RADNÓTI SÁNDOR:Szép Róza a válaszúton

Parti Nagy Lajos 53 éves, mert 53-ban született - és nincs könynyű helyzetben. A következő évtizedben dől el, hogy megírja-e azokat a nagy műveit, amelyekre bámulatos tehetsége jogosítja, vagy a leleményes rutin, géniuszának ikertestvére kerekedik fölül, s meg kell elégednünk annak, amit eddig alkotott - ez igazán nem kevés - az újabb változataival.
Mostani kötete - több mint egy évtized rövidprózájának gyűjteménye - nem igazít el ebben a kérdésben. Vannak csúcspontjai, mint a címadó írás és a Teufelhúr (talán az író önértékelése szerint is, hiszen ezzel nyitja és zárja kötetét) vagy A bányamosodás, és vannak mélypontjai (mint a Kenyaiak és a Nyelvtanulmányfej). De lehet, hogy másképpen kellene fogalmazni: az utóbbiak nem ugyanabba a körbe tartoznak, mint az előbbiek, hanem a humoros tárca, a humoreszk ama népszerűbb regiszterének rikítóbb darabjai, melynek mélyebb - s ezért (a nagy humoristák tradíciója szerint) keserűbb - példái a Grátisz dolorisz és A hét asszonya.
Fordítsuk figyelmünket a kötet tartalomjegyzékére. A beszélő tartalomjegyzék (fejezet-alcím, "melyben a szerző elbeszéli...") a korai regény poétikai s önreklámozó jellegzetessége volt, s időnként később is feltünedezett, a régi ironikus utánzásaként vagy önálló céllal. Akár így, akár úgy, legtöbbször azt az előfeltevést tartalmazza, hogy a tartalom összefoglalható. Szentkuthy ezzel ellentétes intuíciója a Prae tartalomjegyzékét minden elképzelhető határon túl is terjesztette. De így gondolta Ottlik és nyomában Lengyel Péter.
Parti Nagy Lajos már a Hullámzó Balaton című kötetében, mint ahogy most is, beszélő tartalomjegyzékben összegzi rövidprózáit, ám ennek a fogásnak korántsem a tartalom rezümálása a célja. Sokkal inkább olyan szabad versek ezek, amelyek kirostálják a prózát, kivonják az epikai összefüggéseket, s a szöveg mondataiból, mondatrészeiből, nyelvjátékaiból, neveiből kihagyásos költői sűrítményt készítenek. (Tulajdonképpen elég egy gondolatkísérlet, hogy a nyelvjáték és a játékos nyelvi tér iránti hasonló elkötelezettség ellenére világosan meg tudjuk különböztetni Esterházy és Parti Nagy tehetségének természetét: ilyen költői kivonat Esterházy prózájából aligha volna készíthető.)
A költő, illetve a költői concettik mestere mindig ott settenkedik Parti Nagy szépprózájában. Ezért is óvakodnék darabjait novelláknak nevezni. Igaz, a történet költői artisztikuma a novella ismert lehetősége, s noha ma a műfaj - sajnos - irodalmunkban hanyatlani látszik, a közelmúltból erre jelentős példák említhetők: Bodor, Tar novellisztikája vagy A hely, ahol most vagyunk Esterházytól. A költészet együttállása az epikával ezzel szemben Parti Nagynál, hogy úgy mondjam, anarchisztikus természetű. Feszültség van költészet és történetmondó próza között, s a kérdés mindig az, hogy mennyire termékeny ez a feszültség. Mindig nyitva áll a lehetőség, hogy a költészet szétvesse a prózát, vagy a próza a költészetet. Egy költő, aki éppen prózát ír. Prózájának költői magja vagy magjai vannak, melyeket aztán finomhangolással kell összehozni a karakterekkel és a történettel. S meglehet, minden azon múlik, hogy mennyire finom ez az egybehangolás. Ha előbb olvassuk a tartalomjegyzéket és utána a szöveget, ezt a folyamatot érhetjük tetten.
"...csak egy bonctermi ruhatárban lehet ilyen szürke a reggel" - hangzik a Van baj mindenhol című írás első mondata, amely aztán egyenesen vers-kezdetként tűnik fel a tartalomjegyzékben: "Mint egy bonctermi ruhatárban". Ám ezt a szövegben valaki mondja, aki úgy szólítja meg az író visszatérő alakját, "Szép Rózát", aki ezúttal egy vásárcsarnok vécéjét üzemelteti s mellékesen nyakkendőket árul, hogy "Tudja, Madám...". A második mondatban még azt is hozzáfűzi, hogy "csókolom". A harmadik mondatban pedig megtudjuk, hogy "...én nyitott porszívóval alszok, Madám, azóta föltétlenül a kinyitott porszívómmal". A nyitott porszívó - persze nem a beszélő tudatában, hanem az író és az olvasó közötti kölcsönviszonyban - Woyzeck nyitott borotvájára utal, az "alszok" nem ikes használata talán még a mai magyar nyelvben is bizonyos primitivizmusra, a "Madám" pedig finomkodásra. S ott van az a kis szó, az "azóta", amely a voltaképpeni történetet jelenti be.
Szóval az író az első bekezdésben alaposan megkeveri a nyelvi regisztereket ahhoz, hogy győzze a másodikban összehangolni: "Hogy mióta van ez az azóta, kis részletekben bontakozik ki a nyelvhomályból, Szép Róza nekem már összerakva adja tovább, lehet, hogy ügyetlenül vagy elkapkodva, de folyton az jár a fejében, hogy nem kéne-e valakinek szólni egy hivatalos helyen, talán érteni fogom, miért."
Igen, a kis részletekben, gyakran fokozatosan és késleltetetten való kibontakozás a nyelvhomályból - ez lehetne a legjobb meghatározása Parti Nagy prózaművészetének. A nyelvhomály vagy az ismételten föltűnő gyönyörű képek: az ilyesmi volna a tiszta költészet, amelynek a történetben el kell veszítenie az autonómiáját. Egyszerűen - s persze leegyszerűsítően - szólva azért, mert valaki mondja, aki nem a költő, s nem is a költő valamilyen alakmása, hanem egy történet figurája vagy elbeszélője. Ezúttal közvetítő révén szerzünk róla tudomást, aki kommentálja is, mintegy a prózai világban értelmezi, s ott ugyanaz az elme homályaként, veszedelmes háborodottságaként jelenik meg.
Annál is inkább, mert nem csak a bonctermi ruhatár és hasonlók különc - a történet alakjának szájából különc - metaforikájáról van szó, hanem ezekből aztán egy egész komplikált tévképzet bontakozik ki, miszerint hősünket a felesége karácsony harmadnapján megcsalta és elhagyta - a fenyőfával. Szerelmük nyoma "a száraz fenyőtűk neszelése a szalagparkettán éjjel-nappal" - ezért van szükség a nyitott porszívóra. S valóban nyitott porszívóként jár-kel a világban; szokványos vevő, akivel kilencven százalékban rendesen el lehet beszélgetni, ám eközben a nyakkendők mustrálása, hosszuk és szakítószilárdságuk latolgatása sejtelmesen előkészíti a tervezett, de mindvégig kimondatlan maradt gyilkosságot és öngyilkosságot.
Ebben a kis írásban majdnem minden ott van, ami Parti Nagy Lajos prózáját olyan vonzóvá és gazdaggá teszi. Az élet- és anyagismeret. A magas és alacsony stíl keverése, a közhely humorisztikus eltúlzása ("Mert a nagybetűs életben, Madám, ami nem véce meg nyakkendősdi, roppantul kell vigyázni...", "Mogyorót ettek szabadosságból. Nem számolták."), a sematikus önkívületig fokozása (hősünk éjjeliőr egy káefténél: "hat kiképzett gyárikutyának csoportvezetője"). A monológ sokhangúsága, amelyet tovább dúsít említett közvetítettsége: hallgatója, aki továbbadja az elbeszélőnek, igyekszik nem meghallani - erre utal a cím ironikus banalitása is -, de mégis tanácstalan szorongás lesz úrrá rajta, hogy nem kellene-e tenni valamit.
Ám ebben az írásban az is ott van, ami a költészet csetlés-botlásának nevezhető a próza világában. Szinte a baudelaire-i albatrosz problémája. A fenyőfára kiterjesztett féltékenység erős és megvilágító - elszabadult - költészetének ára és gúzsba kötő következménye a prózában egy talán nem egészen szándékolt banalitás, hogy ugyanis a költői fantazmagória megfelelője a mindennapi életben az őrület. Versben szabad szárnyalás, realisztikus történetben patográfia.
A reflektált író persze ezzel a dilemmával is csinál valamit, hiszen kötetének egyik kiemelkedő darabjáról beszélek. Azt csinálja, hogy Woyzeck-parafrázist ír, távolról és mesterien idézi Büchner talányos remekművét. S ahogy annak a műnek történeti kiindulópontja és lehetséges - bár nem mély - olvasata egy szerencsétlen katona-borbély megtébolyodása volt, úgy laposítja a fantasztikus ötlet a fenyőfával a földön járó modern Woyzecket bolonddá, amitől a féltékenység kínja, a megaláztatás, a nyomorúság még nem kisebbedik. Ha tetszik, a motívum ironikus kifordítása ez, hiszen - "van baj mindenhol". De ettől a dilemma még dilemma marad.
És akkor nézzük a dilemmából kétfelé vezető utat. Ugyanis a fenti szövegben mindkettő benne van: az érzékiség költészetében a széppróza lehetősége és a nyelvroncsolás költészetében a széppróza lehetősége.
Világ és nyelv, realizmus és költészet összehangolása alighanem akkor a legsikeresebb, ha a világ a test világa. "Nyelvhúsból építkezem" - mondta egyszer az író (s ezt a szellemes megjegyzést alaposan kiaknázta Németh Zoltán nemrég megjelent róla szóló monográfiája, illetve tanulmánykötete).
A Hullámzó Balaton hősének evésdühe talán csak ragyogó paródiája volt a sportnak, A fagyott kutya lába hősének baszdühe viszont egy teljes világ felépítésének kiindulópontja, amelyhez még a patográfia is zökkenőmentesen illeszkedik. Itt is találkozunk a monológ áttételével (ezúttal az orvos anamnézisében), s a Woyzeck rendkívüli hatása ismételten föltűnik. A megalázott, megkínzott, magányos, önemésztő és filozofáló katona-szabó története is egyfajta még messzibbről való parafrázis. Ám Morosgoványi nem mai, hanem XX. század eleji Woyzeck, és ennek a stilizáló távolításnak talán éppen az lehetett a célja, hogy elsimítsa költészet és valóság ellentétét.
Aligha volt ugyanis más oka a frusztrált erotikus fantazmagóriákra, az emberi és állati húsra, a didergésre és a vágyra, a nemi szervek (a saját, csak önmaga által felajzott, illetve a meglesett vagy elképzelt női nemi szervek) kizárólagosságára, a Vörösmarty-féle "nyomoru föld" helyett (amely "hadd forogjon keserű levében") "vak csillaggá" megtett "geci" forgására redukált világ múltba transzponálásának, mint hogy a távolság költészete körbevonja a szerencsétlen tudat monomán banalitását. És hogy ez a költészet, éppen időbeli távolsága révén, mégse legyen irreális. Hogy a "fasz" jól megfontolt epikai okok miatt (is) "a fagyott kutya lába" legyen. Hogy a teknő ne csak nagy erejű szimbólum - állati és emberi hús bölcsője, sírja, nászágya -, hanem reális, földhözragadt tárgy is lehessen. A disznóvágás eszköze, kéthetente a százados családjának, feleségének és két serdülő lányának fürdőkádja, s ha mindez nem, akkor az ott szolgálatot teljesítő hősünk hálóhelye, erotikus éberálmainak, magömléseinek, önkielégítéseinek színtere, ahová végül a feldolgozott és besózott húsok közé beleélvezve belevizionálja az élveteg századosnét.
A címadó írás rendkívüli eredetiségével is kitűnik. A kötet két másik régies stilizációja, a szintén kiváló Teufelhúr és az érdekes Testaranyozó ugyanis mintha idézete, pastiche-a volna egy-egy közelebbről meg nem határozott irodalmi műnek. Ez az előadó-művészet, amely a déjà vu érzetét kelti az olvasóban, szintén hozzátartozik Parti Nagy sokrétű tehetségéhez.
Sokszor elmondták, hogy Parti Nagy művészi anyaga a rontott-roncsolt nyelv, amihez az is hozzátehető, hogy aki ilyen lenyűgöző kreativitással, tévedhetetlen stílusérzékkel és ellenállhatatlan humorral tudja rontani a nyelvet, az kétségkívül e nyelv nagy művészei közé tartozik. Költészetével ellentétben, ahol hihetetlen intuícióval szövi egybe a tradíció talált szálait, prózájában nem a beszélt nyelv talált tárgyait használja fel, hanem roppant innovatív erővel létrehozza azokat a nyelvi képződményeket, amelyek aztán talált tárgyaknak tűnnek. A költői roncsolás, ez a megköltött csetlés-botlás, szociografikus látszatot ölt. Olyan színezetet, mintha valóságos orális dokumentumokat sűrítene és ezzel parodizálna.
Ám e mögött szenvedélyes érdeklődés áll a rontott nyelv fiktív beszélői iránt. A séma-nyelv, a séma-gondolkodás és a séma-ember Parti Nagy legfőbb művészi témája és problémája, s felejthetetlen bunkók, tahók, trotlik és giccs-emberek kerülnek ki műhelyéből. Ám ne hallgassam el az ebből keletkező veszélyt sem. Noha félreérthetetlen az e figurákban is megjelenő emberi szenvedély és szenvedés iránti szolidaritás (kivételt, mint Hősöm tere című parabolája mutatja, csak a fasisztoid bunkóság képez, de azok a bunkók át is tűnnek az állatvilágba), mégis félreértik. Csak remélni lehet, hogy az író nagy népszerűségének kisebb része táplálkozik ebből a forrásból. A félreértés nem más, mint az olvasó vagy hallgató önfeledt öröme azon, hogy ő nem olyan, mint amazok. Hanem jobb, nívósabb. A veszély pedig az, hogy az írói szelídség, amellyel alakjait kezeli, írói nyájasságként kiterjed befogadóira is, velük szemben sem kíméletlen, s meghagyja őket félreértésükben; nem provokálja őket.
Bár igaz, ami igaz, Parti Nagy gyakran még a (számomra) legkétségesebb - legrutinosabb - darabjaiban is kitalál valamit, amivel megbolondítja az alaphelyzetet. Így az említett Nyelvtanulmányfejben - melynek mottója az író egy verssora lehetne: "sors nyiss nekem masszázsszalont" -, a bunkó gengszterfigura szócsűrő-csavaró szenvedélyét, amelynek eredményeit rendszeresen pályázatokra küldi be. Az író alpári önportréja ez.