Sárbogárdi Jolán: A test angyala habszódia

"Az ablakhoz érve kinyitotta a hatalmas, csupaüveg ablakot. Szép ovális arcát meglebbentette a langyos őszi huzat. Amint kis beszélgetőtársát kidobta, maga is kinézett azon. Balra a Lánchíd karcsú ívét pillantotta meg, háttérben a Halászbástya s Hilton impozáns épülettömbjével, jobbra a Tihanyi Apátság két karcsú tornya volt látható. E kettőt a Rózsa-domb merész íve kötötte össze, valamint a Margit-híd s Sziget lágyan susogó lombja, melyet madarak "csicsergése" tett változatossá. Éppen idáig jutott gondolatai láncszemében, mikor a kis Katicabogárka leért a Váci utca napfényes díszkövezetére, ám nem ütötte meg magát. Edina közepeset sóhajtott, de nem engedett szabad folyást emlékei megrohanásának munkaidőben, hanem gépéhez ült és vidáman ütni kezdte..." (Fülszöveg)

"Sárbogárdi Jolán beírta magát a magyar irodalomtörténetbe. Igaz, némi segítségre is szüksége volt ehhez, s ezt a segítséget nem akárkitől kapta. Parti Nagy Lajos hajlandó volt őt meghallgatni, instrukciókkal ellátni, sőt írói pályáját egyengetni.
Kettejük közös erőfeszítéseiből fergeteges "habszódia" született.
Mint tudjuk, a mondandó végső formába öntése végül az író felelőssége, így hát ne csodálkozzunk azon, hogy Sárbogárdi Jolán szövege itt-ott hagy némi kívánnivalót maga után a mondatszerkesztést, a stilisztikát és a helyesírást illetően. A romantikus alkatú írónőt ugyanis úgy elragadta Margittay Edina és Balajthy Dénes fiatal tévérendező szerelme, hogy "olykor" minden szabályt felrúgva kizárólag a szerelmi szálak szövögetésére fordított figyelmet. Az eredmény nem is maradt el. És hogy hol járt a kiadói szerkesztők és korrektorok esze, miközben a könyvön dolgoztak? Elmélázhattak volna a nyelv korlátlan lehetőségein és az emberi szív rejtelmein, ha nem kellett volna percenként a hasukat fogniuk a röhögéstől. Így fordulhatott elő, hogy ebben a könyvben minden, de minden úgy maradt, ahogyan az író akarta."