Parti Nagy Lajos: Fülkefor és vidéke

Bartóktúl Kokiig

Egyszer volt, hun nem vót, hun új legenda. Vót eccő eggy testvér, a Koki, meg a Saller, meg még félkézrű a Baráti Tarkónverés. Na, ez a testvér nem röstellette a szilaj keresetlenségit, bármikó székre állott, ha a magyar érdeke ezt kévánta. Márpenig erőst kévánta, folyott a nemzeti elszámoltatás százig, ha nem tovább, ollyan üdök vótak, hogy Jerikó falain se különben. El akarták pusztétani a magyart, de jószerént reggeltül napestig, nem vót mán hová egy jólesőet pillantni, ehun egy kém, ahun egy hazaáruló, teli vót a Gyorskocsi utca milliárdosval, azki feszt a görög útra terelte vón Mária országát, a sok iceg, ha nincs helyin a magyarság mindenkori Feusa, mer így es hítták a kerált. Mán csak az egy Kínára vót vethetni a messzilátó sastekéntetet, mer az legalább szabad, ha nem es úgy, ahogyan eggyes Eu-nyikhajok gondúnák. Meg Tibet es szabad, meg kő annak es adni a lehetőséget, nem pezderkedni, meg tüntetni, mint a kolontos tehen. Szíjjártó Péter a maga szelídségivel lenyilatkoszta, hogy aki ezt a dógot a Kokival meg a Sallerval a maga kontextusábú kiragadja, vélök találja szembe magát, de abba a hejbe. Így lött, hogy az üdők során, meg a sok cselekedetitül ez a nagy testvér ügön el lett vót híresedvel. Ahun csak járt, ki-kiosztott ennek egy buksikoppintást, annak egy pofontot, csakúgy súnyták le a torz kis fejeőket, hogy lám, a magyar, evvel a tettvel, csal fölemelte végre a sajátját. Nem vót pardony, a magyarok kokijaitúl ments meg, uram minköt, rimánkodtak az izgágár delikvencsek. Na, akkó ez a testvér leszállott a lovárúl nyájassan, és kacséntott. Erre a sok szengallenmajom megkérdte tisztelettel, méges, mi vóna ez? Há hungarikum, mi más, válaszóták a kalandorzó magyarok. Továbbá óvasni csak tudnak komámuramék, hejszen Baráti Tarkónvágásval elhoszta minden követségre a szakanyagot, hogy mi vóna a koki meg a saller a magyar-kínai kultúrkörben, plusz vándorkiállítás, Bartóktúl Kokiig. Bezon! Úgy, hogy még a pajeszcibállás, meg a testvéri picsánrúgás ki sincsen munkálva. Járjon utána, aki nem hiszi a píszí.

(2011 július 2)


A magyar nagyfal

Egyszer volt, hol nem volt, vót eccő a magyarok országába, hogy nem vót munka, csak közmunka. Ahon penig közmunka van, ott közmunkás es van, terem, mint a bura, már nem úgy értvel, hogy „búra”, hanem dögivel. Várta a béhívót a közmunkás, ott állott a lapát, talicska bekészítvel az ajtó megé. Nem vót ám így betegség, úgy nyavalatáppénz, mint hajdanába! Hanem kicsattanás. Két nyugdíjnyalka rendér hoszta a levelet a jegyzőtül, hogy menni köll, oszt jól van. Egységes vót a keret, szabályos az alakzat, jó a hangulat, vót nóta es, Pintér Sándor közmunkása vagyok, satöbbi. De vót konténer, vót feredő, vót koszt, addig-alé, hogy kerítésbűl vót a kolbász. Mán gát hátán vót a gát, stadiony hátán a stadiony, de anynyi, hogy fodbalistának es bévitték a közmunkás legényebbjit, ne álljék ott üresen, az alkotóerő szégyenire a sok létesítmén! Horibile mind hand made, nem ám markoló meg huncutkodás! Nem ám internacionalista faék! Na, akkó az egyszerű nép lelevelezte Orbán Viktorval, hogy épüljék föl végre a Vereckei-hágó de Pusztaszer mellett, egy a háromhó arányba, a magyar igazság tiszteletire. Szabálhont égett ott a kézimunka, Schmitt Pál ballal lerakta az alapkövet, jobbal mán avatott es fölnek. Meg lett mondval, hogy itt nyaratszaka lovas játékok leendnek összmagyar profilval, télen meg sípályák kézifelvonóval, hezzá Magyarország megpályázza a 2039-es Alpesi sí-világbajnokságot, vagy legalább megrendezi, ha magába, magába. De ez csak a kezdet vót, mer amint öszveállott mozaikjábúl a nemzet, I. Fülkefor azt gondúta, mán csak bé kéne szegni a nagy művet. Akkó elkezdett épülni a magyar nagyfal. Elébb körbe, aztán Kínáig. Nyamintotta a töreket, vetette a válykot a köz munkása, annyira, hogy közepefelül szabálhont béhorpadott a nemzeti haza. Akkó azt ki köllött pótlani valamék nagyobbacska csücskibül, és vica versa, vót gond, még hiba es ókor-ókor, de mán nem kukkérozta legalább a magyar belső dógát mindenféle burkus és oláh, amíg meg nem hal.

(2011 júlis 9)

 


 

Parti Nagy Lajos: Fülkefor és vidéke Magyar mesék
120 oldal
Magvető Kiadó, Budapest, 2012


A nép forog, az alaptörvény pihen

Egyszer volt, hol nem volt, avvót, hogy mán szabad választások keretibe kitakarodtak a magyarok fődjirűl a tatárok, oszt I. Fülkefor lett a kerál. Vót es öröm, vígan zakatót a Nemzeti Együttműködés Rendszere, Rolex karóra se jobban. Még pár bakarasz, pár csipisz iramodás, oszt eppoly jó lesz minékünk, mint Kádár apánk alatt az annóba, teprenkedett a nép, mer mind azt látta a keráli tévébe, hogy siker hág sikerre, sarkalat sarkalatra, és kalap. Rendes, istenfélő magyar nép vót, nem úgy, mint az előző, emmán tutta, hogy csak az lessz, ami bé vagyon ígérve, megszorítás penig nem vót, amíg meg nem haltak.
Ez a könyv az első évet, az első 53 írást tartalmazza abból a sorozatból, amit 2011 áprilisában kezdtem el írni az Élet és Irodalom Páratlan oldalán, Magyar mesék címmel. Ezek természetesen álmesék, a népmese bizonyos elemeit, nyelvét imitáló teherbíró kisformák, abszurdok a rögvaló abszurditásáról, hazanzák, glosszák a helyzet margójára. Okom bőven volt rájuk, célom velük csak annyiban, hogy egy hagyományos, mégis szabad műformába „becsatornázzam” az írói, állampolgári köz-érzetemet.

Parti Nagy Lajos