Parti Nagy Lajos: Valóban sokat bízok a nyelvre

Író-olvasó találkozó című sorozatunkban eddig Spiró Györgyöt, Háy Jánost, Grecsó Krisztiánt, Karafiáth Orsolyát, Závada Pétert, Varró Dánielt és Darvasi Lászlót faggatták az olvasók - a velük készült interjúkat itt találják. A sorozat legújabb részében pedig Parti Nagy Lajos válaszolt olvasóink, Balogh Krisztián, Flashmob, Lázár Péter, Somi Éva és Somfai Júlia és Török Mária kérdéseire.

Fotó: Valuska Gábor

Török Mária: Nyelvújító íróként is szokták önt emlegetni. Izgalmas, érdekes, kifejező szavakat használ. Nekem, mint olvasónak már az is élmény, hogy bár eddig ismeretlen szóval találkozom, mégis értem, amit ír, vagy legalább is érteni vélem. Mindenesetre nem hagy közömbösen. Tudatosan törekszik új szavak, kifejezések létrehozására? Így akar sűríteni, pontosabb, tűéles lenni? Egyáltalán ez a szándéka vele, vagy valami más: egyszerűen csak oda akarja vonni az olvasó figyelmét, meg akarja dolgoztatni az agyát, nem akarja őt elereszteni? Mi motiválja a szóalkotásaiban?

Minden író nyelvújító a maga módján, mindenki egyedi, sosem volt módon használja a nyelv közös készletéből az a kiskörömnyi részt, amit belátni és megmozdítani képes. Persze van aki attraktívabban, harsányabban, programszerűbben, van aki kevésbé tetten érhetően teszi ezt. Én valóban sokat bízok a nyelvre, számomra az irodalom mindenekelőtt nyelv. Nehéz definiálni, mi a „tudatos törekvés". Ha úgy értjük, hogy előre elhatározom, kifundálom, hogy ide is ide x számú érdekes, izgalmas szó kell, s ezeket, mint egy tálkáról vagy palettáról utólag odarakosgatom, szóval efelől nézve ez az enyém nem egy tudatos törekvés. Szeretem, de nem gyűjtöm szenvedélyesen a szavakat, olykor egyszerűbb kitalálnom őket, mint összegyűjteni, ez persze nem jelenti azt, hogy pl. a szótárak ne lennének kedves olvasmányaim, melyek sűrűjében elveszni komoly trip és élvezet. Lényegében dolgozunk egymással, a nyelv velem és én a nyelvvel, s ebből mindenféle sajátos megoldások, ráutalások, kontextusok, sosemvoltságok keletkeznek. Egy világos kontextus nem létező, illetve korábban nem létező szavakat is bőven elvisel, sőt értelemmel, hétköznapi jelentéssel tölthet meg, magyarán az olvasó érti, miről van szó, a fejével érzi. Főleg, amint rájön, hogy nincs egyetlen megfejtés, az irodalom nem keresztrejtvény, de hát ezt minden jó olvasó tudja, aki a saját újraalkotó örömére olvas, honosít, személyesít, alakít a maga képére. Igen, számomra fontos, hogy az olvasót ne hagyja közömbösen az az írói nyelv, amit használok, hasson rá, vonja be, legyen hozzá erős viszonya. A szóalkotás, mint az intenzifikálás egyik kitűntetett módja valóban kedvemre való, azt hiszem, eléggé rááll a kezem, az agyam, nem utolsósorban azért, mert mégiscsak költő vagyok elsősorban, arra vagyok szocializálva, a sűrítésre, ahogy a kérdésében fogalmaz, a tűélesítésre. Lényegében ez motivál: a lehető legpontosabban körbeírni, amire úgysincs szavunk. Ezzel együtt vagy épp ezért az olvasóra írás közben nemigen gondol az ember, ha igen, én úgy tapasztalom, az veszélyes.

Flashmob: Melyek azok a kritikák, poétikai elemzések – Egyáltalán vannak-e ilyenek? – amelyekkel nem értett egyet, és vitatkozna velük?

Nyilván vannak és voltak, az író olvasója is a saját szövegeinek, és nem is mindig kitűntetett olvasó. Természetes, hogy különleges a helyzete a plusz információi okán, s mivel ő „találta ki", azt hiszi, ha közelebbről lát, többet is lát és tud az adott műről. Ami igaz is, nem is. Attól, hogy többet lát, még nem látja élesebben. Ezért vitatkozni kritikával meglehetősen értelmetlen s méltatlan foglalatosság. Ez nem jelenti azt, hogy ne esne rosszul némely közelítés, de hát ez benne van a pakliban. Nem hagyom hogy leverjen egy rossz vélemény – ha rendes, komoly vélemény, pláne elemzés, inkább inspirál –, de azt se hagytam és hagyom, hogy elszálljak a nagy és túlzó dicséretektől. Ez nem egyéb, mint önvédelem, szerintem eredményesebb és tisztességesebb, mint az ágálás, mint ha én akarnék mintát adni a saját munkáim olvasatához. Van, aki szereti, van, aki nem.

Flashmob: Valaki írt Önről Csukódva tágul, mint a szemhéj címmel egy szegedi lapban. Ott figyeltem fel azokra a nagyon pontos megfogalmazásokra először, amiket azóta is kijegyzetelek Öntől egy füzetbe, és vettem meg az antikváriumban az Angyalstopot és a Csuklógyakorlatot. Azután kezdtem észrevenni, mennyien próbálják utánozni a fiatalabb lírikusok közül, és hogy csak mutációk maradnak. Ön utánozhatatlanul saját. Második kérdésem: gyermekkorában már megjelentek a fogalmazásaiban ezek a rendkívül sűrített nyelvi lelemények? Hogyan emlékszik erre?

Dehogy jelentek meg gyerekkorban! Valami tehetségféle tán látszott, de semmi több, tapogatás, próbálkozás, ha visszaemlékszem, kiskamaszkoromban nagyobb elánnal mondtam verset, rajzoltam és festettem, mint írtam. Nyilván nem véletlen, hogy ez maradt, de ez nem volt magától értetődő. Amit Ön, igen megtisztelően, „utánozhatatlanul saját"-nak nevez, az lassan, bonyolultan lett vagy inkább levődött. Sőt: levődik, minden írásban újra és újra, másként és másként. Én úgy gondolom, ez az irály nem is olyasmi, ami csak úgy kipattanhat, hogy eddig nyoma se volt, aztán hirtelen hopp, ott van, teljes virágjában. Nincs ilyen, hanem egyszer csak felsejlik, mint az alakítás, a hatás lehetősége, látszani kezd, megtetszik, s ez elkezdi a következő írásokat is meghatározni. Találtam valamit, gondolja az ember, s próbál vele játszani, dolgozni, elkezd figyelni rá. Aztán ha, mint az esetemben az Angyalstop után, a kritika is visszaigazolja, az ember komolyan megérzi, hogy a rejtőzködő, távolságtartó, az érzelmességet iróniával kiegyensúlyozó természetét, a kevert minőségekhez, a hétköznapisághoz, a groteszkhez való affinitását így elég jól tudja működtetni. Kézre áll neki a nyelve, hogy úgy mondjam. Az biztos, hogy a nyelvben-lét, a nyelv mint anyag és tettestárs kivételezettségére, arra, hogy ez a mód az, ami hordoz engem, a hetvenes évek vége táján kezdtem rájönni, szembetalálkozva, mint minden pályakezdő, azzal az alapkérdéssel, hogy ki az, aki beszél a versben, a verseimben, de még inkább: mi a viszonya ezen illetőknek hozzám? Kijeim ők nekem? Ami meg az „utánozhatatlanságot" illeti, ne felejtse el, hogy az az irály, mely eleve önironikus, a túlzást, a túlhúzást, az elrajzolást hangsúlyosan alkalmazza, az nehezebben utánozható. Utánozza sajátmagát, s azzal, hogy megmutatja, fura módon el is zárja a hozzá vezető utakat.

Somi Éva: Köszönöm, hogy hetente felvidít a Magyar mesékkel az ÉS-ben. Mindig beletalál a bennünket körülvevő katyvasz sűrűjébe! Kari Györgyi személyében pedig méltó előadóra talált, így vele közösen mérnek csapást a nemzeti giccsre. Vagyis nemcsak tisztánlátásban, hanem ízlésben is azt a magas szintű programot teljesíti, amit József Attila meghirdetett a Születésnapomra című versében. Természetesen az ÉS is betölti ezt a szerepet, de Ön ezzel az egyedi formai és nyelvi megoldással bizonyára sokak kedvence a Páratlan oldalon. Érik támadások is? Tényleg véget ér a sorozat április 6-án? Vagy attól függ, mit hoz az a nap?

Köszönöm, hogy köszöni, ez a sorozat fontos dolog a számomra, hozzám nőtt, túlságosan is. Mikor e válaszokat befejezem, akkor jelenik meg az utolsó darab az ÉS-ben. Régóta, legalább egy éve szabadulni akartam ettől a munkától, de tán pontosabb, ha állapotnak, készenlétnek mondom. Több munka és több körülolvasás volt, illetve lett vele, mint gondoltam az elején, vitt magával, rám nehezedett, elvette a heti munkaidőm legalább harmadát. Persze ezt nem panaszképp mondom, senki nem kényszerített, én „mértem ki" magamra, hogy heti rendszerességgel megírom a 2800 karaktert, és ma is azt mondom, ilyesmit csak ilyen rendszerességgel érdemes csinálni. Másrészt Fülkefor és vidéke, meg az egész Fülkeufória egyre inkább ismételte önmagát, ráadásul egyre harsányabban és tragikomikusabban: azt vettem észre, hogy sokszor megírják helyettem a „mesét" a rezsim szereplői, lóval, turullal, birkatrágyával, hozzá se kell nyúlni, túl se kell húzni a műforma lehetőségei szerint, ott hever az utcán redy made a szatíra. Most, hogy befejeztem, hogy kész a könyv, hogy megvan ez a 154 kicsi szöveg, az jó. Nem bánom, hogy csináltam és a magam vállalása szerint végigcsináltam. Logikus volt, hogy a választások után hagyjam abba, annál is inkább, mert most van három éve, hogy, 2011 április 13-án, az első mese megjelent – illetve álmese, valójában magyabszurd, csak akkor ez a titulus még nem jutott eszembe. Jóval előbb döntöttem el, hogy április 6-ával befejezem, mint hogy sejteni, majd tudni lehetett, mit hoz ez a nap. Úgy érzem, sokaknak tetszett, sokaknak viszont sok volt a közvetlenségből, a közéletiségből, kaptam hideget-meleget, a dolog természetéből következik, hogy sokkal, több meleg jutott el hozzám. S itt nem a politikai „támadások"-ról beszélek, az ÉS olvasói is, a CD-k hallgatói is, a Dés Lászlóval közösen tartott estjeink nézői is, ha eltérő hangsúlyokkal, de hasonlóan gondolkoznak közéletről, országról mint én, illetve a mesék. Támadások nyilván értek, jó részükről nem tudok, tehát olyan komolyak nem lehettek. Ha olykor beleszaladtam egyes csüggesztően szellemtelen ellenkommentekbe, az nem volt éppen kellemes, de hamar megszokja az ember, ha bérrettegőzik, ha hazaárulózzák – ez utóbbi akár dicséret is lehet, ha azért kapom, mert nem kedvelem a fennálló rezsimet, Orbán Teljhatalom Zrt-jét. Három év óta ez lesz az első hétvége, ahol, már vasárnap, nem kezd motozni a kisagyamban, hogy vajon képes leszek-e szerdáig egy újabb mesét megírni. Úgyhogy én a választások után megkönnyebbültem, már ami a meséket illeti.

Fotó: Szűts Miklós

Lázár Péter: 2008-ban adta ki A pecsenyehattyú és más mesék című könyvét, eddigi egyetlen mesekötetét. Tervez esetleg újra gyerekeknek írni? Most, hogy már nagyobbak a gyerekei, milyen meséket olvas nekik, olvas-e nekik?

Az utóbbi hetekben Darvasi László háromemeletes mesekönyvét olvassuk nagy élvezettel, meg-meg állva, el-elmélázva a Magyar Történelem nevű szereplő viselt, kiviselt és elviselt dolgain. Úgy értem, kérdeznek és beszélgetünk. Mesét mostanában nem nagyon olvasok nekik, Árminnak, a legkisebbnek is inkább mondok elalvás előtt, mármint ha én altatom, de ez inkább közös improvizáció. Én nem vagyok jó kitaláló, történetmondó s ugyan elbohóckodunk, azt hiszem, nem igazán tudok gyerekeknek írni. Itt-ott születik olyasmi, ami gyerekek felé is működik. A pecsenyehattyú is ilyen volt, szól gyerekeknek is.

Balogh Krisztián: A Magyar mesékkel, a színműveivel és novelláival is azt bizonyítja, hogy nagyon szereti közelről szemlélni a történeteinket, az országot. Mennyi időnek kell Ön szerint eltelnie ahhoz, hogy társadalomtudósok kibogozzák azt a szövevényt, amiben vagyunk, vagy hogy egy író kellő távolságból és rálátással megírja a XXI. század elejének Magyarországát?

Ez egy rém nehéz kérdés, nem tudom, mennyi idő kell, mennyi rálátás kell a kibogozáshoz és viszont. Azt hiszem, kinek mennyi, írója, sőt társadalomtudósa válogatja. Hogy tovább bonyolítsam, az se mindegy, hogy novelláról vagy regényről beszélünk. S persze alkat kérdése is, kinek mekkora távolság kell ahhoz, hogy a maga életét, tágabban korát anyagnak, szabható, alakítható anyagnak tekintse. A szakma is, a közönség is általában „a regényt" várja, mint a kor tükrét és lenyomatát, holott szerintem a novella nem egy, de egy életmű erről a szövevényről gyorsabban és tán közelebbről képes beszélni. Tar Sándornál, aki egyidejűleg írta a novelláit, senki nem beszélt érvényesebben az örök kádárizmus kisembereiről. Persze nincs recept. A 20. század végetáján is várta a szakma az összefogó nagy regényt a század második feléről, a létezett szocializmusról, persze „hiába" várta – én nem hiszem, hogy egy műben minden elvárás meg tudna testesülni. Szóval ha nincs is egy mű, illetve ha nem kiáltatik ki egy mű korszak-regénynek, attól még a korszak a maga szövevényességében megjelenik az irodalomban, s a legjobb művek érvényesek, noha olykor egyidősek a tárgyalt eseményekkel. Az persze biztos, hogy ha valaki harminc, negyven, ötven év múlva ránk néz, visszanéz erre a Magyarországra, nagyon máshova teszi majd a hangsúlyokat, másként olvas és másként ír meg minket, mint ahogy most el tudnánk gondolni.

Somfai Júlia: Van olyan klasszikus vagy akár modern mű, amelyet szívesen átírna, újraírna, mint azt tette anno Molière Tartuffe-jével?

Olthatatalan vágy nincs bennem színdarabok át-, illetve újraírására. A meglehetősen hosszú lista lassan húsz év alatt, konkrét színházi felkérések következtében állt össze, tehát, például, nem az én ötletem volt a Tartuffe, hanem, Alföldi Róberté, és folytathatnám. Viszont amire igent mondtam, azt szívesen csináltam, és magaménak érzem, ha tetszik saját műnek tekintem. Hogy válaszoljak a kérdésre: Caragiale-val még szívesen dolgoznék, azt hiszem, van hozzá egy nyelvem, ami a Farsangban működött. S még Ödön von Horvath jut eszembe hirtelen, mikor a Kazimir és Karoline-t fordítottam az Örkénynek (ez tényleg fordítás volt), többször eszembe jutott egy Mesél a bécsi erdő-átirat, hogy avval szívesen bíbelődnék. S még talán Werner Schwab... Az Elnöknőket húsz éve játssza a Katona, jó lenne még pár Schwab-darabnak nyelvet adni, ez esetben a fordítás szónak nincs értelme, Schwab annyira speciális, annyira a nyelvben gyökerezik, hogy csak átírni lehet – már ha valaki használható magyar művet akar csinálni belőle.

Somfai Júlia: Mit gondol, mi ma Magyarországon az írástudó felelőssége?

Azzal kezdem, hogy ez állampolgári felelősség. Annyival nagyobb az írásnemtudóénál, amennyivel nagyobb egy értelmiségi, adott esetben egy művész hatósugara, hisz a munkája természetéből következik a kisebb-nagyobb nyilvánosság, amit az internet olykor abnormálisan felerősít. Ami nem látszik, ami nem pörög, az nincs, sugallja ez a közeg, márpedig ez elég veszélyes, olyan terepre csábítja és sodorja az adott „írástudót", ami finoman fogalmazva nem a saját közege. Ettől persze még ez a felelősség létezik, hogy miben áll, az már bonyolultabb. Például abban is áll, annak tudomásulvételében, hogy mint „olvasói" elvárás, mint probléma, tetszik nem tetszik, létezik. Továbbá abban is áll, hogy, divatok és elvárások ide vagy oda, ez a felelősség bizony alkatfüggő. Vagyis nagyon személyre szabott, és ezt jó, ha a diskurzus résztvevői, kérdezők és válaszolók észben tartják. Léteznek agóra-képes írástudók – nem akarom ebből kivenni az írókat, akármennyire is őket szokták a művészek közül írástudóként emlegetni, igaz, cserébe, nem művészként tekintenek rájuk –, s olyanok, akik mindenekelőtt a műveiken keresztül nyilvánulnak meg. Abban és azáltal, amihez valóban értenek. Legalábbis így lenne a jobb, mindenkinek. Számomra természetes, hogy ha megkérdeznek, író foglalkozású polgárként, civilként megpróbálok válaszolni. Legalábbis ha van valami közöm a kérdéshez, s ehhez a közélethez, a hazámhoz van. Állampolgári, ha tetszik publicisztikus közöm is. Politikusi, a szó normális civil értelmében. De nagyon nem szeretem, ha valaki elvárja a kitett, közvetlen felelősségnyilvánításomat, ha olvasó, ha hivatal, bárki. Tehát ha számonkérik, hogy ha most igen, akkor a múltkor mért nem, ha erről beszélek, arról mért nem, és így tovább. Mindenekelőtt a műveimmel nyilvánítok véleményt, mely művek közvetve vagy közvetlenebbül erről a közegről szólnak, amiben élek. Ha innen nézem, nincs író, aki ne érezné és ne gyakorolná ezt a felelősséget. Tudom, hogy a Magyar mesék határeset, elég speciális dolog, a közírás felől irodalom, az irodalom felől közírás, de ezzel tisztában voltam, amikor elkezdtem, így és ilyennek találtam ki.