Nyerges András Egy humanoplutokrata a galambrezsimben

dolgozószobám ablaka előtt áll egy ecetfa. Nemrég gerlék raktak részket az egyik ágán. Kedvtelve figyelgettem sokáig, amint tollászkodnak, burukkolnak, javítgatják a fészküket, egyszóval berendezkednek itt mellettem. Addig néztem rájuk így, míg olvasni nem kezdtem Parti Nagy Lajos regényét, a Hősöm terét. Azóta félek ablakot nyitni, gyanakodva hallgatom, lopva lesem a tubicákat. A gerle persze nem egészen galamb, de mit lehet tudni, mégiscsak a galambok rendjébe tartozik. Aki már ismeri Parti Nagy könyvét, tudja, miért mondok ilyeneket.

Már magában az is telitalálat, hogy éppe az a madárfajta válik nyomasztó jelenséggé ebben a különös vízióban, amelyik amúgy, a falvédők és politikai sablonok szintjén a béke szimbóluma, pálmaágat tart a csőrében, tiszta búzát eszik és negédes csókokat vált a párjával. Még a "galambepe" is különleges szelidséget, bárgyúságig menő béketűrést jelent a nyelvünkön. Mindezt tudván, annál nagyobb a sokk, ami bennünket a regény olvasása közben ér. A házban, ahol az író, illetve maga teremtette hőse/alteregója él, a hatalom megragadására készülő galambok mozgalma szerveződik. Fantasztikus képtelenség? Az is meg nem is. Az íeó nem tűri, hogy mint amolyen "sci-fit", eltartsuk magunktól a történetet. Sulykolja szinte, hogy mindez itt és most, a valóságos jelenben, az igazi Budapesten játszódik (vagy játszódhatna) le. Már-*már túl direktek is az utalások: elhangzik Czeizel dr. neve, a tévében a dáridó megy, bombát dobnak annak a háznak az udvarára, amelyben az író karcolatait közlő szerkesztőség (az ÉS-é) van, és í tovább. parti Nagy nem halmozná ezeket a jeleket, ha nem volna célja velük. De van. Attól, hogy a kulisszák ennyire hihetőek, még nyomasztóbb, ami történik. Az Ébredő Galambok eleinte azt hajtogatják, hogy ők tartózkodnak minden "szélsőségeskedéstől", de közben "cigányra, négerre, zsidóra határozottan utaznak", és képesek tömegesen fellépve halálra sebezni bárkit, aki ellenségszámba megy. Ki az ellenség? Hát az "idegenszívű emberbérencek". A két lábon járó "humanoplutokraták". Bárki, aki nem hódol be a Turulzsive Ifjúgalambok vagy a Karomkeresztesek mozgalmának. A fajtársaknak. Aki nem szolgálja "a világgalambság fölemelését". Aki -- spanyolból véve a kifejezést -- nem "életpalomista". Vízió ez, tényleg? Lehet, hogy bennem van a hiba, de engem a történet túlontúl emlékeztet valamire, ami tényleg jelen van (bár még sokkal kezdetibb stádiumban, mint Parti Nagynál) a mai magyar politikai életben. Hirtelen eszembe jut egy (akkor jelentéktelennek vélt) mondat az író első, Se dobok, se trombiták című kötetéből -- most jövök rá, mennyire igaza volt -- van: "Ez az irodalom, ezen a tájon, ha ejre áll is -- realista". Erről van szó: a Hősöm teré-ben, ha tetszik, "fejre áll" az ábrázolt világ, mégis -- és sajnos! -- realista. Mit realista? Ijesztően hiteles az egész. Volt egyszer, nagyon régen, egy Sinclair Lewis-regény, Ez nálunk lehetetlen volt a címe, s arról szólt, hogy az amerikai demokráciát miképp tudná maga alá gyűrni a fasizmus. Ez nálunk lehetetlen? Hát, tessék elolvasni Parti Nagyot és aztán nyilatkozni. Valaki, még mielőtt a Hősöm terét olvastam volna, meglátta nálam a regényt és azt találta mondani: hiába tehetséges ember a szerzője, hiába sziporkázó a nyelve, a könyve "nem szól semmiről". Méghogy nem? Most már, hogy elolvastam, ordítani tudnék, amint ez eszembe jut. Semmiről? Éppenhogy a legfélelmetesebb veszélyről. Nem, nem azt a szimpla közhelyet óhajtanám itt ragozni, hogy a fasizmus veszedelme, meg a diktatura veszedelme, meg az "elweimarosodás", és a többi... Parti Nagy mélyebbre, fájdalmasabb rétegekbe hatol. Magáról mintázott hősét vezeti végig egy folyamaton, ami kezdetben inferno, mert a gyűlelettől halad a kiszolgáltatottságig és a megfélemlítettségig, aztán -- alig észrevehetően -- átlép a kompromisszumba vezető félelem tartományába, a cinikus önmeggyőzésbe, s onnan már "csak egy ugrás" a teljes hipokrizis: az ösztönökből feltörő hatalomvágy, a hasonulás a palomista fejtársakhoz, amely végül az értelmiség renegátjává teszi: mindenfajta józen értelem és ellenzékiség elhallgattatása, ha meg ez nem sikerülne, fizikai megsemmisítése sem elképzelhetetlen a számára.
Ez a legdermesztőbb a regényben, annak eltárása, hogy "az" értelmiségiben ez a lehetőség is benne rejlik. "Íróként minden érdekel, amitől a "civil" ösztönömmel írtózom" -- mondja Part Nagy még az elején. Aztán megfordul a szereposztás. A "civil" Én megy át a fentebb leírt deformálódáson és a kiváncsi író az, aki mint puszta tanú is veszélyes a galambrezsim számára, ezért kiiktatatandó körülménnyé válik. Tudjuk addigra már, hogy a karomkeresztesek nem viccelnek, ha kell, "megdunáztatják" az embereket. Elvégre ők "a honterület áztatta vérlobogó alatt" harcolnak. És nemcsak ez a zagyvalék idéz kisértetiesen egybizonyos 1994-es stílust. Az életpalomisták is büntetik a "fajgyalázást" és szónokolnak talajgyökérről.
Még a regény első harmadában, mielőtt a vízió a maga rémületességében leperegne előttünk, Parti Nagy így beszél: "Ha már az egyetlen, amiben bízhatunk: a demokrácia is csődöt mond, sőt melegágya minden burjánzásnak, akkor a félelem ellen nem marad semmi más, mint a nevetés". Szép mondat, alá is húztam, hogy majd a végén idézem, csakhogy mire a történet végére érek, sehogy sincs kedvem nevetni. Sehogyse akar előjönni az a feloldó, megkönnyebbítő érzés, hogy mindez csak játék. Ugyanazt érzem, mint amikor Georg Orwell Állatfarmját olvastam -- akkor sem akaródzott nevetni. Mellesleg az az egyetlen regény, amellyel a Hősöm tere rokonítható -- de korántsem azért, mert a disznó-diktátor segítőiként abban is szerepet kapnak a galambok. Sokkal mélyebb a hasonlóság s épp ezért teljesen közömbös, hogy ott a sztálini diktaturáról van szó, itt pedig egy egészen másféléről, amely ráadásul -- és szerencsére -- még csak vészterhesen lóg a fejünk felett. Mindenesetre a történet végén a Tornavércse Rohamosztag szépen, módszeresen likvidálni kezdi a város lakosságának felesleges részét. Az író, aki addigra már csak "fajmajomkám" alteregójának e-mailon érkező üzeneteiben, a kivégzőosztagot várva figyeli lakása ablakát: "mikor jelenik meg rajta egy testes, imbolygó árnyék..." Olyan szuggesztív a leírás, hogy miközben e cikk utolsó sorait kopogom írógépemen, hirtelen fura koppantások ütek meg a fülemet, amelyek az udvar felől érkeznek és nem merek arrafelé fordulni, csak a szemem sarkából leselkedve látom, hogy az egyik gerle sőre koccant az ablakomhoz, véletlenül. Véletlenül?