Ottlik mint szemránckrém

(Elhangzott június 8-án délután 4 órakor a Vörösmarty téren.)
Hölgyeim és uraim, talán azért találtam ki, immár tizenhat éve, Sárbogárdi Jolánt, mert nagyon szeretnék rá hasonlítani. Szeretném például, ha folyton szép gondolataim támadnának, de tömegével, ahogy a csermelypatak folyik, mi több csörgedezik versus megy az égen, mint a csillag tökre pontosan; gondolataim, amikbe azon mód beleszeretek, s amiket az emberiség nyilvánosságának átadni nem késlekedhetek, hadd okuljon, ráfér. Gondolaton én most az olyasmit értem, azaz érteném Jolánként, hogy a föld forog, illetve olvasni jó, és akár ennél bonyolultabbakat is, fölkelnék, magam elé húznám a laptopomat, s csak gondolnék, gondolnék, mint a gejzír ebédig és tovább.
Nem pedig fészkelődnék itt, kissé rezignált nemjolánként, s ha bármi ötletem támadna, még le se írnám, máris elvetném - úr radír -, feleslegesnek, sőt, ordas közhelynek tartanám, hogy őszinte legyek. Persze egy ünnepi beszédben minek legyek őszinte.
Igaz, minek ne?
Őszintén szólva, midőn ezt írtam, percenként határoztam el, hogy beszédet soha többet, se ünnepit se hétköznapit, noha egy ilyen felkérés valóban megtiszteltetés, pláne a hetvenhetedik alkalommal, mint a mesében. Közbevetőleg: kár, hogy nem 2029-ben nyitom meg ezt a könyvhetet, mert akkor lenne egy erős felütésem, egy mélyen magyar mondatom, hogy ugyanis százéves a kilencvenkilencedik Ünnepi Könyvhét.
Nehéz mondatokat találni egy ilyen megnyitóhoz, hogy azok lehetőség szerint ne legyenek ugyanazok, mint az előttem szóló nagyszerű kollegák mondatai, kik között utcák, terek, termelőszövetkezetek, óvodák, szocialista brigádok. Csakhogy mondható-e lényegesen más ünnepileg? Akár még az ünneprontás is lehet-e más? Nem hiszem, legföljebb másként mondható a majdnem ugyanaz, ez persze nem kevés, nagyon nem, s máris az irodalomnál vagyok. Tudniillik ez a majdnem, ez a majdnemezhetés, hogy ugye minden mindig meg van írva, de azért mindent mindig meg lehet írni, sőt kell, mert mindig másképp van az emberi ugyanaz, tulajdonképpen ez teszi, hogy létezik, sőt virágzik az irodalom, ergo létezik, sőt virágzik a könyvhét, hogy a tárgyra térjek.
A tárgy - éljen és ezennel nyíljék meg a 77. Ünnepi Könyvhét - mint mindig, banálisan egyszerű, és banálisan bonyolult, lévén, hogy Sárbogárdi Jolánt idézzem, "a könyv az élet tükre, idézet bezárva". És innentől én mondhatok bármit, az e tárgyhoz fog tartozni, beleértve az 5. Gyermekkönyvnapokat, melyeket ki ne felejtsek.
Eszemben sincs. Annyira nincs, hogy én az egész könyvhetet a gyerekeknek ajánlanám felnőtt- és gyermekirodalmastól, képeskönyvestől és nagyregényestől, vackostól és remekművestől, hisz az ő kezükben van a jövő gyenge ága, mit az önző jelen fűrészével magunk alatt vágni, idézet bezárva, elég nagy ostobaság. Volna.
Ha ez a mai szcéna, nem is tudom, hogy nevezzem, mai magyar kultúra és intézményrendszere, szűken talán így, tágabban meg úgy, hogy társadalom, szóval ha ez az ország kicsit is törődik a saját közeli - tehát még megélhető - jövőjével, akkor minden pénzt, energiát, szeretetet, odafigyelést a gyerekekbe fektet. Mindenek előtt eteti, lakatja, nem veri és nem engedi verni őket, a mindennapi botrányt pedig, hogy ez nem evidencia, botránynak tartja. S közvetlenül utána, már úgy értem fontosságban utána, kitaníttatja, mi több, kiműveli a gyerekeket, erre sokat, erején felül költ. Ha rámegy, erre menjen rá a gatyája.
Ez a legközösebb érdek, minden magyar nyelven olvasó és író, illetve nemolvasó és nemíró - hogy a világ magyarságát ezzel lefedjem - elemi érdeke. Ha a mostani gyerekek nem tanulnak meg olvasni technén innen és főleg túl, ha nem tanulják meg használni az írott kultúra hordozóit, ha nem tanulják meg használni és főleg élvezni a művészet luxusát, ezen belül az úgynevezett szépirodalmat, vagyis ha nem képzik ki a fantáziájukat, amire tán az irodalmi fikció a legalkalmasabb, nos, akkor az említett 2029-es könyvhéten ugyan lesz mit, de nem lesz kinek mondani.
Némelyek szerint már most 2029 van, sőt száz éve 2029 van, én, ami a szépirodalmat és közönségét illeti, nem így gondolom, a kortárs és az úgynevezett magas irodalom közönségére nézve se így. Tán nem egy kirobbanó vásárlóerő, kiadók mesélhetnének, de egyre jobb, okosabb, kreatívabb, tehát szabadabb olvasótábor. És egyre fiatalabb, már csak úgy is, azért is, mert az olvasás fiatalít.
Ottlik mint szemránckrém, de azért ne egy az egyben gondoljuk el.
Kétszázharmincvalahány kiadó nemtudomhány új könyve, s ennek zöme kortárs szépirodalom, a könyvheti számok, mint mindig, lenyűgözőek. Mennyiségi probléma aligha van a magyar irodalommal, szerintem minőségi sincs, illetve csak annyi, hogy az irodalom, pláne a kortárs, eleve probléma, önmaga számára, és a befogadói számára. Addig jó, amíg probléma.
A minőség viszont a dolog természetéből következően elég nehezen mérhető, mert példányszámmal nem; a reklám volumenével, még ha bőven volna is, nem; kritikai, illetve olvasói véleménnyel nem vagy alig; tán mindezzel együtt valamennyire. Egyáltalán nem kell, hogy higgyenek nekem, természetesen elfogult vagyok, mikor azt mondom, hogy igen jó állapotban van a magyar irodalom. Illetve mostanra látszik is, ami hosszú évek óta így van, a jó állapot. Hogy ez aranykor-e, s ha az, mihez képest az, ötven év múlva kiderül.
Nemrég a hároméves lányom megkérdezte, hogy könnyű-e olvasni? Könnyű, mondtam, hogy ne vegyem el a kedvét. Holott azt kellett volna mondanom, nehéz. Hogy ne vegyem el a kedvét. Merthogy a könnyű foglalatosságok hamar kiürülnek, elunalmasodnak, és tudod, Berta, olvasni nagyon jó, ha az ember olvas, akkor edzi, próbára teszi, kiműveli a képzeletét, márpedig képzelet nélkül nem ember az ember, elég, ha csak becsukod a szemed és máris...
Aha, mondja a lányom az esti suttogáskor - ez jelenti az altatást -, aha, és látom, arra gondol, hogy becsukott szemmel nem is lehet olvasni, de nem szól. Olvassál, ne beszélj annyit, mondja végül, és az orrom alá dugja a Grimm-meséket.
Nem beszélek annyit.
Mindannyiuk nevében is köszönöm, hogy olvasnak könyveket.