Privát mitológiák

(Elhangzott 2002. december 17-én a Gutmann Galériában.)
Megnyitó
- Klimó Károly, Körösényi Tamás és Soós Tamás kiállításáról -
Hölgyeim és uraim, noha igazán megtisztelve érzem magam, hogy e három kiváló muvész kiállítását ezennel megnyithatom, nem áll módomban semmiféle szoros és szakszeru bevezetot mondani, azért nem, mert nem értek hozzá. Ez nem álszerénység, igenis van nyelv, szaknyelv, mely képes leírni, értékelni és tágabb összefüggésbe helyezni e muveket és muvészeket, de én ezt a nyelvet nem birtoklom.
Viszont birtokolok talán némi affinitást, ami egyszeruen annyit jelent, hogy eléggé szeretek ácsorogni, nézodve lenni némely mutárgyak elott, és foszlánymondatokat morogni magamban, hogy, például, az a fény, az az árnyék engem arra emlékeztet, hogy...; vagy az a vonal, az a szög, az a hajlat, az a valami olyan, mint...; vagy hogy ettol szomorú, attól vidám, amattól mélabús leszek; illetve ezzel a képpel tudnék együtt lakni, azzal nem, és így tovább, ahogy kell, illetve lehet, a muvészet arra való, hogy éljünk vele, inkluzíve muélvezet, mely eme élés legfelso foka, körülbelül.
A nézo számára legalábbis, márpedig én egy laikus nézo vagyok, akit a muvekbol sugárzó komolyság, a munka intenzitása nagyon is megérint, aki szívesen idozne némán és sokáig ebben az erotérben, kiszakadva a karácsony elotti dühöngésbol, ama paradox évmélyi, évmagasi tébolyból, szereteti tülekedésbol, melyben egyszerre vagyunk a legjobbak, és a legócskábbak, a legoszintébbek és a legálságosabbak. Jó okkal mondható, hogy ebben a profán ünnepvárásban, e zavart demitizálásban is van valami mítoszi, persze miben nincsen, vajon létezik-e olyan hétköznapi tárgy, történet, jelsor, mely bizonyos kontextusban nem tud mitologémaként viselkedni.
Az én kompetenciám arra elég, hogy privátim keresgéljem a meditatív közöst, nem a kollektívet, dehogy, hanem a tárgy és a magam pillanatnyi érintkezését, némely kapcsolódási pontokat a privát mítoszaimhoz, arra elég tehát, hogy figyelmes nézoként viselkedjem, hogy találjak valami közöst magammal, a homályaimmal, a melankóliám formáival, végso soron a Geisttal, amit léleknek és szellemnek lehet fordítani, ha muszáj, mindenesetre valami emelkedettnek.
Nem is állom meg, hogy el ne mondjam: a Geist kicsinyítoképzos alakja, a Geistchen a német állattani szótárban nemes egyszeruséggel a tollas molyokat jelenti, így csinál a nyelv, egy kicsinyíto képzo a fennköltbol lennköltet, az emelkedettbol profánt - hogy azért túlságosan, hogy azért nyelven felül ne vegyük komolyan magunkat.
Esetleg tollas komolyan.
Én legszívesebben csöndben ácsorognék itt, aztán elindulnék, például Körösényi elegáns térrajzainak, péprücskös vonalszobrainak valamelyikén, vagy elücsörögnék Klimó privát barnái és vörösei között, abban a páratlan figyelemben, amit áraszt magából minden képe, vagy épp, mint valami spirituális díszletbe, belépnék Soós titokzatos lélek-bábui, szellemlenyomatai közé és követném oket sötéttol világosig, miközben odakint elmúlna lassan az ünnep elotti dagonya.
Nem tagadom, ez az ünnep-fóbia privát mítoszaim egyike, van belolük boven - kinek nincs? -, körözök fölötte, foglalkozom vele, túlzott jelentoséget tulajdonítok neki, mániává változtatom, megírom, újraírom, fölrakom, lekaparom, rontom, surítem - hogy mondjak néhányat ama eljárások közül, amikkel privát mítoszok képezhetok, s nem véletlen, hogy ezek jórészt az úgynevezett alkotás, a mucsinálás eljárásai is.
Mert nem úgy van-e, Hölgyeim és Uraim, hogy a mu eleve magába zár egy darab mítoszt, hogy minden jó kép, szöveg, zene, hogy minden jó mutárgy, mely manapság létrehozható, tehát az ouvre minden darabja része egy privát mitológiának, mely mitológiák között (hogy ne életmuveket mondjak) eros vagy kevésbé eros érintkezések vannak, és értelmezés kérdése, hogy mennyire a közösre, illetve az egyénire esik a hangsúly, mikor melyikre - nem vitatva el, nem tagadva legalábbis, hogy ezek a privát, mindennapi mítoszok a jungi mélyben avagy a jungi magasban összeérnek.
Sot, nem mondható-e az, hogy nem is a magában álló muben, hanem a viszonyban, mu és befogadó találkozásában van a mítosz? Az ácsorgás, a ráfigyelés, a nézés mint szótlan értelmezés - hogy a mítosz ebben nyeri el új és új magánváltozatait. Én mint a mutárgy létrehozója, tudatosan vagy ösztönösen belesurítek egy csomó információt, naná, hogy privátot, hisz nincs más információm, csak privát, addig festem, írom át-, szét- és fölül-, addig törlöm hajlítom, formázom, tehát addig dolgozom vele, míg eredeti jelentését elveszítve új, legalábbis több jelentéssel telítodik, intenzitással, s így lesz mitikussá, de talán pontosabb, ha mítoszit mondok.
Minden jó kép, mualkotás egy mélyen átélt és magasrenduen megformált, elbeszélt magántörténet, mely persze nem alkalmas arra, nem lévén keresztrejtvény, hogy a nézo azt minden részletében megfejtse, kicsomagolja mint valami tömörített adatállományt, minekutána a muvészrol feketén-fehéren kiderül, hogy, mittudomén, milyen újságokat olvasott és értelmezett péppé, mi az életrajzi magyarázata aranyainak és vöröseinek, netán melankóliájának van-e kibulvárolható mögöttese.
Persze ne legyek álszent, ez is egy lehetséges tudás, része a befogadásnak, olykor fontos adalék is ahhoz, de a muélvezet mégsem csupasz oknyomozás, nem fordítás, legföljebb valamiféle bonyolult és szabad átültetés. Talán nem is több, mint intenzív ácsorgás. Nézedelem. Hagyni hogy hasson. Nem félni, ha hat, és nem félni, ha nem hat. Viszont nézni sokáig. Klimó, Körösényi és Soós e munkái nagyon hagyják nézni magukat. Akár "nehéznek" is nevezhetném oket, ha volna értelme, de nincs, minden jó mu nehéz, ugyanakkor könnyu, mert nem hagy békén, sugárzik, beszív, provokál, megszólít.
Jó megszólíttatást, Hölgyeim és Uraim, jó ácsorgást, mítosz-cserét, karácsonyt.