Parti Nagy Lajos: Applik

“Mit látsz, Laca?
Egy nagy segget látok.
De nem is látom.
Lehet, hogy csak hallucinálok.”


Akkor hát legyen így, legyen egy segg a kályhám, hiszen kiindulni jó, kiindulni bárhonnan jó. Holdforma, imbolygó égi vendég. Szolídan izzik, hunyorog, egy emberi szívlapát. Letolt nadrág az éjszaka. Fölhúzott szoknya.  Hatalmas és gyámoltalan. Izgága és keszeg. Sarló és kalapács.
A segg ősi örökségünk a finnugor korból, az alapalak jelentése ülep, illetve alsórész lehetett. A szóvégi két g az eredetibb egy g intervokális helyzetben végbement geminálódásának eredménye.
A barázdában guggolunk, s egünk a párt kitárja, bőven lehetne folytatni innen, és valami történetet, fabula-szövedéket kitalálni az örökbecsű idézet köré, pars pro toto, de nem folytatom innen. A nyolcvanas évek kellemes, mélyen cinikus berendezkedésében a párt nem tárt ki semmit, pár év keménykedés után az átmentegetődzéssel törődött, hogy elegánsan, européer módon lépjen el önmaga és főleg a nagy testvér puhán összeroskadó hullája alól. Az emeszempé. Ha sokszor kimondom, mintha azt mondanám, csempepempe vagy valami ilyesmit. Nem mondom ki sokszor.
Egy aktatáska szegfű hány csokor?
Hogy a kádárizmus ennyivel, hosszú évtizedekkel túléli névadóját, arra senki se gondolt, de innen se folytatom. Nem a rendszertől lett ilyen vagy olyan az életem. Nem tőle és nem tőle függetlenül. Lett és lesz. Van.
Kreppapírpuha nem lesz a véres bérlemény magától.
A romlott légű resti holnapra légüres tér. A farkaskutya is csak ember. Lábára lehajtja fejét a bálna.
A térség ovális csapágy.
A nyolcvanas évek és semmilyen évek nem úgy van, hogy utóbb kinyitom, mint egy dobozt, könyvtárat a gépben, aztán fogom és megírom. Amíg benne élek, kevés, vékony, magasan jár, közömbösen elmenni látszik fölöttem, utóbb pedig az első kísérletre is beláthatatlanná sokasodik, a legjózanabb és praktikusabb szelekcióm is tolja a fikció felé, már mielőtt a magam kényére fikcionálnám, hisz ennyi kezdhető vele, minden más, az úgynevezett tényleírás, elképzelhetetlen, noha meg volhatna célozandó.
Háztartási keksze ott van a nyelvemen, szárad, édesül, keseredik, dolgozom belőle, nem birtoklom, nem fogom át. Beszélek róla, arról, hogy milyen, de nem mondom meg, micsoda. Nem tudom megmondani.
Alighanem több időbe telne beemlékírni a külső-belső zúgait, leágazásait, mint amennyi alatt megéltem, nagyjából tíz év alatt, hetvenkilenctől nyolcvankilencig. Az egyik végén a Szovjetunió lerohanta Afganisztánt és felvettek a Jelenkor szerkesztőségébe, a másik végén eltemették Nagy Imrét, egy budapesti, Ronyva utcai parkettán összeraktam a Szódalovaglást, valamint, mindeközben kimentek az oroszok. Kivonultak, hazavittek néhány marék múltat, tangabugyit, pár tízezer falból kitépett villanykapcsolót, pár ezer agyonhasznált, szomorú tisztecskét és kiskatonát.
Ez a keret, nagyjából. A nyolcvanas évek tulajdonképpen az íróvá válásom története, a felnőtt emberré válásomé, aki tudja, hogy az életet mire kapja ráadásul.  Sokféle és sokfelé válásaim története.
Az alanti törmeléksor, véletlen-halmaz megfoghatatlanul konkrét, mint egy hallucinált segg, hogy a mottónál maradjak.
A gemináta egyébként ikermássalhangzó, bal part, jobb part, s közte az, amit a tündéri Ballagi Mór nemes egyszerűséggel seggvágánynak nevez.
Sorsvonal, nihil aliud.
Mélységes mély a múltnak öltönynadrágja, nem mondjuk inkább feneketlennek?
Bocsánat, jófelé megyek? Hová tart, kérem? Látja, épp ez az.
Egy szaratov hűtőszekrény sötétje előtt vonul a hold, megfoghatatlanra borotvált arc. A rengőteke szomorúsága. Vonul át a nyolcvanas éveken. 
Édes, legsűrűbb éveim. Magánkóristaságom hétköznapjai.  Irreverzibillé komolyodó időm. Elszopogatjuk a holdat egy éjjel. Isten tortája hullámzik a magasban, vígan hunyorognak a gyertyák. Pereg a daravetítő, filmszomorú vagdalékunk bujkál a jósugárban. Foszforeszkánk és szentimentünk. Pécs úgy ragyog, mint egy szétgurult hőerőmű, évekig ezt látom az ablakomból. Meddőhányók egy aktatáska szénért, ne szólj szám, első személy.
Várok a felhajtóerőre búvárcipőben. Az ember egymásnak írja, aztán ráromlik.
Segg és hold: metafora vagy metonimia?
Aztán te is kettő holdat látsz, kérdezik a bányászok.
Melyik sorban, kérdeznek vissza a bányászok.
Öt ötven a kevert az orfűi bányászszanatórium büféjében, mosolyba szúrt szintétikus napernyő. Szilikózisnyalóka, azbesztpizsama, tájradír, nyúlemlékmű. Már nem hubertus még nem is gramoxone.
A mauzóleumban szól a telefon.
Jön le a pásztor a hegyről, ballag a hegyre a költő, féluton Ünnepi Könyvhét. Lópata bedörzsöli epater le bourgeois. Hiába nincs zárt ajtaja, hogyha kilátni sincsen.
Mintha sikongó centrifugán ülve figyelném dagadt ruhám vére folyását. Helybenszabadság, önkörforgalom.
A szélfútta kicsi részletek, a részleteim érdekelnek. Ha valami, akkor a momentum, mely exegi. Az, amit az emlékezetem a legvacakabbul őriz. A megtörténteket is kénytelen vagyok kitalálni. Történtetni a múltamat.
Szavakcsapat rendőrgalambegyenruhával.
A fürtökben hulló csillagok, az édes rokkanás, az esték jócukra, ahogy odasűrűl a holdra. Eldübörgő nyarak koporsósuhanása, napolajárvíz,  gyereklapátszárnyú angyalok. Négyszer százon úszó kislibák.  Vakírás, vakszabadság. Megrémült rézsün motoroskapa. Trabantunk betlehemi jászol az apácahóesésben.
Hány kiló toll egy lóerő?
Harangágyú a torkomon, úgy szúr a szív, mint nyakkendőtű, az irónia egyedül magamtól nem véd meg. Mögöttes ének, üvegfedezék. Fibingerova boldogsága.
Megannyi gumivátesz, ahogy dühödten az égbe fúrja magát, dugóhúzó kezére többet rá se néz.  Sic itur Adacsra. 
Hogy tényleg látom vagy hallucinálok, az bizonyos nézőszögből, a szövegéből nem eminens különbség.
A nyolcvanas évek, hogy belekapaszkodom a holdfénybe, hentes és trubadur, változatos, fürge csótányokat látok, kigyűlik a méz a szemem sarkán, a műméz, ami mézmű. Nagy puttonyokba merik a napikrát. A Puturluk felett az égen egy cefreszép szinekdoché. Iszappakolás az alkonyatról. Ahogy a pónilóhalál, kicsik vagyunk mindannyian. Fényes, üres a hold, mint a csemegék pénztárpultján éjjel a tálka.
Elvtársak, negatív emlőről nem lehet pozitív csecsemőt szoptatni.
Pecsenyesortűz, zsíremlékmű, gorenjepartizánok. Pacsirtakonzerv, fürjpacal.
A nyolcvanas évek disznóölés a zongorán. Keletmondén élet, kis nehéz azbesztkötények meztelenkedése. Ámor omnia pince.
Aranykvarelin, hegedűtokkal veri hátam a béketábori napfény. Badacsonyan szállanak a felhők. Az isten cumiszín alvóránca. Királyné szoknyája, vérborbolyák. Legnagyobb édesvizem. Lassan telnek a kapkodás kis cédulái. Löncshúsvidék, a rímek széptevése.
Szép egy teremtés. Mint a húsipar.
A nyolcvanas évek egy üveg Pitralon, amiből elillant az arcszesz, csak a címke maradt, ez a bölcs, titokzatos őszi hangsor. Egy ottfelejtett vasalónyi ősz, ahogy a homlokomba ferdén beleég. Süketté hallgatott lakk-rekviem. Esthajnalhasadás. Kirúgott hokedlik mókás röpte a felhőpanoptikumban. A strucc, aki airlines. Iszonyú sok pályaudvar, elnagyolt vershelyzetek indulási oldala, értelmetlenül szép keramitragyogás. Fabulonnal mossák a peront, csúsznak a műanyagtalpú cipők. Csillagos földút, bizsu-világszabadság, lóvágóhídoperett. Szőlőpartok lomha éjjele.
Kultúrszösz egy kötelességtudó hanglemeztűn.
A nyolcvanas évek ház és dúcolás, akár egy halom hasított fa, haver egymáson a rendszer.
Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza jókat derül!
Ez a mosoly az arcodon debilitás vagy harcmodor.
Ha lassan kiürülő strand lenne a nyolcvanas évek, a nyári félhomályban Tandori lábteniszezne és Cseh Tamás. És még mennyien, uramisten, nem látszana a salak, nem látszana a labda, nem látszanék. Kontaktlencséje a szívnek a költő. Pónilóvázak egy törpemúzeumban. Belehal a szájunkba a holdfény.
Akár egy fordított lupén, bennem örökké tataroznak.
A nyolcvanas évek, hogy tépést csinálok mondatokból, hogy zacskóból eszem a grammatikát. Elittmaradási gyakorlataim egy kanna bitumenben.
Felszabadulás tér, Egyetem presszó.
Piros szemmel méregetem a sárbogárdi állomáson a répatarlót, hogy most Pestről Pécsre vagy fordítva visz a vonat. Vagy csak állok ott. Lakom az ideiglenesben. Szegény Jolán hoz néha kávét.
Két bőrönd testszag a világ, tévéről adják a holdat, kislábosezüstben Budapest. Landerer és Heckenast magántörténelemmé válik. Hajmási Pétert elviszi a rendőr. A bálban minden este ég a zongora. Odasül hat tonna krémes.
Egyszer minden hibás összeszorzás visszabukik véres bennfoglalásba.
Zümmögnek a versek lebírhatatlanul hiábavaló kicsi gépei, ócska krakszok és kuszák bogozzák össze, megtörténtük az értelmük, a nehézkedésük, ahogy működtükben elhagynak.
Egy hosszú, napsütötte éj a fügemagozóban.
Lesz-e szív még kicsomagolt bőrönd?
Szószerinti vagy torzított formáim, a mondataim többet tudnak rólam, mint én. 
Íróként, teremtsek bármit, fíkcionáljak, illetve konfabuláljak bármilyen merészen, alapvetően emlékezem. Az írás múltidézés, nincs mese. Pontosabban: hagyom emlékezni a fantáziámat, ami képtelen másból építkezni, mint a megtörténtekből. Hallucinálni is csak a magam készletéből tudok. Nem az enyém, de a magamé.
Ki bír tovább meztelen seggel ülni a kollégiumi fűtőtesten, ez volt a Dózsa-kupa. Sült a hús.
Líra kiadó igényesnek.