleg az asszony, de a Joci is belenéz, addig se kell másfelé. – Nesze, itt van. – Az asszony rábök a prospektusra. – „A koleszterin értéke mellett az infarktus elméleti kockázatát is megadja.” Nem jobb, ha tudod, mi az ábra? Hogy kapol-e infarktust?
– Nem –, morogja a férfi. – Maradjál már Ili magadnak! – Az Ili belékarol. – Figyelj már, ha úgyis itt ácsorogsz, nem mindegy, ha megnézeted te is? Nem én szokom mondani, hogy szorít, meg hogy mindjárt infarktust kapok? – A Joci elpöcköli a csikket. – Jól van, na, beállok, be vagyok állva. Tessék. Jobb most? – Az Ili hallgat, vonogatja a fehér retikült, levesz a férfi hajáról valami szöszt. – Mond az ember mindent, attól még nem beteg –, morogja a férfi maga elé, zsebben a keze. – De szokod mondani, hogy nem vagy jól.
– Mondom, mondom. Ki a franc van itt jól?