Pécstárca

Egy őszi este írom ezt a tárcát Budapesten, ahol húsz éve élek.
Szeretem ezt a borzalmasan gyönyörű várost, mélyen ragaszkodom hozzá, s nemigen cserélném föl más urbsra, legalábbis végleg nem. Hogy lombok hullva hulltán a Margitszigeten avagy a pécsi Sétatéren fanyarabb, magányosabb és rilkésebb a nedves avar szaga, nem tudom és nem is akarom eldönteni. A Sétatér máshol és máshogy van bennem, életem másik meghatározó helyszíne, az a hajdani Pécs, amit az enyémnek tudok, véglegesebb és fikcionáltabb.
Pécsen immár jóval, hét évvel kevesebb időt töltöttem el, mint Budapesten, de alighanem a legfontosabb éveimet. Ott lettem felnőtt, ott lettem író, szellemi értelemben onnan származom. Belső tájaimon e város elrajzolt részletei keverednek elrajzolt budapesti szcénákkal, akarva-akaratlan ebből a topográfiából dolgozom, álomi képeim pécsiesülnek és budapestiesülnek, egymásból vannak belőlem, így egyszerűsít, útjait bonyolítván, az emlékezet.
Ha netán majd, valamikor, szisztematikusan emlékezni kezdenék, bizonyosan ez a másik város lenne az origó. A kályha, ahonnan előre és hátra. Kell egy hely, ahonnan származtatja magát az ember, és szerencsésnek érzem magam, hogy az én origonális helyem Pécs, akár kinevezték kulturális fővárosnak, akár nem. De jobb, hogy kinevezték.
Számomra mindig is az volt.
Hogy mi a titka, azt nem itt fogom megfejteni, ha van titok egyáltalán. Bár bizonyos méretek automatikusan felkeltik a tágasság képzetét, a tágasság mégse a méretekben van. Alapjaiban kultúrváros, mondanám, erre való, erre képesítik a hagyományai, a múltja, a levegője, a szellemi és földrajzi éghajlata, a fluiduma, én persze most nem, illetve nemcsak a jelen városáról beszélek, hanem arról az urbsról, amely bennem él. Egy virtuális városról, arról a szellemiségről, kisugárzásról, amit – hogy maradjak a mesterségemnél – a hetvenes–nyolcvanas évek irodalmi folyóirata jelentett, a Szederkényi Ervin-féle Jelenkor.
Ez a folyóirat Pécs nélkül, a konkrét és szeretni való hely nélkül elképzelhetetlen volt, mindazonáltal nem volt helyi, nem volt pécsi lap. Pécsett szerkesztették, és jó irodalmat közölt, élhettek a szerzők bárhol. Persze ez a „bárhol” háromnegyed részben Budapestet jelentette, ilyen lévén a magyar irodalmi földrajz. A tizenhárom pécsi évemből hetet töltöttem el a Jelenkor szerkesztőségében. Nem csoda, hogy számomra ez a Pécs, Babits, Várkonyi Nándor, Weöres, Mészöly Miklós, Martyn Ferenc, Csorba Győző Pécse – hogy az élőkről most szó se essék –, soha nem volt vidék, és kulturális értelemben jobb minőségű hely volt, mint Magyarország.
Tán épp azért, mert nem szemben határozta meg magát, nem mindazzal szemben, például, ami nem épp olyan, mint Pécs. Valahogy tágasabb volt fölötte az ég, távlatosabb. A leglaposabb években is. Egy polgári város tudott maradni, legalábbis nem ment tönkre, megóvták az alapjai, a kövei, vagy épp a fény óvta meg, a földből is áradó édes, kesernyés napsütés.
Mikor a döntést múlt szerdán kihirdették, egy paraszt- (vagy polgár-?) hajszállal jobb lett Magyarország. Legalábbis nem lett rosszabb, és ez jó. Jó, hogy egyszer, csodák csodája, az történt, aminek a józan ész szerint történnie kellett, egy vidéki város nyert, ezen belül pedig az a város, mely leginkább képes és alkalmas az egész magyar kultúra európai képviseletére. De ez így nem jó. „Egyedül képes arra, hogy megtestesítse” stb.? Ez is túlzás. „Képes hitelesen és nyitottan közvetíteni a magyar kultúrát” – mondjuk, de ne írjak szlogeneket. Másrészt azon melegében nem is ilyesmiket gondoltam, hanem azt: naná, hogy Pécs nyert, ki más?
Nem mintha kellett volna, de arra lettem biztatva, hogy legyek szubjektív e tárcában, informális és szépírói, s ne a döntésről írjak, hogy például politikai (értsd pártpolitikai) avagy nem (nem, azaz dehogynem), hanem írjak a városról – arról, hogy mi jutott eszembe, amikor kiderült, Pécs nagy szavazattöbbséggel megnyerte a pályázatot. Mint egy interjúban:
– Örül?
– Örülök. Illetve...
– Illetve?
– Illetve budapestiként tán még jobban örültem, mint volt pécsiként. Ha ugyanis a zsűri Budapestre szavazott volna – az sem politikai döntés lett volna, csupán rossz döntés –, fixálta és legitimálta volna ama szerepzavart és ízlésficamot, mely a puszta tényben megnyilvánult, hogy Budapest beszállt a kis- és középvárosok „versenyébe”, ahol intézményrendszere, súlya, nagysága stb. szerint persze hogy a leg. Még azt is megkockáztatom, hogy tulajdonképpen, ha már pályázott, nem is nyerhetett volna más, s nagyon bölcs dolog, hogy ettől a blamától, a nyeréstől egy másik súlycsoportban, megkímélte a zsűri Budapestet. Mostantól a főváros – Magyarország és a magyar kultúra fővárosa – azt teheti, ami a dolga, teljes tekintélyével odaállhat a nyertes mellé, illetve szervezheti a közös, az országos „odaállást”. Hiszen az ügy egész Magyarország ügye, s ha Magyarországé, akkor Budapesté – ez általában akkor is így van, ha most az egyszer: Magyarország Pécs lett.