Parti Nagy Lajos és Bruno Bourel Budapestje

Magyar fényképészek a 20. században keresztül-kasul fényképezték Párizst, a fordítottjára, hogy jelentős francia fényképész éveken át ilyen elmélyülten éli és dolgozza föl Budapestet, nem ismerek példát. Ez persze önmagában kevés lenne művészetnek, ha nem párosulna azzal a finom tehetséggel, természetes tudással, melyet Bruno Bourel minden egyes felvétele, minden ellesett pillanata hordoz és sugároz. Fényérzékenysége, kíváncsisága, frissessége és komolysága lenyűgöző, ezzel együtt valami sajátos könnyedséggel járja Budapestet, elles, hazalop magának pillanatokat, s tényleg csak sok feketére és fehérre van szüksége, hogy előhívja ezt a várost, a magáét, melyet azután bárki született budapesti magáénak tudhat és elfogadhat. Az én Budapestemhez legalábbis nagyon közel áll.
4.
(Lisztrakodó)
Nincs mirelit pékség. Egy pékség mindenütt a világon meleg, sugárzó hely, a liszt pedig nem por és nem kosz, a liszt az liszt, ahogy a hó hó. Liszt a Bartók Béla úton. Ha a pékek a fő-, a pékrakodók a segédangyalok. Azt mondják, a kenyérszag nagy tömegben elviselhetetlenül büdös. De van-e akkora tömeg? Rimbaud kenyérlesőit kellene megkérdezni.
11.
(A házmester)
Fény hátán fény, egy fénylomkamra házdarabokból. A tejfekete konyhában megereszti a csapot, majd kiszalad az erős, keskeny sugárhoz. Telelocsolja fénnyel a hajdani Király utcát. A hajdani Majakovszkijt. A mostani Királyt. Az utcák jönnek mennek, hol ez király, hol az, de a gang marad, a poroló, a nénikék, a házmesteri tréningnadrág. S a locsolócső a házmester kezében.
16.
(A kettes villamoson)
Olyan könnyű álom, mint pár üveghajszál a homlokon, épp a szél el nem töri. A kettes villamos, e hosszú, sárga piskóta végigmegy a Duna pesti partján a Jászai Mari tértől a Boráros térig, egy fontos járat. Egyszer úgy dönt, hogy nem áll meg, a vezető közli, a szerelvény ezúttal lehalad a tengerig, nyár van, miért ne menne egy villamos az Adriáig, jegyek, bérletek érvényesek.
21.
(A Nagycsarnok előtt)
A Nagycsarnok Budapest gyomra. Egy ilyen igazgató úgyse ad semmit, gondolja a koldusasszony, és hogy ki kéne tán a napra veckelődni; rohanok, gondolja az igazgató, és hogy nincs annyi apró, ahány koldus; úgyse jön el, gondolja a kamaszlány, és hogy őrajta semmi fényképeznivaló nincs; hány tonna krumpli, meg leveszöldség az élet, gondolja a háziasszony, és hogy még mindig jobb ez a cipelés, mint koldusasszonynak lenni. Főbejárat, napsütötte, sötét gyomorszáj.
29.
(Ablakomból)
Liszt Ferenc tér. Roppant ládája finom üvegfedelét kinyitja a fennvaló, kitámasztja, nézi odalent a mozgást. Különös kedve telik mindenben, ami terepasztal, bogárgyűjtemény. A gombostűző fényben céllal és okkal iparkodik egy körmenet. Lábhoz nőtt, könnyű batyuként cipelik az árnyékukat. Rövid, kontúros hátizsákok, nyári dél.
31.
(A rakparton)
Nagy víz tövében csókolózni pillangóvért, gyönyörű szívfájást és tetemes boldogságot jelent, mondta talán épp az Egyesült Női- és Szívgyógyfürdő magasságában Krúdy Gyula (magyar író), utcája van Budapesten, jött a Margit-szigetről, kalapja-botja a kezében, épp homlokát itatta fel zsebkendőjével, nyárcsatakban fürdött a város, s hunyorogva, irigyen nézte a lapos, üvegsötét hullámokat, a Duna ölelő, tova húsát.
50.
(Péterfy Sándor utca)
Ablakot legjobban a tegnapi újsággal pucolhatni. Az meg ott túl a Parlament, ott emelik a nyugdíjat, ott nem emelik. Oda tűzték föl a vörös csillagot. Onnan vették le. Addig jó, amíg nem tűznek föl semmit. Addig se jó. Nem a parlamentektől jó. Vagy rossz. És nem is nélkülük. Országház, szép magyar szó. Az országnak háza van, az ország mégse lakik sehol. Egy ország nem személy, hogy lakjon. Lottószámok, útlezárások, ki halt meg, ki nem. Összegyűrni szépen, csiszatolni, amíg kifényesedik.
60.
(Nádor utca)
A (kelet-német)Trabant büdös volt, strapabíró és igénytelen. Jelképe lett mindannak, amit a létező szocializmus az úgynevezett "nép" számára kínálni volt képes. Mondhatni, a közép-európai irónia működtette, ama speciális (olaj-benzin keverék) üzemanyaga a túlélésnek, ami röhögve és káromkodva, dinamikus tehetetlenséggel égett el a néplélek kétütemű motorjaiban. Nosztalgiánk otrombácska tárgya, mely enyésztében levakarhatatlan ragacsot hagy a keramiton, kesernyés, iparédes ízt, mint a hajdani bitumenüdítők és teasütemények; íme, eltűnt időnk, vidám szomorú gépjárművünk, mely ideröpített bennünket, ebbe a másik szép jövőbe.
61.
(Külvárosi Vermeer)
Reklám és falragasz-történelem papírmaséból, poszterpalimpszeszt. Ujjnyi vastag papírirha, falak, ajtók és oszlopok időgipsze, egy város növő, fogyó, vedlő, lekapart és lekaparhatatlan bőrei, vásári maskarák és szívfájdító, anakronisztikus gyönyörűségek, mint ez a "talált" Vermeer. Szabad plakátmúzeum, képeskönyv, mely spaknival nyitható, faragható, újrakölthető.
64.
(A Diákszigeten)
A nyár legközepén a Hajógyári szigeten másként viselkedik a tér, másként az idő, a tér telik, az idő kézbe vehető, tapintható, és álltában rohan a történések járszalagján. Egy hétig dübörög, dobog, lüktet, gomolyog ez a hasonlíthatatlan happening, performance, buli, fesztivál, tulajdonképpen nincs neve, illetve "sziget" a neve, hisz az, sziget, lehatárolt tér, anyag és sűrűség, mely felpörög, szikrázik, bevilágít egy évnyi hétköznapot, aztán kilobban.
70.
(A Budai hegyekben)
A világ magyarságának több, mint egyhetede él a magyar fővárosban. Ha Pest a "város", Buda a "fő". A koronás fő. A hegyvidéki Buda mindig is más világ volt, előkelőbb, zártabb és gazdagabb. Ha Pest volt az üzlet, a hétköznap, a korzó, a színház, a kabaré, a modernség, a bűn és az élvezet, akkor Buda a tradíció, az időtlenség, a nyársat nyelt történelem, a királyi vár, a Citadella, ahonnan átnézhetni a lapos benzinfüstös Pestre, mert legyen bár Buda a fő, azért Pest volt és Pest marad a város.
72.
(A Gellért-hegyi sziklakápolna avatásán)
Értelmetlen a kérdés, hogy mit jelent a Duna Budapestnek, hisz nélküle tán nem is létezne ez a város. Készségesen, barátilag folyik át rajta, zavaros, bölcs, viszont ahogy a nagy folyók vagy az idő, vendége csak, nem birtoka. Szétválaszthatatlanok, de nem egymáséi. A híd a teknősbékaesernyők hátterében futólag viselte Ferenc József császár és király nevét, jelenleg és jövőleg Szabadság hídnak hívják. Szép híd, mint egy öntöttvas csipkegallér.
73.
(Vérhalom-tér)
Hajléktalan férfi meséli, hogy erre csámborgott egy dinnyeszagú nyári hajnalon, kicsit el is aludt a bokrok alatt, mi tagadás, s ahogy a dagadt szemét kinyitotta, magát a csövező Szűz Máriát pillantotta meg a kisdeddel, épp szoptatott, és miután ő végigvárta ezt a szép dolgot, megszólította, hogy hát gyerekes létedre, angyalom mért nem mész legalább le a Délibe, és attól fogva társalogtak oda-vissza több percen át, ha hiszem, ha nem, ha szobor, ha nem, ezt aztán elmondta egy praktizáló plébánosnak is, de az csak hümmögött és fintorgatta az orrát.
75.
(Városliget, Május elseje)
Csordultig tele fénnyel, mégse fényes. Harapja, issza, hörböli a fényt, gurgulázik, megfürdik önnön sötét ragyogásában. Ha a Kárpát-medence egy masszív, lestrapált ülőkád (egy tejjel-mézzel folyó ülőkád), Budapest a lefolyója. Avagy a szíve. Az örvénylő szeme. Egy matt, villámszürke szem eszelős és gyönyörű fényekkel, lobogó árnyékokkal. Nem arany és nem bronz, Budapest az örök kislábosezüst.