Réz Pál: Köszöntyű-A Magyar Irodalmi Díj átadása Réz Pál laudációja

-t kell most mondanom Parti Nagy Lajosnak, Parti Nagy Lajosról, Parti Nagy Lajosra – Sárbogárdi Jolán talán azt áriázná a helyemben, sűrű glissandókkal: emelem köszöntyűmet és ürítem a költőre. De: hogy csináljam? Dunaparti, sőt Duna-fölötti Luther Márton, aki vagyok, hezit-állok, mást nem tehetek. Fújjam meg fényes harsonámat, lobogtassam lobogóimat az ünnepelt előtt? Vagy anekdotákkal fessem meg Parti Nagynak, a költőnek, a magyarnak, az apának – az embernek nemes arcképét? Kísérleteztem imitációval, ígyírtoktizésre olyigen kínálkozó stílusaival itassam át a méltatást? Csakhogy azok a szövegek, amelyeknek szerzői azzal kérkednek, hogy tud a kritikus is úgy írni, már mér ne tudna, mint a megbírált, többnyire kudarcba fúlnak. Maradok inkább a kopár és száraz ismertetésnél – elemzésnél – végtére is az Akadémián vagyunk.
Csaknem százötven éve, hogy Titus Livius – monográfiájában Hyppolite Taine először írta le a faculté maîtresse terminusát, s az hamarosan világszerte elterjedt, olyannyira, hogy így nevezik máig, sem az angolok, sem a németek, oroszok nemigen fordítják le – mi sem. Nehézkes is volna azt mondani: uralkodó tulajdonság, fő-jegy, legfőbb képesség – vagy valami ilyesmi. Nagy előnye van a terminusnak: megkönnyíti a néző, az olvasó, a zenehallgató dolgát: amikor rögzíteni akarja magában egy író, muzsikus, festő életművét, elégséges egyetlen tulajdonságát megjegyeznie, de kézre áll annak a kritikusnak is, akinek nincs érkezése végigszálazni a szöveget, szövetet, netalán átvilágítani a mögötte, benne rejlő művész – ember – személyiségét. És már jeleztem is, hogy gyengéje, veszélye is ebben a hatásban keresendő.
A Bovaryné-ről csak annyit mondunk: szenvtelen volt az írója; Leonardóról azt: enigmatikus; Beethoven fenséges, Mozart játékos és bájos; Móricz Zsigmond erőteljes, Jókai Mór: a nagy mesemondó.
Parti Nagy verseit olvasva elsőre persze azt vettük észre, hogy rendkívüli a formaérzéke, a stílusérzéke, káprázatos nyelve. Ami roppant éles szemű felismerés volt – kivált hogy még nem is olvastuk azt, ami következett, arról nem is beszélve, ami még várható. Nyelvteremtő, nyelvfacsaró, zsonglőr, virtuóz, akrobata, bűvész – sorolhattuk. Csakugyan, Parti Nagy Lajos ebben – is – utóda költészetünk nagy játékosainak, Csokonainak, Aranynak, Weöresnek, önfeledten játszik a hangokkal, a szavakkal, a szórenddel, rímekkel, a nyelvi regiszterekkel.
Önfeledten, mondtam – de joggal mondhatom-e? Aligha. Mert Parti Nagy nem csak ösztönösen, hanem igencsak tudatosan és igen nagy nyelvtudással, a hangszerelés minden ravasz fogásának ismeretében keresi, hogy a költői nyelvet hogyan közelíthetné még jobban a mai beszélt nyelvhez, annak minden ötletes hajlításához, friss szemtelenségéhez, sőt ahhoz is, amit hibának érzékelünk benne, nevetségesnek – avagy éppenséggel hogyan tekerhetné, tördelhetné, csigázhatná tovább, új hangzatokra kényszerítve. Így teremti meg – Márton László találó szavaival – szövegeinek nyelvi tumultus-át. Maga a költő így határozza meg legfőbb törekvését: "a törött, rontott nyelvben színtiszta, olykor parodisztikusan túlhajtott költészet" – ez az eszménye.
Módszerei változatosak: Új szavakat kreál ( másként, mint Kazinczyék, alighanem csak egyszeri használatra), robbanó feszültséget gerjeszt a szokatlan oda nem illő jelző és a főnév között, másként folytatja, fejezi be a szót, mint ahogyan az értelmező szótárban olvasnánk, a helyesből átcsúszik a helytelenbe, majd vissza, megsérti a nyelvi normákat, halmozza a mulatságosnál mulatságosabb képzavarokat, villámgyorsan váltogatja a nyelvi stílusokat, keveri őket nem riad vissza a költészet halálos ellenségétől, a tautológiától, ha mondanivalót, jellemzést, kivált pedig humort csiholhat ki belőle, de a szóviccet sem veti meg, lehetőleg rosszat eszel ki, fanyarul, mint Petri. De ennek a faculté maîtresse-nek, ugye, kötetnyi az irodalma már, s a leírásban, értelmezésben címkézésben, csoportosításban a filoszok még leleményesebbek, mint Parti Nagy a költészetben. (Egy baseli magyar tudós a minap kiváló értekezést írt, bár kissé nehézkes címmel: A nyelvi komikum fenomenológiája Parti Nagy Lajosnál.)
De vizsgálhatnám azt is, hogy az angol nonszensz újabban – hál’ Istennek – nálunk is terjedő groteszkje milyen ellenfényekben füröszti Parti Nagy legvéresebben komoly verseit. Vagy, hogy a szürrealizmus féktelenül száguldó asszociációinak logikus tűzijátéka – mily szép képzavar! – vagy akár az écriture automatique technikája hogyan lazította fel versbeszédét. Hogy tanult a slágerszerzőktől is, akik vakszöveget írnak a komponista zongorájának billentyűi alá. Feltételezem, hogy ennek a sokféle módszernek, technikának, effektusnak nem csupán az a gyönyörűség a hozadéka, amit az olvasónak szereznek. Élvezi őket maga a költő is, hiszen ez – ahogyan mondja – maga "a nyelvi fantáziában megnyilvánuló szabadság".
Ez a szemlélet – többek között – két közegben találja meg annak lehetőségét, hogy tovább tágítsa a költészet tereit. Az egyik a dilettantizmus művészi beemelése a magyar irodalomba. Weöres Sándor, Kormos is nagy élvezettel ízlelgette a legabszurdabb dilettáns verseket, kéziratban vagy nyomtatásban, boldogan rácsaptak egy-egy különlegesen képtelen szóra, hajlításra, rímre, kiváltképp azokra, amelyek a magas költészet felé nyújtóznak komikusan és reménytelenül, vagy amelyek – legnagyobb meglepetésünkre – egy pillanatra felvillantják az igazi, a nagy lírát: numen adest. Mondjuk csodálkozva, mert: spiritus flat ubi vult. Weöres át is vett egy-két efféle fordulatot, versébe szőtte, sőt versének középpontjába helyezte őket, motorjává avatta.
Parti Nagy Lajos megfordítja az eljárást: elképzeli a fűzfapoéta világát, habitusát, beléhelyezkedik, azonosul vele, teremti, továbbteremti. Versek születtek így egy ál-leányregény, egy színdarab is, benne egy operettet álmodó hősnővel. Nem lehetetlen, hogy ez az út vezetett el Dumpf Endréhez, az őszológiai gyakorlatokhoz. Ennek a folytatására váró ciklusnak egyébként az ad páratlan feszültséget, hogy egyik pólusa a beszűkült, a vegetálásra csupált, jóformán a csehovi kórterembe zárt ember, a másik pedig az, hogy a boldogtalanul sóvárgó Dumpf Endre mégis csak költő, valahol az, ahogy manapság mondják. A Grafitnesz egyik kiváló kritikusának a kései Hölderlint juttatta eszébe, a torony-Hörderlint, remek képzettársítással, de gondolhatunk a Szajna-parton elborultan kószáló Celanra is, vagy akár – ne legyen blaszfémia! – a Niklán eltemetkező dúlt Berzsenyire. Dumpf Endre az ő modern, fájdalmas karikatúrájuk. És – nem mellesleg – talán önkarikatúra is. Dumpf alakjába, verseibe mintha beszivárogna az, ami a költőt újabban gyötri, riasztja. Magas rangú bravúr az, ahogyan a dilettáns versei magukba szívják Parti Nagy herbsttagos bánatait, sőt fantazmáit is, egzisztenciális szorongásait, de azt is, ahogyan azokat Parti Nagy esetlen képzavarokba billenti át. Egy recenzens, igaz, tíz évvel ezelőtt, a szemére vetette, hogy bosszantóan felhőtlen a világa, gyanútlanok, virgoncul ártatlanok a szövegei, nem érzékeli a létezés rémületét. A kritikusnak már akkor sem volt igaza, de az őszológiai gyakorlatokról már semmiképp sem írhatná ezt.
A másik fortély az intertextualitás. Nem olyan új technika ez, mint némely irodalomtudósok vélni látszanak: már Don Quijote alakját és történetét is úgy olvashatjuk, mint a daliás lovagregények fonákját. Parti Nagy Lajos persze másként él vele, mint a nagy spanyol mester. Verseiben (és prózáiban) fel-feltűnik egy-egy Petőfi-, József Attila-, Ady-, Weöres-, Vörösmarty-, Berzsenyi-, Petri-, Kosztolányi-, Radnóti-, Kovács András Ferenc-, Babits-, Örkény-, vagy akár Goethe-, Rilke-, Apollinaire-szó. Kép. Kapcsolás, fordulat dallam. Ahogy mindennapi beszédünkbe, úgy ékelődnek soraiba az idézetek – de többnyire eltorzítva. A torzítások, amelyek mindig helyükön vannak, mert mindig funkcionálisak, más irányba mutatnának, ha nem élt volna és nem írt volna Karinthy, aki az hommage-nak és a karikatúrának olyan elegyét teremtette meg, mint előtte senki a világirodalomban. Hadd idézzek egy elfacsart vendégszöveget, ha nem így ígyirtokti-t, Parti Nagytól: "Mért ne legyek én szobatiszta kiterítenek úgyis; mért ne legyek szobatiszta, kiterítenek úgyis." Mi tagadás, ha ezt a két sort olvassuk, először elnevetjük, sőt elröhögjük magunkat – de kisvártatva valami rossz szúrást érzünk a bordáink között: hát ez lett a nagy morális dilemmából, ez a földhözragadt-szánalmas-kétségbeesett kérdés? Aztán rádupláz a Fájdalom: és ez lett a költészetből? Mert, amikor Parti Nagy a legcsúfondárosabban forgat ki és át egy Petőfi-, Kosztolányi-, József Attila –sort, nosztalgiát és rezignációt is kiérzek az abszurd elcsavarásból: igen, volt valaha egy emelkedett, egyértelmű, szárnyaló, ép magyar költészet! Így írtak akkor a költők: "Mi kétezerben nem élünk, szegénykém" – ezt a Jékely-sort nem torzítja el Parti Nagy, csak idézi, kétszer is.
A mai költő, mondja ugyanis, máshogy tempóz: "S mert nem bonthattam magam senkinek hát fölkapartam a grammatikát fényes kötést a higgadt mondaton --- alkatból vérehulló alkalom." Prózában így variálja ugyanezt: "Ami a szívet nyomja, az a száján távozik el az ihlet óráján. De azért van a költőnek foga, hogy legyen mivel összerágnia." Aki csak a paradigmaváltást akarja bizonyítani, annak elég a fölkaparni, összerágni szavakra figyelnie, de ha a mélyebb értelmet keressük, nem felesleges azt is észrevenni, hogy a második idézet szinte a dilettánsok nyelvén mondja ki a költészet mindenkori feladatát, vagyis annak kiéneklését, a kiéneklés vágyát – ami a szívet nyomja - , az első pedig a "szeretném magam megmutatni" –ra utal vissza. Ezt az ars poeticát tolják félre azok, de Parti Nagy egész életművét is leszűkítik, csonkolják, akik úgy vélik, hogy "a nyelv referenciális funkciói visszaszorulnak nála". A költő ennek az ellenkezőjében reménykedik: "talán nemcsak mint egy nyelvi mutatványos hatok". Nem, Parti Nagy nem a magyar költészet Paganinije – bár az sem volna csekélység -, aki ördögi hegedűjéről a játék lázában sorra tépi le a húrokat, hogy végül az egy, egyetlenegy G-húron babonázza meg révült közönségét. Fordítva: egyre több húrt feszít a hegedűre, amennyi csak elfér rajta, sőt többet – nem csak elbűvölni akar ugyanis, hanem közölni is, üzenni. Legyen fülünk meghallani nem csupán azt, hogyan muzsikál, hanem azt is, hogy mit mond.
Talán bölcsebb lett volna erről beszélni egész laudációmban.
Például a személyiségéről. Teszem azt, a Hedwig-versek szemérmes, de nem is oly nagyon rejtőző lírájáról: "úgy birok csak ohne dich meglenni édes, mint árnyjátéki mártírok", lantolja a brandenburgi Berzsenyi egy trubadúr hevületével – és. Na ja, rögvest beolt a versbe néhány milligramm antiklimaxot. Vagy: "Pedig szép itt a Herbsttag, / ahogy körülkeríti, / mint birtokát a gazda / a parkot és a kertet, / hogy majd planíroz, ásat, / és télre házat épít / e zöldből és vörösből, / ahonnan úgy hiányzol, / hisz csak neked, ha egyszer, / ha egyszer még, neked csak, / valami házat, allét, / napórát lusta tűvel, / hová a hosszú árnyék / magát befűzni boldog, / s szakadt zakóm zsebébe / a forró őszi holdat / bevarrja éjszakára." Önirónia, alulstilizálás (már Heine is gyakorolta, Rilke nem): a modern költő röstelli szinte, hogy a nyilvánosság elé tárja érzelmeit, mindazt, amit kedvesének megemilez (bár zárójelben megkérdezhetném: akkor miért állt költőnek?), de a visszavétel ellenére ott dalol benne, ellenállhatatlanul, a dolce stil. (Igaz, a nuovo) Almanach-líra ez a javából, álarcban. - Nincs menekvés: az Egy hosszú kávé bele fog kerülni a legszebb szerelmes versek bársonykötésű antológiájába.
Aki majd biográfiát ír Parti Nagy Lajosról – indiszkrét biográfiát, nem monográfiát - , boldogan fogja kihüvelyezni ezeket a motívumokat költészetéből és prózájából, de e személytelennek mondott lírában bőségesen talál majd utalásokat a gyerekkorra is, halott és élő barátokra, Pécsre és a későn meglakott Budapestre. Legpestibb verse a Szívlapát: "Engem a látvány meghazáztat, / én városom megkönnyezem, / Budapest mint egy nyári láz hat, / és lázmérővel szúr szemen" – és így tovább. Ez a vers, megint csak öniróniával, a kiégett metaforák bombasztjait nem megkerülve, hanem kigúnyolva, kifigurázva – ha én olvasom, de alighanem a költő szándéka szerint is – hazafias verssé fénylik fel, már-már a honfibú és honfibüszkeség továbbénekléseképpen – és persze paródiájaképpen: "Az én hazám kopott kabátú, / de nékem zizzenő dzsogging, / szemében egy-egy szívlapát bú, / csuklik kicsit, kicsit meging, / a forma rácsán rendre átbú / bár össze kéne tartanom / a szertelóbált kezü-lábú, de hazafias tartalom, / mit illene kitöltenem / hazám hazám te min –de nem."
Ez a záró-elcsuklás a visszavétel telitalálata.
Mint egy ómódi magyartanár a nagyváradi Premontrei Gimnáziumban, ahová hatvan évvel ezelőtt jártam volt – mert a szerepjátszáshoz azért a kritikusnak is hadd legyen némi joga -, lám, szóltam tehát, ha mégoly felületesen és keresetten is, Parti Nagy Lajos szerelmi lírájáról és hazafias lírájáról, az egykori iskolás felosztás szerint. Sokminden volna még hátra, de vészesen közeleg a kicsengetés. Pedig van még egy köteg Parti Nagy-cédulám: igencsak gazdag az életmű, a zenés-táncos huszerettől a szatíráig ível, Örkény István szemüvegétől az elfulladt sikolyig, a habszódiától a reménytelen mélytengeri sorsok sivárságáig – csakhogy, úgy tűnik, túl sokat szöszöltem a költő nyelvével – ó, faculté maîtresse! -, lepereg az óra homokja. Engedjék meg legalább azt, hogy céduláim egyrészét, rendezetlenül ugyan, de annál kollegálisabban, figyelmébe ajánljam azoknak, akik Parti Nagy Lajosból fognak piécsdízni, remélem, van belőlük egy tucat a teremben. – Gyűjtse ki kérem, kisasszony, az író munkáiból a márkaneveket – miravíz, Scholl-papucs, Túró Rudi, sőt Rudolf, Zaporozsec, Fecske, persze nem a magyar nóták fecskemadara, hanem a kamasz stikában elszívott első cigarettája – taglalja tüzetesen a funkciójukat. – Vagy: gyűjtse ki a közvetett vagy közvetlen irodalmi utalásokat, vendégszövegeket, osztályozza eltorzításuk technikáját. – De merüljünk mélyebbre, haladóknak. Hogyan éri el az író, hogy bármily éles szatírával figurázza is ki bumfordi, bumburnyák, sőt tahó hőseit, akár zabálóversenyben versengenek, akár egy pesti bérház hátsó udvarán gyilkolják egymást és magukat csehszlovák tréningruhában, hogyan éri el, hogy a magyar ugar lakóit mégis a gyöngédség, sőt a szeretet opalizálása derengje körül? Miért és hogyan kapcsolhatjuk őket Ruszka Gyurihoz, Kassák Angyalföld-jének munkásaihoz és lumpenjeihez, Gelléri Andor Endre szállítómunkásaihoz, részeg kelmefestőihez, szomjas inasaihoz vagy Gorkij éjjeli menedékhelyeinek lakóihoz?
Az, hogy Parti Nagy hősei meg vannak fosztva a kifejező és pontos beszédtől, hogyan válik éppen alkatuk és helyzetük ábrázolásának eszközévé, - Egy szép disszertáció-cím: a XIX. Századi nagy orosz prózaírók részvétének és szolidaritásának öröksége Parti Nagy Lajosnál. Egy másik: Hrabal és Parti Nagy, két humor párhuzamai és különbségei a cseh és a magyar történelem tükrében. – Vagy: az antiutópia megújítása a Hősöm tere rémlátomásaiban. Rinocéroszok és tubicák. A voltaire-i kérdés Parti Nagy Lajosnál: mi hatalmasabb az emberek között, az ostobaság vagy a gonoszság? Vagy: Szociális érzékenység és fantasztikum kölcsönhatása a három hajléktalan epizódjában.
Fájdalom, a címlistát is abba kell hagynom. Próbáljam meg végül egyetlen mondatban összegezni, sommásan, ennek az egységes, de sokfelé ágazó életműnek lényegét? "Kiadós nevetésre és kiadós szomorúságra indít..." – írja találóan, teljes joggal visszatérve a művészet – és a kritika – gyönyörű közhelyéhez egy vélhetően fiatal és felettébb rokonszenves leány, akinek szép nevével egy Parti Nagy- recenzió alatt találkoztam először a minap: Manda Borbála. (Remélem, nem álnév.)

Második – és utolsó – kódaként pedig hadd idézzem Székely Jánost, a nagyszerű erdélyi költőt, aki éppen harminc évvel ezelőtt azt mondta: "A régi módon nem lehet, az új módon nem érdemes írni" – igaz, még ugyanabban az évben megírta legnagyobb versét, A vesztesek- et. Parti Nagy Lajos alighanem egyetért az aforizma első részével, a második részével, gondolom, nem. Én meg azt gondolom: az a dolga, hogy továbbra is cáfolja ezt a kétségbeesett-végletes tételt. Személy szerint azt várom tőle, persze többek között, hogy öregkorában találkoztassa majd azon a bizonyos lautréamont-i boncasztalon a metafizikát és a blődlit: neki való feladat. Izgalmas randevú lesz – húsz év múlva erről beszél majd valaki itt, az Akadémián.