Parti Nagy Lajos: Műhelymanír, műhelymodor, műhelyalkat – ilyesmik

Szabott munkarended van?

Parti Nagy Lajos: Szabott, csak nem tudom betartani. Mondhatnám, azért szabom, hogy legyen mitől eltérnem. Az lenne a normális, a szabásminta, hogy tíztől este hatig dolgozom, azaz itt ülök az asztalomnál. Ha egy héten két-három ilyen nap összejön, már elégedett vagyok.

Fotó: Valuska Gábor

Azért nem marad ki nap, amelyiken ne töltenél itt valamennyi időt az írással?

P. N. L.: Persze, ha csak nincs valami. Márpedig valami mindig van. Például az élet, mint olyan. Vagy ez az én ötéves, fafűtéses laptopom, mely minden tiszteletet megérdemel, de már a végét járja. Itt, ahol dolgozom térerő csak nyomokban van, mobil-internetnél ez nem előny. Telefonálni is leginkább ennél az ablaknál tudok. Ezek persze apróságok, van mire fogni a nemdolgozást, a lassúságomat a gépre, és így tovább. Fogom is, de nem komolyan. Hiába nagy úr a megrendelés, a határidő -- a tempóm én vagyok. Ez egy rém magányos, szöszölős mesterség, meddőhányók egy aktatáska szénért. Nem szívesen mondom, például, hogy „írok”. Dolgozom, aztán ebben volt, van és marad tán valamennyi írás. Íródás. Összeállnak, szétbomlanak, új konstellációba helyeződnek. Dolgoznak a gépben anélkül, hogy hozzájuk nyúlnék.

Ha belekezdesz egy szövegbe, azt folyamatosan írod, vagy vissza-vissza térsz rá?

P. N. L.: Folyamatosan vissza-visszatérek. Amíg „lentről”, ama belső beszédből legalább a nyelvi félhomály szintjére fel nem hozom az anyagot, addig muszáj folyamatosan csinálni, mert még nyákos, síkos, ha elengedem, visszacsúszik. Máig erről a fázisról tudom a legkevesebbet, pedig ez a legizgalmasabb és a legnyomasztóbb része, a létre hozás. A többi munka, szorgalom, szöszölés, és persze szerencse. Hogy épp azt a megoldást legyen türelmed megtalálni. Azt a százat. Írni tulajdonképpen szeretek, ellenben készre írni, jelentsen ez bármit, pláne leadni -- jóval kevésbé. Nem adom ki szívesen a kezemből, csiszolom, átírom, szétírom. Próbálgatom a teherbírását.  Erről rengeteget lehetne beszélni, műhelymanír, műhelymodor, műhelyalkat – ilyesmik. Irigylem a regényírókat; dolgoznak egy könyvön évekig, egyszer aztán befejezik, rendet csinálnak az asztalukon, a regénydúlt szobájukban, és nekifognak a következőnek. Persze lehet, hogy csak én képzelem így, akinél csomó dolog van párhuzamosan készülőben.

Ezek közé nyilván színdarabok is tartoznak, amelyeknek egy jelentős része úgymond átíródik a kezed alatt. Mi az, ami köt ilyenkor? A dramaturgia, a darab szerkezete mennyire igazodási támpont?

P. N. L.: Attól függ. Úgy nem szívesen vállalok el ilyen munkát, ha a szükségesnél jobban megkötik a kezemet. Persze eleve van egy csomó kötöttség.  Egy konkrét színház egy konkrét rendező számára egy konkrét színmű általam írt változatát, önálló olvasatát kéri tőlem. Hogy ezen belül szabad legyek, az viszont feltétel. A cselekménybe ritkán nyúlok bele, összevonok, hozzáteszek olykor, de lényegesen csak a rendezővel együtt változtatom meg, ha. Érthető, hiszen engem arra kérnek, hogy a darab szelleme szerint adjak nyelvet a történetnek, és e nyelv „története” váljon a majdani előadás erős, integráns részévé.

Mikor érzed jobban elemedben magad? Ha rozoga a szöveg és nagyobb a mozgástér, vagy ha erős a történet és ráhagyatkozhatsz?

P. N. L.: Nincs szabály. Egyik se jobb a másiknál, illetve mindegyik jobb. Amikor a Moliere-eken dolgoztam, amíg nem találtam ki, mit is fogok csinálni, és főleg mivégre, addig rettentően kínlódtam. Elvállaltam ugyanis a Tartuffe-öt Alföldi Róbert kedves unszolására, majd egy évre rá a Vígszínháznak az Úrhatnám polgárt. Ennél is, annál is: három hónap után kínos lett volna azt mondani, hogy mégse. Tényleg azt csinálhattam, amit akartam, írhattam volna mai magyar színművet, Tartuffe és  Tartuffe-né a Kisfuvaros utcában versus a Rózsadombon, de ehhez nem volt kedvem. Olcsó és unalmas lett volna ilyen átlátszóan kicselezni, „maizálni” egy remekművet, Vas István és Petri György remek fordításával együtt. Mindenképpen el akartam mozdítani egy „időtlen”, innen és onnan is érthető és élvezhető nyelv felé. Ez izgatott, létre lehet-e hozni egy ilyen nyelvet. Miként lehet Vas költőisége és Petri prózaisága között elszlalomozni, hogy végül valami újrégi szülessék. De valaminek mégis össze kellett fognia az egészet formailag, így választottam a rímtelen alexandrint. És aztán dolgoztam vele fél évet. Kezdetben azt gondoltam, ha kell, belenyúlok a cselekménybe, de nem kellett, azaz nem lehetett. A Tartuffe remekmű, lepattan róla az ember. Jó, a vacak ötödik felvonást, Alföldi egyetértésével elhagytam. Mindkét darabot végig  kellett írni, hogy lássam, hogy megértsem, mi is volt vele a célom. Hogy mért volt rám szükség, ha volt. Az eredetileg prózában írt Úrhatnám polgárt meg átírtam versbe, ez volt a fő hozzátétel, a fő „korszerűsítés”. E munkákat én a saját szövegeimnek tekintem. A mű természetesen a szerzőé, a magyar szöveg viszont az enyém. Az írott, autorizált szöveg. Az előadás az nagyon más, az a színházé, a létrehozóké, ott az én szövegem csupán egyike az összetevőknek, akármilyen fontos.

A saját két darabodnál hogyan látod ezt a kérdést?

P. N. L.: Mint színházi szöveg, ugyanez velük a helyzet, nélkülük nem lesz előadás, de önmagukban csak partitúrák. Az Ibusár a hálásabb, a színpadibb, abból, azzal szívesen dolgozik a színész is, a rendező is. Eleve zenés darab, Darvas Ferenc nagyszerű zenéivel, nem csoda, hogy szeretik. Én főleg a monodráma-változatot érzem jól játszhatónak. Tizenhat év alatt volt vagy húsz bemutató. Pillanatnyilag játsszák az Örkényben, Pécsett, Csíkszeredán, januárban az Operett Színházban, tavasszal Miskolcon és Kecskeméten lesz belőle bemutató. Gondolj bele, egy hangjáték-szöveg, amit Dobák Lívia 1992-ben elkért a debreceni Csokonai Színház számára. Szép karrier, nem? A Mauzóleum, amit a Katonának írtam, a Kamrában ment öt évig, 2000-ig. Azóta viszont senki nem kapkod utána. Sok a szereplő, tizenhárom főszerep, sok és nehéz a szöveg, ülnek, állnak, beszélnek, közben leég alattuk egy cukrászat. Ennyi. Ma is ennyi. Én erősebbnek tartom, mint az Ibusárt, persze az én a szempontjaim nem színháziak. Talán túlságosan megköti a rendező kezét, nehéz belőle egy másik műalkotást, egy előadást létrehozni. Nem tudom, a daraboknak is megvan a maguk sorsa, a Mauzóleumé ilyen.

Mennyire működik benned egy fék, egy kontroll, hogy a drámai szövegeknél kordában tartsd a rád jellemző nyelvi eruptivitást?

P. N. L.: Működik, remélem. Működtetni és féken tartani tulajdonképpen ugyanaz. De mivel mérték és arány elég viszonylagos, egyik néző számára működik, másik számára kevésbé. Az a nehézség, az ellentmondás, hogy nem telepedhetek rá az anyagra mindenestül, noha épp ez a felkérés, hogy én csináljam meg, ezért kérnek engem, személy szerint. Nem szabad ugyanis elfelejteni, hogy ezek megrendelések. Nem úgy van, hogy nézegetem a könyvespolcot, és felkiáltok: Hopp, te Tartuffe, hopp te Úrhatnám polgár, holnap átírlak az eruptivitásommal!

A klasszikusabb szövegeknél, mindenekelőtt az erősebb karakterek, a sorsok miatt, mintha kötöttebb volna a nyelv lehetősége, az ún. modernebb drámáknál viszont az előbbiek hiányában zabolátlanabb.

P. N. L.: Ez valószínűleg így van, ugyanakkor az a gyanúm, Alföldi, pont azért kért fel a Tartuffe-re, hogy mozdítsam el a maiság irányába. Csakhogy az utóbbi pár évben nekem kezd kissé elegem lenni abból a „rontott” nyelvből, amit szeretnek némelyek hozzám kötni. Egyszerűen azért, mert már a csapból is ez folyik, fürtökben lóg a bazmeg, az ótvarosgeci. A slamp, az „élőbeszéd” sokszor nem stíl, hanem egyszerű megúszás, munkakerülés, mármint íróilag. Persze a legtöbb könnyűnek tűnő irály így jár, túllegitimálódik, nincs is ezzel különösebb baj, csak épp unom. Nem először veszem észre magamon, hogy nem a „maihoz” közelítem, hanem onnan távolítom egy-egy munkám nyelvét. Engem mindenekelőtt ennek a törött és törhetetlen nyelvi dzsuvának a bősége és borzalmassága, költőisége érdekelt. A sekély sűrűje, sűríthetősége.

A prózában is a költői nyelv sajátosságai érdekeltek?

P. N. L.: Alighanem. Én nagyon rossz vagyok történetek kitalálásában. Folyton úgy érzem, reménytelenül alul maradok a valósággal szemben. Ugyanakkor a történet teljes hiányában, valamilyen csontozat nélkül mégsem lehet prózát írni. Mert abból csupán zavaros massza, verspróza vagy prózavers lesz. Az én úgynevezett történeteim két szóban elmesélhetők, ha. Nem szövevényesek.

Itt azért lehetne vitatkozni. A dolog rafináltabbnak tűnik; inkább a klasszikus regényeket lehet elmondani rövidebben, amelyekben a cselekményszálak áttekinthetőbbek. A te esetedben ez kevésbé áll fenn. Talán épp a nyelvi sűrítettség miatt. Hogy elsősorban alakok jelennek meg a nyelvükön keresztül.

P. N. L.: Jó, igazad van, nem a történet, a cselekmény, ami elmondható. A történetet a nyelv csinálja meg, abból rajzolódik ki, ahogyan a figurák beszélnek, túl-, alul-, szétbeszélik magukat. Körbedumálnak valamit, hogy hátha attól megfogható lesz, pontos lesz. De hát én se csinálok mást, például, ebben az interjúban, mint pontosítok: hallom, látom magam, ahogy újra és újra körbebeszélem, körbeszószátyárkodom a tárgyam. Ezért kell utóbb megnéznem a leírt szöveget, hogy megszüntessem, és aztán visszalophassam egy más síkon a szöveg slamposságát, élőbeszéd-szerűségét, hisz nem esszé ez, hanem interjú. Szerintem ezt a munkát egy interjú szövegén is el kell végezni. Mármint ha leírjuk. A beszélgetés metakommunikációját, hangsúlyait muszáj pótolni valahogy, persze így is valami egészen más születik.

Ezekben a történetekben van olyan, amelyikben valakik beszélgetnek, aztán az egyik fogja magát és kirepül az ablakon. A másikban meg valaki ül egy kád vízben, és hallá változik. Azt mondod, alul maradsz a valósággal szemben, holott mindig van egy szürreális sztori, amihez egy olyan nyelv rendelődik, amitől valós lesz.

P. N. L.: A legszürreálisabb sztoriról is kiderülhet, hogy sültrealista. Bodor Ádám Sinistra-körzetében szerepel a törpe, aki a börtönablakokhoz homályosítja az üveget. Egyszer elmondtam neki, hogy én ezt a képet mennyire szeretem, mennyire emblematikusnak, számomravalónak érzem, s hogy ha valamit, akkor ezt egész biztos ő találta ki. Pedig nem, ez szóról szóra, lépésről lépésre így történt a szamosújvári börtönben. Átváltozások? A géntechnológia korában épp ez ne lenne realitás? Ha az élő testtel minden megtehető, márpedig látjuk, megtehető, mért ne veszíthetné el az antropológiai kontúrjait is, mért ne lehetne átültethető búvárszivattyúvá vagy szekrényajtóvá? De én a legképlábföldibb történeteket is nagyon szeretem, be tud párásodni a szemem a jó regénytörténetektől, egy családregény uralt és kézben tartott szálaitól.  Ilyet én aligha tudnék kitalálni,  nekem ha vannak, a nyelv által vannak  történeteim.

Ezzel az utóbbi beszédmóddal elvi bizalmatlanságod volt, vagy a tehetségedet mérted fel, és láttad, ebbe az irányba nem terjed ki?

P. N. L.: Nem is tudom, hogy kiterjed-e vagy nem. Egyszer ki kéne próbálni. Alighanem nem terjed ki, mert akkor már kipróbálódott volna.  1990 előtt, a Szódalovaglás előtt prózaírásra nem igazán gondoltam, bár ez a verseskönyv már eleve úgy volt összeszerkesztve töredékekből, hogy a figyelmes olvasóban a szövegdarabok történetté összeálltak, anélkül, hogy lett volna valódi cselekmény. Mikor a könyv megjelent, el kellett döntenem, hogyan tovább. Rájöttem, nem fog menni, hogy én csak verset írok. Mert ugyan életem végéig tudnám ezt nyomatni, a szonettet például, hisz a technikát tudom, megvan a nyelvem is, harminchét éves vagyok, immár befutott költő, mi kell még? De ennél több volt bennem az irodalmi kalandvágy. Egyetlenegy életem van, szakmai értelemben is, ha már van valami a kezemben, miért mulasztanám el kipróbálni. Miért ne fedezném fel a magam számára, hogy milyen is prózamondatot írni, milyen történetet írni. Ekkor, ’90-ben kért fel a régi Magyar Napló, hogy írjak tárcanovellákat, ebből lett a Se dobok, se trombiták kötet.  Igaz, akkor már éppen megvolt A test angyala, az első faltól-falig prózám. Eleinte arra voltam kíváncsi, képes vagyok-e klasszikus novella-formában megszólalni, Maupassant, meg Tömörkény, meg Kosztolányi imitációkat írni. Azt gondoltam, kifundálom szépen a történeteket, aztán felöltöztetem őket, esetleg hozzáadok a költői rutinomból ezt-azt, sűrítés, képek, ilyesmi. De a határidő mindent felülírt. Éled az életed, aztán ott ülsz hétfő délután azzal, hogy másnap reggel leadás van, meg kell írni hatezer karaktert. Szörnyű. Akkor szükségképpen azt a képességedet hívod segítségül, ami már megvan, azt adaptálod, prózásítod, amit tudsz. Így kísérleteződött ki az a fajta tárcanovella, a Se dobok egyik alaptípusa, hogy van egy üres papír, amin elindulok, aztán találok egy pontot meg még egyet, azokat összekötöm, az már egy mondat, így araszolok előre az utolsó pontig. Cselekmény nem lesz ugyan, de valami azért felrakódik, annyi, amennyit nyelvileg ez az araszolás felvesz.

Azért az idő is alaposan a kezed alá dolgozott. Egy abszurditásaival együtt kiismert kor bomlott le és eladdig ismeretlen abszurditások emelkedtek. Ehhez az új valósághoz a te nyelved zárkózott fel a legadekvátabban.

P. N. L.: Tavaly, hogy a magvetős kiadás miatt újra elolvastam a Se dobok, se trombitákat, tizenhárom év után is éreztem a frissességét. Rátaláltam ott valamire. Ehhez hozzátartozik, hogy mikor olyasvalamivel kezdesz dolgozni, ami a számodra is új, amit még nem ismertél ki, sokkal szabadabb és bátrabb vagy. Addig ezt valóban nem sokan csinálták, még a színpadon is ritkán fordul elő, hogy egy beszédmód, hogy beszédmódok a főszereplők. Persze ez csak az egyik ág, hisz zömében tárcanovellák voltak, sajtóműfajok egy sajtós, publicisztikus korban, a konkrét közéletiség, hogy úgy mondjam programszerűen lengte át szinte mindegyik darabot. Olyan évek voltak, hogy magánérzetemet közérzetnek tudtam érezni. Ma is tudom, ha muszáj, de egyre kevesebb a kedvem hozzá.

A Hősöm terének az egyik főcsapása is ez.

P. N. L.: Kétezerben kezdett a torkomig érni az egész proto-náci, nyilas-radikál öblögetés, mely ráadásul a legális politikai és köztérben is szép és egyetértő visszhangokat vert. Úgy éreztem, magamnak tartozom azzal, hogy megírom. Az ÉS-ben indult tárcasorozatként, de jószerivel csak az ötlet volt meg az embernagyságúra növő galambokról. Ezt, ezeket írtam össze regénnyé. Talán ha darabokban hagyom, ha úgy rakom össze, nagyobb tere maradt volna hősömnek, mármint prózapoétikailag.  Sok bajom van azzal a könyvvel, annak ellenére, hogy szeretem, és örülök, hogy megírtam. Szeretem, de nem feltétlenül mint regénykonstrukciót. Az a gyanúm, hogy vagy száz oldallal hosszabb, vagy kétszázzal rövidebb a kelleténél. Lehet, hogy még egy évig kellett volna fektetni, jóllehet semmi garancia nem volt arra nézve, hogy jobb lesz. Illetve hogy máshogy lesz jó.

A verseid esetében, kimondottan a Dumpf-elégiákban, miként épül a történet?

P. N. L.: Lassan, hosszú távon.  Egyelőre olyasféleképpen, mint a Szódalovaglásban. Kvázi-töredékekből, kicsi versekből rakódik össze, a ki tudja mikor befejeződő egész. Ezek a versek aztán megkeresik a helyüket, tulajdonképpen minden egyes összerázáskor újból. Megvan az esély a határozott epizálódásra is. Arra, hogy egyszer csak életrajzot szerkesztek a figurámnak. Tudod, van valakid, a létezés dilettánsa, aki mintha csak regényhősöd lenne, ott ül egy furcsa, egyszerre konkrét és metaforikus térben, egy őszi kórházkertben, a halál erőterében, s tán az egész életét ott töltötte. Verseket motyog, az egész magyar nyelvű költészet ősz- és halál-reminiszcenciáit, ront, átír, idéz, fölülír. Hogyne szeretném tudni róla, hogy kicsoda? Nekem tudnom kell, ha nem tudatom, akkor is.

Kicsit irányváltó kérdés: az elmúlt tizenöt év magyar prózájában talán megragadható egy olyan tendencia, amiben a személyes hang felerősödik. Az alanyi életvilág közvetlenebb megszólításáról beszélhetünk. A te szövegeidben ennek a fajta alanyesetiségnek a nyomai is alig fellehetők.

P. N. L.: Pedig csak én tudok a hősöm lenni, csináljak bármit. Továbbá csak én nem tudok, csináljak bármit. Minden referencialitás nélkül is lehetek nagyon én, és a legnagyobb referencialitás is szolgálhat a „civil” én elfedésére. Elmondok magamról mindent, hogy ne ismerj meg és ki. Mögém rejtőzöm. Teljesen legitim és tökéletesen működő attitűd, nézd meg Esterházyt. Én abszolút látom a könyveimben az alanyiságom nyomait, de az biztos, nem hajtok rá, hogy efelől olvasódjanak a szövegek. Többen kérdezték, mikor a Dumpfok megjelentek, hogy töltöttem-e hosszabb időt kórházban vagy szanatóriumban. Fenét, mondtam, csak kitaláltam. A szerző és az egyes szám első személy a legvadabb, legromantikusabb alanyi költőnél sem ugyanaz. Szóval érdekes, de nem túl releváns kérdés, hogy mennyit teszel bele a civil életedből. Az a kérdés, hogy ezt milyen meggondolások mentén, milyen technikák által teszed. Lehetsz csontig őszinte, úgyis különböző fikciós technikák és gesztusok felől értelmeződik. Eleve fikciós térben vagy, ha írsz. A nyelv szükségképpen megteremti a distinkciót a beszélő és a poétikai hős között. Abban igazad lehet, hogy ha valamerre megy az irodalom (ha valaha is eltávolodott az alanyiságtól), akkor mostanság valóban arrafelé megy, életesebb, izgalmasabb lesz. Jót tesz neki, persze mindama trükk, szkepszis és írásgyanú birtokában, mely az elmúlt évtizedekben fölhalmozódott. Figyeld meg, egyre nagyobb becse lesz a biográfiáknak, a memoároknak, az önéletrajzi alapú írásoknak. A szerző halála után felértékelődik a szerző.

Az is észrevehető az interjúidat olvasva, hogy a közvetlen életrajzilag vett vonatkozásokra nézve szemérmes vagy. Szerepel például Kaposvár és Székesfehérvár helységneve. Mit jelentenek?

P. N. L.: Nagyon sokat. Családot, gyerekkort, iskolát, első szerelmet, érettségit. De egy rövid életrajzban semmit. Az én rövid szakmai életrajzomban a Jelenkor, illetve a Pécsett eltöltött időm fontos, aztán Budapest, esetleg Berlin és a könyveim. Az, hogy hol érettségiztem, hol végeztem, öt sorban teljesen érdektelen. Hogy csomó helyen laktam, megint nem érdekes. A civilségem a művészetemhez hozzátartozik, de a szakmai életrajzomhoz nem.

Rá szoktál-e kérdezni magadban az írásaid csak rád jellemző módjára?

P. N. L.: Rákérdezni nem szoktam. Talán a groteszk, a paródia, az irónia meg az érzelmesség, illetve nyelvi játékosság-gátlástalanság kevercséről lehetne beszélni. Meg arról hogy mindez tragikum és komikum, alantas és fenséges határán billeg. A sírás és a nevetés közti mindenki-földjén. Meg arról lehetne beszélni, hogy olyan pontokon is használok vers-szerű technikákat, ahol nem feltétlenül kéne, meg hogy többet bízok a nyelvre, a játékra, mint amennyit ebben a táncrendben szokás. Persze nem tudom, hogy ami itt és most kicsit is érdekesnek, noch dazu  különösnek, egyedinek tűnik, az harminc év múlva is annak látszik-e. Lehet, hogy egyáltalán nem. Én ezt a beszédverklit tudom és szeretem működtetni. Tán nem véletlen, hogy két különböző, de mélyen összetartozó szövegtenger volt fiatalkorom két meghatározó  könyve, az Ulysses és a Svejk.

Ki volt az, aki a költői indulásodra vagy a tehetséged irányára felszabadítóan, legitimálóan hatott?

P. N. L.: Listákat akarsz? Minden lista hiányos, ez is az lesz. Voltak egyszer az akkori klasszikusok, Adytól Weöresig, Nagy Lászlóig, Kormosig. De legitimáló a kortársak hatása, kisugárzása volt, Tolnai Ottó, aki ugyan későbbi találkozás volt, de lényegbevágó, aztán Petri, Tandori, Bertók, Orbán Ottó. Tán különös, de költő létemre prózaírók még erősebben hatottak rám: Örkény, Ottlik, Mészöly, Hajnóczy, Lengyel Péter, Bodor Ádám, Nádas. De a legtöbb szabadságot Esterházy generálta bennem. Náluk láttam, tőlük tanultam, hogy ez a dolog, az írás mindenekelőtt munka. Tehetségesnek lenni nem elég, igaz, anélkül kár erőlködni. Aki még nagyon fontos volt a számomra, az Csordás Gábor. Sok mindenben másként gondolkodott, mint én, sok mindenben előttem járt, és mérhetetlenül tudott dolgozni. Sose felejtem el a szigorú közelségét.

Az első megszólalás nehézségeit mennyire könnyítette, hogy ezeknek a szerzőknek a kontextusában jelensz meg? Vagy ugyanannyira megvoltak a küzdelmeid az első taktusok eltalálásával?

P. N. L.:
Nagyon is megvoltak, de az kétségtelen, hogy nagyon jó kontextusnak bizonyult a Jelenkor és tágan értett szellemi köre. ’71-ben jelentek meg az első verseim,’79-ben  kerültem a laphoz szerkesztőnek. Azok a versek, amelyek az első kötetemben, az Angyalstopban megjelentek, nagyjából ’78 és ’81 között születtek. A kortársi hatások ekkorra értek el igazán. Ekkorra mertem elhinni, hogy ugyanazt a levegőt szívják, amit én. Túl voltam a publikációs szorongásokon. Túl voltam a különféle szereppróbáimon. Villámgyorsan kiderült, hogy a megmondó, a vátesz szerepe nekem nem áll jól, és én sem érzem jól magam ebben a jelmezben. El kellett végeznem a lassú és körülményes én-munkát, legalább az utat kitapogatnom, merre is leszek található magamnak. Ez történik az Angyalstopban, a Csuklógyakorlatban, illetve  azon a tájon. Igen fontos volt, elhanyagolhatatlan, hogy merre terelt a kritika, durván és egészében a nyelvművészet, a forma felé.

Ezek szerint a kritikához való viszonyod ennyire dialogikus?

P. N. L.: Persze ehhez az is hozzátartozik, hogy méltató, dicsérő kritikák voltak. Úgy azért könnyebb odafigyelni rájuk, mérlegelni őket. Nem mondom azt, hogy mindent elolvasok, vagy hogy nagyon rá vagyok cuppanva a kritikára, de érdekel, mint egy profi és feltehetően komoly olvasat a könyveimről. Őszintén el tudok csodálkozni, ha valaki egy meglepő szögből néz rá arra, amit csinálok. Ez mondjuk ritka. A kritika ugyanúgy ajánlat, mint a mű maga. Ne hidd, hogy ájtatoskodom, tud baromi rosszul esni a fanyalgás, de nem gondolom, hogy összedűl tőle a világom. Aminthogy a hozsannázástól sem szállok el. Eleve megtisztelő, hogy valaki éjnek idején az én írásaimmal bíbelődik, s meg is írja a véleményét. Ha rám próbálja erőltetni, az mondjuk nem jó.  De azt sem szeretem, amikor a kollegák fikázzák a kritikát, persze azt sem, ha a kritika elefántkodik a porcelánboltban. Szerencsére kevés számottevő elefánt van, igaz, porcelán se túl sok. A törékenység viszont abnormális. Mérhetetlen hiúság- és sértettség-tömeg halmozódik feldolgozatlanul az értelmiségben, a literátorokban is. Talán nem kéne olyan iszonyatosan komolyan venni magunkat. Vagy ezt a komolyan-nem-vételt kéne komolyabban venni. Minél inkább egyetlen és rövidülő életem van, amiben én már mást nem fogok csinálni, mint ezt, írásműveket, szóművészeti tárgyakat létrehozni, annál világosabb, hogy a művészet, az irodalom akármilyen fontos, sokkal kevesebb dolgot old meg, mint amit erről fiatalon tán gondoltunk. Olykor túl keveset, olykor túl sokat várunk a művészettől szegénytől. Én nem tudok enélkül élni, igaz, nem is próbáltam. De hogy amúgy általában ne lehetne? Hát… Legföljebb nem érdemes.

Az olyan könyvek hol helyezkednek el ebben a térben, mint A vak murmutér?

P. N. L.: Nem tudom, hány példányt adtak el belőle. Ötvenet? Mindenesetre nagyon keveset.  Ez egy ilyen könyv, úgy látszik, nem olvasható végig egykönnyen. Ínyenceknek való dolog, belelapozásra, beleolvasásra.  Ennek ellenére sokaktól hallottam, hogy szerették. Persze akik nem, azok nem mondták, nyilván. És azok voltak többen, sokkal többen, már úgy értve, a potenciális olvasók közül.

Radnóti Sándor azt írja egy helyütt, hogy kísérletező fázisodba értél. Mi volt az az invenció, amely alapvetően az archaizmusokra épül?

P. N. L.: Amikor 2000-ben a Café Babel felkért, hogy  tűz-víz-föld-levegő tárgyban írjak négy szöveget az ezredfordulóra, akkor már megtapasztaltam, hogy engem egyre jobban érdekel a „felelőtlen”  resersírolás, vagyis az anyag innen-onnan való gyűjtögetése. Legyen hát, gondoltam a négy elem négy szócikk. Megnéztem, mi van erről a képtelenül tág négy tárgyról lexikonokban, enciklopédiákban, előjöttek gyönyörű archaikus szövegek, s mikor nyelvet kerestem annak a négy esszének vagy minek, elkezdett érdekelni a nyelvújítás előtti magyar nyelv.  E könyvet úgy tekintettem, mint kísérleti terepét ennek a beszédnek. Furcsa könyv, nem is igazán illik semmilyen sorba. Oldalsó könyvnek gondolom, noha hozzám tartozik, nagyon is.  A most megjelent, szintén Banga Ferenccel közösen jegyzett Pecsenyehattyú és más mesék-et, mely 13 népmese átirata,  a sorba tartozónak érzem, a Murmutért nem. Abban eléggé biztos vagyok, hogy ez a 17. századi nyelv nem bír el nagyobb szerkezetet. Arra jó volt ez a könyv, hogy szépen lassan belássam, ezen a nyelven nagyon izgalmas megszólalni, de hosszan beszélni aligha lehet. Versre, cédulára, breviarizálásra inkább való, mint teszem azt regényre.

Onnan indultunk el, hogy párhuzamosan dolgozol sok mindenen, de konkrétan nem mondtad végig.

P. N. L.: A különböző kisebb munkák és továbbfolytatások mellett van egy könyv, amit jövőre nagyon meg kéne írnom, pontosabban be kéne fejeznem, Az étkezés ártalmasságáról, á la Csehov. 2000-ben kezdtem, még színházban eljátszható és játszandó műként, aztán elkezdett prózává alakulni, roskadni vagy teljesedni, ahogy tetszik. Még mindig nem tudom, meg tudom-e úgy csinálni, hogy ki merjem adni a kezemből.  Ha nem, akkor megy a fasírtba, hogy stílusos legyek. Egy legalább kétmázsás obezológiai demonstrátor monológja ugyanis. Legalábbis pillanatnyilag. S van persze a színház,  Cserhalmi György és a debreceni színház megkért, írjak darabot, átiratot, előadás-alapot bizonyos Krúdy-motívumokból, tavasszal már ezen kell dolgoznom. Csákányi Eszternek A hét asszonya címen összeraktam egy estényi, előadásnyi novellát, ezzel van még pár hét munkám, hogy január végén elkezdhesse próbálni. tényleg egyben legyen, és színházi alap legyen. Most ennyi jut eszembe, ezek vannak elöl, kinn az asztalon.  Mélyebben, a winchesterben ott ketyeg vagy három kötet cédulapróza, minimum egy év munka van mindegyiken, ott van atán egy kisesszékönyv, a távolabbi tervekről nem is beszélek, jobb nem. Meg persze ott a Dumpf-könyv, az Őszológiai gyakorlatok ezzel kellett volna kezdenem, hisz ezt tulajdonképpen folyamatosan írom. Folyamatosan íródik, talán így a pontosabb.