Mattersburg leírása(diktálatok egy bédekkerhez)

Lass' deine Hände nicht müssig sein, so kommt das Glück von selbst herein.
(Kezed ne tétlenkeggyen hogy magától szerencséd leggyen.)
Rekkenő nyár van, a nap mint holmi hibbant nyílhegy remeg a levegőben, s a hőség burája alatt a hajdani monarchia kisvárosai tán még egyformábbak, mint télen hóval borítva – föltéve, hogy madártávlatból nézi őket valaki. Mert messziről: templom, főtér, szentháromság, nagyvendéglő, városháza, járásbíróság, gimnázium, vasútállomás, malom, nagyjából ezeréves történelem, de közelről – mi másban reménykedjen az utazó, mint épp a másban, hogy közelről minden roppant különös lesz, ha azt van szerencséje és türelme a monotónus alól előbogozni.
Valamiféle nyomozónak is mondhatnánk, ki megérkezik, szobát vesz a Florianhofban, majd azon mód lődörögni kezd, mondván, hogy ez a dolga, minden „használható” tényt bejegyzetelni a diktafonjába – adalékul egy szabad és szabálytalan bédekkerhez. Mindent kicsi aha-bólintásokkal fogad, mintha tudná, mit keres, s mintha épp ez illenék belé ama koncepcióba, melyet homloka mögött gomolyogtatni a legmézesebb álmában sem szüneteltet. Néha jelentőségteljesen összenéz a női személlyel, kivel érkezett és távozni fog, s kivel nem átall fényes délután bezárkózni apró szobájukba a futball-világbajnokság negyeddöntőjét megnézendő.
*
A Florianhof csinos, a múlt század 70-es éveiben modernizált épület, nagyjából a mégmúltabb századfordulón alapították, különösebb károk nélkül átélt két világháborút, az 50-es évek elején Florian és Terezia Morawitz vették bérbe, innét a név, nem a tűzoltók védőszentjétől, mint gondolhatnók, s nem is valami elhallásból vagy szóferdítésből, mint a közeli Matschakerhof neve, melyet nincs német, s nincs magyar, ki magától megfejthetne. Ezt a hajdani parasztudvart, megelőzendő, hogy a gazdákhoz rajtaütésszerűen bekvártélyozzanak a francia katonák, a község létesítette a napoleoni időkben, átmeneti szállásául szolgált, csak egy éjszakára. „Aztán, instállom, mennyi időt szándékoznának itt tölteni a katona urak?” „Ma csak”, felelték a katonák, így lett belőle macsaki szállás, Matschakerhof.*
*Utazó az igazságnak tartozik azzal, hogy a népetimológia e példájáról közölje, hogy szép, ám nem igaz. Gondos és alapos fordítója, Buda György adatai alapján azt kell mondja, a Matschakerhofok amolyan állomások, fogadók, hol a postakocsik lovat váltottak, s származik az elnevezés bizonyos 15. századi Hans von Matschach nevéből, ki e célra igen alkalmas lovakat tenyésztett. Állítólag a bécsi Matschacherhofban (a Seilergasse és a Spiegelgasse sarkán) keletkezett a Matschakerlek, ezen apró koboldok, manók, illetve gnómok legendája, kik újra és újra utántöltötték a boroshordót. A magyar Mikszáth egy novellájában emlegeti e kisebb-nagyobb lényeket, mondván, hogy róluk nevezték el a Matschkerhofokat, de azt is mondja, hogy a matschaker egy ostobaság, s a matschakerek semmit sem jelentenek. Pedig dehogynem, erről ma csak ennyit, üdvözlet a fordítónak.
*
Mint termetes, foltos vászonkutyák, fehér platánok sorakoznak a Feri kocsmájától (tévé, internet, naná, hogy a vébé élőben) a postahivatal mögötti a Rathaus-stüberlig, hol Utazó és társa Rathausplattét ebédel, oly nagy adagot, hogy a kedves, rövidnadrágos pincér becsomagolja a maradék húsokat. Aztán Utazó fizet, és elfelejtkeznek e csomagolatról. Már messze járnak, mikor fut utánuk a pincér a platánok alatt, s hozza alufóliában a pecsenyét. Van egy kicsi fürdőhely, meséli Utazó, Sauerbrunn, hol Ausztria legmagnéziumgazdagabb gyógyvize található, s amely tradicionális Kneipp-kúrahely, amellett van egy Pötsching nevű falu, magyarul Pecsenyéd (dein Kotelett?). De nem ám a sült húsra utal e név, hanem a besenyőkre, úgy bizony. Na, akkor tele van a gyomrunk besenyővel, jegyzi meg sétáltukban női személy.
*
Mattersdorf, azaz Nagymarton, azaz Mattersburg 256 méterrel a tengerszint fölött, a Wulka patak völgyében, az Ödenburg-Wiener Neustadt vasútvonal mentén fekszik. A patak a közeli Rosalia hegységben ered, s miután a városon túl még fölveszi jónéhány mellékpatak vizét, a Fertő-tóba ömlik bele, bár Utazó, nyári állapota után, nem ömlésnek, sokkal inkább nedvezésnek mondaná a torkollást. Egyébként a Wulka szláv eredetű név, és nedvességet jelent, de Wolfsbachnak, Farkaspataknak is nevezték. Utazó mindezt Franz Paul Mattersburg című, 91-es kiadású könyvecskéjéből tudhatta meg, a Linauer cukrászda teraszán előre-hátra lapozgatva a város történelmében, míg csak el nem unván az egyébként megunhatatlan múltat, az okos kis munkát asztalára nem fektette a délután, az egyszerű, jelenvaló burgenlandi délután kedvéért.
*
Csatornaszag és csatornaillatosító utolérhetetlen elegyét himbálja a meleg szél, fényes délben nézi utazó női személlyel, ahogy Brazília megveri Törökországot, odakünn a szálloda folyosóján szorgos asszonyságok dolgoznak a vasaldában, van munka bőven, hallani ahogy sóhajt és szuszog az ágyneműk meleg tömege. Utazóék ablaka lapos tetőre néz, buborékalakú szellőzőkre, melyek pokróccal letakarva. Kőhajításnyira ácsok dolgoznak egy ház tetején, gépi ácsok, semmi rekedt fűrészdöngés, hanem a gép sivítása, semmi szekerce, hanem villanyfúró.
*
Egyes vélekedések szerint már 8o8-ban, Nagy Károly birodalma alatt lakott volt a hely, s úgy hívták, mint a patakot, Wolfsbachnak. Oklevélben 1202-ben említik először. Imre magyar király feleségének, Constanziának volt egy udvarhölgye, bizonyos Tota a híres Bayót nemzetségből, szép, szálas teremtés, ki magát úgy a hímzés, mint a malomkőhajigálás terén többször kitüntette. Meg kell jegyezni, a Bayótok családi állata az a sas, mely Burgenland címerében található. Nos, a király egy főembere, bizonyos Woywode Benedikt feleségül vette Totát, s az udvarhölgyi kéz mellé ajándékba megkapta ezt a vidéket. A Mattersdorf grófok a 14. századtól nevezték magukat Nagymarton urának.1622-ben Fraknó és a környéke mint adomány Esterházy (fényes) Miklós birtokába került. Jó tudni, hogy a város címere 1634-ből származik, s egy grófi koronát tartalmaz kilenc gyönggyel. Miután Burgenlandot Ausztriához csatolták, Nagymartont Mattersburgnak nevezték át, egy híres középkori vár alapján, melyet a 13. században nyomtalanul megsemmisítettek, s e gesztussal állítottak neki emléket; a faluhoz a névnek nincs köze, noha akár a Mattersdorf urizáló változata is lehetne, de nem.
*
Azzal, hogy Ödenburg, azaz Sopron a Monarchia széthullása után Magyarországon maradt, a kicsi és fejetlen Burgenlandnak szüksége volt egy újabb tartományi székhelyre. Mattersburg és Eisenstadt, Nagy- és Kismarton vetélkedett, s Eisenstadt nyert, merthogy, mondják egyes itteni lokálpatrióták, több volt az aszfaltozott utcája. Ide tartozik, Utazó nemrég olvasta, hogy az előző magyarországi kormány adott hárommillió forintot (kb.12 ezer Euro) a Sopron közeli Ágfalvának, hogy emlékművet állítsanak a hűségnek, mellyel anno a felmenők Magyarországon maradtak. Ám azt mondta a falu, hogy ők inkább azt iskolára költenék, tisztelettel, mármint a pénzt, merthogy hűség ide vagy oda, a keserű igazság az, hogy akkoriban a falu nyolcvanhárom százaléka bizony az Ausztriához való csatlakozást választotta, de minthogy az egész körzet, Sopronnal együtt Magyarországra szavazott, Ágfalvát is ide csatolták, akarata ellenére, nem jár tehát az emlékmű, viszont iskolára nagyon kéne az a pénz.
*
A Florianhof kapuján a térre kilépve, amint szeme megszokja a délutáni verőfényt, Utazó alighanem az útjelző táblákat veszi észre először, melyek szerint Oberpullendorf 32, Eisenstadt 17, Wiener Neustadt pontosan 15 kilométerre van a Wiener Strasse és Michael Koch Strasse sarkától. Ha az utcatoroktól balra néz, a vadász- és fegyverboltot, ha jobbra, a postát és távírdát pillantja meg, s nem állja meg ideiktatni, hogy a helyiség első kuglipályáját 1856-ban a Hotel Postban létesítették. Induljon bárki bárhová, legelőször illik körüljárni a tér közepén a Céhek fáját, a Zunftbaumot. Ezen új céhfa, mondja Utazó a szája elé tartott diktafonba, s ha egyesek ilyenkor megbámulják, hát csak azért, mert ilyen hülyén tartott handyt még nem láttak, szóval az új céhfa alig pár hónapja avattatott fel, 1o5 éves vörösfenyő a szára, huszonkét méter magas, s 16 címer jelzi, hogy itt tizenhat mesterséget űznek a szorgos helybéliek. A krónikák meg is jegyzik, hogy valaha Ödenburg mellett Mattersburg volt a legcéhesebb burgenlandi város.
*
Ha az ember kiül kávézni egy délután a Linauer cukrászda teraszára, s olvasmányát megunva fölpillant, úgy látja be a kisvárost, mint valamely nyitott könyvet, sütemény- és itallapot. Mögötte balkézről az Einkaufszentrum, jobbkézről a ház, melyben a város híres fia, az orvos és szociáldemokrata politikus Richard Berzeller lakott, aztán a Johann Gebhardt húsboltja, továbbá a Giovanni fagylatozó, s a kézimunka-bolt, mely nélkül ausztriai kisvárost nehéz elképzelni. Utóbbit a török zöldséges, s a Krawany gépáru-boltja követi, hogy Knotzer bor- és kultúrcikkboltját ki ne hagyjuk. Ha derekát s nyakát nem tekerhetvén tovább Utazó visszafordul, balra a Pestisoszlopot, vagyis a Szentháromságot pillantja meg, diákokkal, galambokkal és fényképezkedő turistákkal övezve. Szemben a Bank, ahogy az lenni szokott, hisz bank nélkül nem főtér a Fő tér, mellette egy-két emeletes, csinos múlt századi épületek, Bipa bolt, Segafredo kávézó, és így tovább, autószalon és szolárium és mobiltelefonbolt. S persze sok-sok virágbolt, talán sokat házasodnak, talán sokat temetnek, talán csak szeretik. Kicsi város, kicsi, izgalmas életek, hisz az életek a mélyben, a lélekben és nyirokban, a húsban és a sóhajtásban ugyanolyan izgalmasak és halálosak itt is, mint mindenhol, ahogy az unalom is halálos, némely hétköznap esték, és vasárnap délutánok sívó időtlensége.
*
Frau Mattersburgnak van egy, a harcias, komoly nevéhez – „Wulka” – képest aránytalanul kicsike patakja, egy a patakhoz képest aránytalanul hatalmas viaduktja, van egy arányos, szép régi temploma, s van egy 800 éves történelme. Kétségtelen, hogy Frau Mattersburg roppant jól tartja magát, nem látszik rajta a tényleges kora, a nyolcszáz év, hatszázat nyugodtan letagadhatna. Százötven, kétszáz évet látni belőle, nem többet. S még azt is megkockáztatná Utazó, hogy városias főterétől eltekintve nevezett hölgy valódi arcvonásait és származását tekintve egy igazi falu, a magyar terminológiában nagyközség, termetes, múlt századi parasztportákkal, hatalmas fakapukkal és boltíves kapubejárókkal, hová jóllakott marhák és megrakott szekerek tértek be az alkonyattal, s ha megsüti a nap, a padozat fáradt klinkertéglája még ma is pontosan és jólesően emlékszik a hajdani zörgésre, bőgésre és dobogásra.
*
Utazó megtudja, hogy a Halter-Kereszt Mattersburg legrégebbi műemléke. 1442-ből származik, és sokáig az elöljáróság épülete előtt állt, ott, hol a marhapásztor mindig is összegyűjtötte a marhákat, hogy vinné ki a csordát a legelőre. A név azért ragadt rajta a kereszten, mert ezen a környéken a marhapásztort többnyire Halternak hívták.
*
A Pestis-oszlopot 1714-ben állították annak emlékére, vagyis az afölötti hálából, hogy a település megmenekült az 1713-as döghaláltól, mely a környéken, például a Fraknó vára alatti kicsiny Forchtenauban nagyon sok áldozatot szedett. A főalak az ülő, széttett térdű Szűzmária, térdei között a korpussal, a keresztre feszített Jézus kicsinyített változatával. Az ábrázolás különösen hátulról előnytelen, szegény Mária meggyűrődött köntöse leginkább egy csimpánz hurkás, kövér, tisztesség ne essék szólván, püspökfalatját formázza. Üres kávéscsészéje fölött üldögélve nem is hinné Utazó, hogy az 1796-os nagy árvízkor másfél méter magasan nyaldosta a Wulka patak vize a talapzat homokkő-figuráit, név szerint Szent Rozáliát, Rókust, Magdalénát és Barbarát. S pár év elteltével, mikorra az építmény kőkorlátot és vasrácsot kapott, az újabb árvíz e rácsig ért, igaz, jegyzi meg a krónikás, lejjebb volt a rács, merthogy lejjebb volt a főtér.
*
„Lass’ deine Händ’ nicht müssig sein, so kommt das Glück von selbst herein.” (Hasonszőrű fordításban: „Kezed ne tétlenkeggyen hogy magától szerencséd leggyen”.) E bölcsességet egy kihímzésre váró (előnyomott, így mondják, legalábbis magyarul) párnán olvasta Utazó a kézimunka-bolt kirakatában, mely képződményt értelmetlen volna giccsesnek nevezni, hisz a tengerről se mond túl sokat, hogy nedves, egy ilyen bolt belvilága bőven túl van minden címkézhetésen, túl van mindenen és túlél mindent.
*
Már kiplakátolva az őszi szezon színházi előadásai. A Kulturzentrumban, alkalmi társulatok játsznak majd egy Nórát, azután Borchert híres darabját az Ajtó előtt-öt, egy Ábrahám Pál operettet, huszárosat, ahogy azt kell, lesz kabaré, (az Ich libe dich, mein Krobacsek c. kabarékomédia bizonyos Karl Farkastól), megannyi alkalom ünneplőbe öltözni, megjáratni a nyikorgó cipőt, a rókaboát, majd fütyörészve-dudorászva, fiatalosan, panyókán hazasétálni a templomdombon át, mondván hogy „Hát bizony, tudja, Nóra, a színház azért mégiscsak.” „Mégiscsak mi?” kérdez vissza a nő (élesen). „Hogyhogy mi? Hát színház.” felel (meglepve) a férfi. „Ah” mondja a nő (gúnnyal), de hangja elnyaklik mint az odavágott tollpihe, s a férfi csak fütyörészik (hamisan).
*
Egyszer talán Utazó ír valamit az otthonkáról, illetve arról a dologról, ami itt és ott, alfajként, az otthonkának alárendelhető, momentán nincs rá jobb szava, az otthonkának az otthonka felel meg. Ama elől gombolós, virágos, házi és szaladgálati asszony-ruhadarabról van szó, ami, státus szerint egy kényelmes, nyakig kötény karlukakkal. (A józsefattilai mondat a mamáról, miszerint álmában tiszta kötényt hordott, mára csak „tiszta otthonkaként” értelmezhető, sőt tiszta otthonka, rendes ház, – ezt lehet, hogy ki kéne hagyni, Gyuri!) Meg lehet kockáztatni, az otthonka karrierje noha nem látványosabb, tartósabb és mélyebb mint a jeans-é, tán a mackónadrág (jogging) fogható hozzá, ha. Bár Utazó látott már valóságos otthonka-szakboltokat, nehéz megingatni meggyőződésében, hogy az otthonka nem vásárlódik, hanem lesz, terem magától, képződik lemondásból, kényszerből, belenyugvásból, egy hajnalon ott van, mint a hosszú elnénisedés attribútuma.
*
A Bahnstrassén Utazó egyablakos, kicsi házikóra lesz figyelmes, melyhez egy Tabakot, vagyis dohányos boltot, vagyis trafikot ragasztottak, minden kicsi rajta, az ajtó, az ablak, a kirakat, a rács, még a parabola-antennája is kicsi, ahogy alighanem kicsi a falusias, feketére érett deszkákkal elkerített kertje is. Mézeskalácsház, mondaná Utazó, dohánymézből; havanna és hercegovinai, egyiptomi és ki tudja milyen dohányneműk vidám emlékműve, hogy kriptácskának ne mondjuk.
*
Erős, kamaszból éppen felnőtté vált énekhangot hall a nyitott ablakokból, rockénekes lány gyakorol, mikor Utazó a templomdomb alatt a gimnázium felé kanyarodik. Masszív, komoly épület, gimnáziumnak lenni hajdan többet, sokkal többet jelentett. Egy lélek sincs a verőfényben, enyhe szél keni szét a forróságot, a hosszú utca végéből jól látszik Fraknó alias Frochtenstein vára a Rozália hegyoldalában, melynek történelme Mattersburgétól alig is választható el, hisz évszázadokon át volt a Mattersdorf grófok székhelye. Egyébként azt állítják a prospektusok, hogy a fraknói várban található az egyetlen ismert Dracula képmás.
*
Mielőtt felkanyarodna a templomhoz vezető hosszú lépcsőn, Utazó elolvasgatja a hirdetőtáblát. A Kameradmannschaft Verein, a Bajtársi Szövetség gratulál Edward Ulrich 80. születésnapja alkalmából, odébb gyászjelentés, miszerint Karl Duchon, világ- Európa- és országos bajnok súlyemelő június 16-án élete 82. évében hirtelen és váratlanul elhunyt. Egy derűs, mosolygós bácsi képe színesben, nem az a szétgyötört tucatöregarc, belengi valami átszellemültség, s mellette a felirat „Meine Kräfte sind zu Ende, nimm mich Herr, in deine Hände” Szép, ha egy súlyemelő megszólítja az urat, hogy „Erőim a végén vannak, végy engem uram a karodba.” Itt élt tehát Karl Duchon, itt is temették el a mattersburgi temetőben.
*
A kecses templomlépcsőt, ahogy azt a márványtábla magyarul és németül tanúsítja, „1903 évben csináltatta Nagymarton keresztény község”. A szellős vasküllőkön felfutó fakorlát fényes, friss, mintha nem is verné az eső, úgy tűnik, minden szezonban gondosan újrapácolják. A domboldalban balról muskátli-rombusz, közepén piros kereszttel, melyet első pillantásra, bevallja Utazó, valamely lángra kapott illetlen falfirkának néz, bár templomdombon ez kissé valószínűtlen. Jobb kézre szőlőindás oszlop tetején Szent Sebestyén, aranylanak a nyílhegyek a délutánban, ahogy kell és illik egy barokk szoborhoz, még ha homokkő is az illető. Mattersdorf mindig is kemény hadakozásban ált a kurucokkal, lévén igencsak labanc falu, nem véletlen, hogy az építmény maga erődtemplom, körbefutó vastag falában egyrészt lőrések, másrészt kripták. 1390-ben említik először mint gótikus templomot, mely kétszázötven évig csak deszkatoronnyal bírt. Az 1683-as tűzvész után barokk stílusban építették ujjá. Figyelemre, főleg Utazó társának figyelmére méltóak a nagy fehér csigák a templomhajó hátsó tűzfalának díszítésén. Azt is kétnyelvű tábla jelzi, hogy a villámsújtotta tornyot 1907-ben állították helyre. Itt Utazó kénytelen megjegyezni, hogy villám-tárgyban nem ez volt az első eset, hisz például 1781. június 12-én is lecsapott a mennykő, s tragikus kifejlettel, lévén a torony tövében több kisfiúk, kik a vihar elől reméltek menedéket. Négyük ott is maradt holtan, a többiek, mint a krónika mondja, megúszták ijedtséggel. A mestertől, ki a 18. század vége táján Szent Sebestyént szoborta, a templomkertben kis szőlőindás Mária-oszlop látható, mellette vezet fel a négy vagy öt széles, modern lépcső a két templomajtóhoz.
Mik ezek a garázsok, kérdi mondott női személy. Garázsok? hökken meg utazó. Hát ezek, mutat társa a templomajtókra. Ugyan, angyalom, hát lépcső tetején garázs? kérdez vissza Utazó, bár igaz, ami igaz, a föltevés pontos, noha frivol, a bejárat leginkább dupla garázsra emlékeztet. Ideír egy szót: garázstemplom, bár ezt majd a „német eredetiből” kihúzza.
*
Ki anyakönyveket nem lapozgathat, ha sétál egyet a temetőben, ugyanoda jut. Utazó magyar neveket keres, s bár a temetőt 1786 nyarán szentelték föl, talál is, nem is. Nagymarton nyolcvan éve tartozik Ausztriához, persze sose volt magyar nemzetiségű, zömmel németek lakták előtte is, ahogy Burgenland nagy részét is. Mindezzel együtt vannak Bognárok, Farkasok, Molnárok, Némethek, Tarjánok, Bartalok, egy bizonyos Galaczfay család, egy Visky leánynevű asszony, bizonyos Magda Dunk, ki a nevétől bármi származású lehet, Utazó mégis feljegyzi, hisz a nevek varázsától el nem szabadulhat. A délutáni csöndben műanyagkanna huppan, vödör csikordul, celofán zörren, legyek döngenek. Kövér feketerigó ugrál a sírokon, épp iktatókönyv nincs a kezében s golyóstoll.
*
A temető s bizonyos értelemben a város fölött magasodik a püspöki szeminárium épülete. Robert Kramreiter tervei alapján építették 1955-ben. Egy masszív tömb, mely kétségkívül impozáns, bár a maga konzervatív modernségével, nagyszabásaival kevéssé tetszik Utazónak, leginkább egy templom, egy gabonasiló és egy járásbíróság keverékére emlékeztet. Komorságát tán kihaltságának köszönheti, a bejárat műanyag szalagokkal elrekesztve. Tán omlani akar, mondja a társa. Lehet, gondolja Utazó, bár ekkora sziklát el nem porlaszt a lágy mattersburgi szél. Mellette kézilabdapálya.
*
A futballmeccs félidejében látja Utazó, hogy amerikai sportszergyártó cégek, összefogván a katolikus egyházzal sporttárgyú szobrocskákkal népszerűsítik a vallást, melyeken Krisztus a szokásos öltözékében kosárlabdázik, futballozik, rugbyzik, sőt síel. Megannyi Nike-kertitörpe, Utazó nem tudja, miből vannak ezek a szobrocskák, de ha hamburgerből lennének, netán rágógumiból (cukormentes), vitamingyurmából, azon se csodálkozna különösebben.
*
A temető alatt, a Johann Nepomuk Berger-, és a Mozart Strasse sarkánál, az Aral-kút háta mögött az egyik telken zölddel erősen benőve árboctalan hajótestet talál Utazó. Egy hajdani zöld vitorlás a dúsan és szárazon zörgő vegetációban, fénykora tán a 40-es, 50-es évek, alacsony fehér kabin, sapkányi kerek ablakok. Egy büszke test, mely állta a hullámokat, szelte a vizet, s most a lukadozó rozsdás schwertjével itt guggol a zöldben, Mattersburg fölött, s vizet csak eső képében lát. Ócskavas, önnön impozáns büszke koporsója, bár épp a rátartiság, az fogyatkozik a legvészesebben.
*
Azt játszhatná, gondolja Utazó, hogy megérkezik egy ismeretlen városba, a célból, hogy a város temetőjében megtaláljon és felismerjen egy ismeretlen sírt, illetve sírfeliratot. Azt viszont tudja, illetve tudná előre; ha netán ott állna előtte a különösnek sejtett betűsor, akkor ráismerne, hogy igen, épp ezt kereste. Sejtelme sincs, hogy kit rejtene e sír, s hogy a fikcióban kije lenne illető az Utazónak, azt pedig végképp nem tudja, hogy mit csinálna, ha épp egy Schmidt vagy egy Kovács lenne felírva, ha abból, amire „ráismer”, tucatnál is többet rejtene a temető. Viszont erre a resersírolásra, írói értelemben, föl lehet fűzni egy várost. Ámbár, legyint a diktafonba Utazó, minek kell bármire is fölfűzni bármit, mért nem elég a séták véletlene?
*
Ha már a rejtőzködésnél tart, s hogy saját alakja helyett másét kellene felvennie, lehetne futballügynök is. Egy neves klub felhajtója, aki nagy titokban valami titkos tehetséget jött megnézni, ezért lopakodik a Kulturzentrum bokrai közt, nyakában tábori gukker, s lesi az edzést az irtózatos, töketlen melegben, hallgatja a kiáltásokat, a tompa, kisvárosi labdapuffogást, mely eredendően hozzátartozik a nyári késődélutánokhoz. Egy komfortos, megbízható hang, amint verődik a viadukt ívei alatt, s elszáll a kókadt nyári kertek fölött, melyek oda rúgnak ki a Wulka patakra. S ha már a labdáknál tart utazó: a futball-labda mély duhogására úgy rakódik rá a teniszlabdák akaratos, távirati pattogása, mint valamely flitter a kézimunkaboltok nagydobnyi kispárnáira.
*
Mikor fennállásának kilencvenedik születésnapját ünnepelte két burgenlandi klub, az Oberwart és a Pinkafeld, az ünnepség fény(schwer)pontjaként sor került egy Austria Wien – Mattersburg futballmeccsre, s előtte, írta a helyi lap, tartottak egy Autogramm-Stundét úgy az Austria, mint a Mattersburg sztárjai számára. Mattersburgban az első futball-egylet 1922-ben alakult, először, hol is máshol? a marhavásártéren tartották a mérkőzéseket. Hogy futballban illetve marhában mennyire volt erős, Utazó nem tudja, de a városka lópiaca a 20-as években a legjobbak közé számított Ausztriában.
*
Minden patak, mely lakott helyen folyik át, valamint elég sekély és tiszta ahhoz, hogy átlátsszon, előbb-utóbb, mint falvak a bolondjukat, begyűjti a maga különbejáratú tornacipőjét, így a Wulka is. Ott virít a meder közepén egy fél pár, jó állapotú tornacipő, a vászna fekete, a gumitalpa fényes fehérre mosva, nem túlzás, hogy ragyog a víz közepén a lebegő mohaszakállak között, miközben fut a patak a Literaturhaus felé, s tovább.
*
Minthogy Burgenland első vasútvonalát a Wulka völgyén akarták átvezetni, 1847-ben, két év munka után, bizonyos Mathias Schönerer tervei alapján átadták a forgalomnak Mattersburg legizgalmasabb építményét, a viaduktot. Százhetven éve egyfolytában jár rajta a vonat, a kisvonat, a sínbusz, mikor mi. Épp a Mattersburg-Nord megálló közelében ácsorog Utazó, mikor arról is megbizonyosodik, hogy itt nemzetközi közlekedés is zajlik, lévén a viadukt az Ödenburg-Wiener-Neustadt vonalon, másképp a Győr-Sopron Ebenfurt vasút történelmi vonalán. A patak a 250 méteres monstrum árnyékában legföljebb két méter széles, s jó, ha 30 centi mély. Még ha le is veckelődne idáig a temető alól, az öreg hajótest, nem menne semmire a patakkal, ahogy a patak se vele, s ott morognának egymásnak, elszégyellné magát a Wulka, hogy nem tud elhordozni egy hajót, s el a hajó, hogy nem tud meglovagolni egy patakot. Ülnének azután az ágy szélén mohosan, vörösen. A hidak, ezek a méltatlanul alacsony hidak az okai mindennek, erre jutnának.
*
Hány luka van a viaduktnak? Utazó, többször is, tizenkilencet számol, mert az komoly kérdés, hogy miből is áll egy viadukt, a roppant lukakból, melyek tömegét s formáját kiteszik, avagy a téglaboltozatból, mely e lukakat beszegi, s ezáltal innen tartja a tiszta metafizikán. Lukavana Viadukt, mint valami szláv textilfestőnő a múlt század elejéről, ábrándos, könnyű arc, lúgban járatos kezek, zegzugos, szenvedély-vezérelte életút nagy levegőkkel és hiátusokkal, végül letelepedés egy kisvárosban, hosszú alkonyat, könnyű, madárszerű halál, s a későn feldolgozott hagyaték meglepetései, hatalmas, üresnek tetsző, ám befejezett vásznak, melyeken átsejlik a kalauzkék, vonatfüstös ég. Női személy húsz lukat számol, s neki van igaza.

*
Bár Utazót közvetlenül nem érinti, jó tudni, hogy 2002. szeptember 9-én a Kulturzentrumban fellép a Balaton Combo együttes, Árpád, Feri és Laci, ők láthatók vicces pózban a városszerte kiragasztott plakátokon, fejükön göndör fekete paróka, orruk alatt vidám álbajusz, keresztnevük a fehér ingük gallérjára hímezve. Lesz majd móka, kacagás.
*
Az Angergassén, honnan szép látvány kínálkozik a városka egészére, hosszan kíséri Utazót és Utazónét egy fekete puli vékonyka csaholása. Atlétakülsejű fiatalemberrel találkoznak, ki tán szórólapokat dobál be a decens villák postaládanyílásain, tény, hogy terhét babakocsin tolja, naná, hogy üres a babakocsi, hisz Szent Kristóf épp viszi át a kisdedet valami patakon, tán pont a Wulkán. Valamelyik helyi építési vállalkozónak lehetett egy kész sablonja Szent Kristóf-tárgyban, mert több, viszonylag új ház homlokzatán is látni szakállal, kampósbottal, kisdeddel színesben, mozaikban. Egy mosható Szent-Kristóf mozaik.
*
A tűzoltóság előtt Utazóék találnak egy centet a porban. Apád-anyád idejöjjön, mondják, s eljátszanak vele, mi volna, ha egyszer csak megindulna a földből egy centpatak, csupán egycentesek, de vastag sugárban, olyannyira, hogy muszáj lenne csöngetni a Tűzoltóság portáján, hogy egyrészt intézkedjenek, mert helyzet van s tényállás, másrészt adjanak valami edényt. Ezzel talán menjenek a bankba, mondaná a kelletlen ügyeletes, aztán kinézve az utcára persze azonnal riadóztatna, és így dagadna a centpatak szenzációvá („Eurokitörés Mattersburgban” „Centláz a Wulka völgyében”), zúdulna le a Főtér felé, ott kavarogna a szálloda, a Pénzes fegyverkovács üzlete előtt. Estére Európa minden tévéállomása Mattersburgban forgatna, dugig telnének a szállodák, ámbár már nem is kéne a bevétel, hisz a környék minden fürdőkádja, úszómedencéje tele volna centtel, s tele a csűr, a hombár. Persze a csendőrség lezárná a környéket, Bécsből elindulnának a Nemzeti Bank pénzszállító autói, és így tovább, nekem nősz nagyra, centem, bár ez sem az a fordítóbarát mondat.
*
Azt, hogy a mattersburgi villák, illetve kertek nem jelentéktelen részében ne bújna meg egy vagy több kerti törpe, de legalább egy foltos, rúzsos ajkú őzike kis váracskával, kerítéskével, malmocskával, nos, azt állítani erős és a hagyományhoz méltatlan füllentés volna.
*
Egy kirakatban fényképek a falu életéről, ünnepségeiről. Privát albumba való fotók, szívesen nézegeti őket Utazó, mindenki derűs, ünneplőben van, s nemrég jött a fodrásztól. Női személy veszi észre, hogy a kirakat alatt a pincéből az utcai szellőzőrácson át buján, szinte megállíthatatlanul nő valami vastag, erős gyomnövény. Ha lenne ilyen, borostásvirágnak mondaná Utazó, s amint annak mondja, van is ilyen, szinte fölemeli tehát a rácsot a borostásvirág, még a morgását is hallani, pöttyös, sörtés, zöld levelek böködik női személy cipőjét, figyeljen már oda a gyomra, a lába alá.
*
Bach (bár ez épp lehet a patak is), Haydn, Mozart, Schubert, Liszt, Wagner, Johann Strauß – Mattersburg az utcanévadás szerint nagy zenebarát. Van persze ezenkívül Bahn-strasse, Hauptplatz, Hauptstrasse, van Brunnengasse és Brunnenplatz, Wulkagasse és Wienerstrasse, Lindenplatz és Parkstrasse, s van utca a város nevezetes szülötteiről illetve lakóiról, Hans Suchard képviselő és kormánytanácsosról, Richard Berzellerről, Herta Kräftnerről, a legendás költőnőről, aki 51-ben egészen fiatalon lett öngyilkos. A Bahnstrasse végében egy a temetőhöz vezető gazos gasszécskát, három vagy négy ház az egész, egyenesen Henry Fordról neveztek el. S még két hírességről illik itt megemlékezni: Kitaibel Pálról, a botanikusról és természettudósról, továbbá Johann Nepomuk Bergerről, aki egyszerű parasztfiúból lett magasrangú katonatiszt, s aki itt van eltemetve önnön kápolnájában.
*
Nyolc csendőr, ahogy fagyiért áll sorba a lebukó nap fényében.
*
Mattersburg nem nagy település, még ha „átfogó” sétákra vállalkozik, akkor sem járja le a lábát Utazó, inkább valami körözésnek mondhatók e séták, körök, nyolcasok, ellipszisek, s mindegyik átvezet a városka összes említésre méltó pontján. Szinte még hátában a viadukt roppant árnyéka, mikor a Parasztasszonyok Házával, (Haus der Bauerin) átellenben máris új házak közé kanyarodik. Hajdan lakótelepnek, ma lakóparknak mondaná, gondozott fűzfák lengedeznek, pusmog a Wulka patak, rajta hidacska. Még andalogva is rögtön a Rathaushoz ér Utazó, ittléte során nem először, s mellette a 107 lakásos 14 emeletes házhoz. A hatvanas évek végén építették, nyilván a városiasság és a korszerűség jelképeként, s akik kigondolták, megtervezték, majd átadták, alighanem arra gondoltak, hogy lám, már ennek a mi kis... vagy ennek a mi hajdan kis földszintesünknek is... szóval hogy immár nekünk is van olyasmink, mint az igazi városoknak.
*
A Brunnenplatzon tolókocsiban köröz egy csonkolt és befáslizott lábú nő a szökőkút körül. Utazó többször is találkozik vele. Pár méterrel arrébb emlékkő, miszerint ezen a helyen állt a mattersburgi zsidóközösség zsinagógája, amit a kristályéjszakán barbár módon szétvertek. A követ a Bécsi Izraelita Hitközség állítatta. Tíz lépésre innen, ami semmit nem jelent, hisz a Hauptplatz környékén minden tíz lépésre van, a helyi fiatalság gyülekezik s ücsörög erős, piros autókban, márkás rövidnadrágban s napszemüvegben. Izmos, szolárbarna lábaik kilógnak a nyitott ajtókon, autórádióikban fölnyomják a hangerőt, s mintha a föld alól törne föl, a basszus ereje elementáris. Akár ha egy vulkán pattogatott kukoricát, ropit és rágógumit röptetne a magasba, szól a techno, a popkornzene. Ezt hallgatják, gondolja Utazó Burgenland-szerte a forró, sötétedő főtereken a papák autóiban, és nyilván elvágyódnak messze, valahová a nagyvilágba, Amerikába, ahol a nagy élet történik. Másrészt Amerika ott van a túloldalon, a Bahn-strasse sarkán trónol az Amerika nevű szórakozóhely a kissé nevetséges nevével, és kellékeivel.
*
Egy alacsony épület, valami üzletféle oldalában, három lehúzott, régi redőnyös kirakat. Utazó úgy véli, valamelyik zsidó boltosé lehetett valaha, nem nehéz elképzelni, mi történt bolttal és boltosával. Sehol, úgy mondják, sehol Ausztriában nem hajtották olyan gyorsan és kegyetlenül végre a nürnbergi törvényeket, mint itt, Burgenlandban. A hajdani zsidótemetőt szétverték, pontosabban széthordták, s kövei az Anschluss után beépültek a környék házaiba, építkezéseibe. A még föllelhető sírköveket 1966-ban gyűjtötték össze. A temetőbe, érthető módon, nem túl egyszerű bejutni, a kapun tábla, hogy a kulcs a csendőrségen illetve a tanácsházán van. Utazó a déli hőségben tűnődött egy percet, majd arra jutott, hogy se a csendőrségre, se a tanácsházára nincs kedve betérni, hát csak elsétált a kerítés mentén, benézegetett, hallgatta a bogarak zümmögését. Az alsó kapunál valaki a mellmagasságú kőkerítésen hagyott egy pár rendes, szürke műanyag mankót. A zsinagógáról Franz Paul megjegyzi, hogy 50 méterrel arrébb állt, mint azt az emléktábla állítja, és nem a birodalmi kristályéjszakán, tehát 1938. november 9-én rombolták le, hanem egy évvel később. Ugyanis, írja a szerző, 1939-ben 37 zsidócsaládot telepítettek ide Wiener-Neustadtból, akik a repülőgépművekben dolgoztak, és, hogy a nagy telet kibírják, bizony eltüzelték a gettóbéli házak gerendáit, mely házak így a hó terhe alatt összeroskadtak, illetve életveszélyessé váltak. Jönni kellett tehát '40 szeptemberében egy vonatnyi utásznak, akik felrobbantották a gettót is, a zsinagógát is. A fényképeken, Utazó látott néhányat, vidám utászok ácsorognak ládákkal, majd egy tiszt, alighanem a vezetőjük, pózol a szakszerű végeredmény, a zsidónegyed romjai között. Burgenland egyik legrégebbi zsidó közössége élt Mattersburgban. Mára ebből semmi sem maradt, csak egy emlékkő, egy újralétesített zsidótemető, s az utcanév, a Judengasse, valamint, gondolja Utazó, a bőséges emlékeznivaló, nehéz, mint a visszahordott sírkövek.
*
Utazó és társa megáll a Degengassén egy kis törpékkel, zöld növényekkel dekorált kirakat előtt. Belül valami furcsa tér, közepén fotelek, s egy konyhaasztal-szerű alkalmatosság álldogál mindenféle lomokkal és lecsorgó papírokkal. Két öreg kutya kötelességszerűen ugrik az üvegnek odabentről, s úgy ugatnak, ahogy az ember Grüssgottot köszön. Mintha filmet vetítenének egy elvarázsolt kirakatról, az este amúgy is elemeli a dolgokat, s mélységet, barna többletet kölcsönöz a hétköznapinak és a jelentéktelennek. Elnézik az „Amerika” mellett, egy emeletes kicsi ház sarokerkélyén a California Consepts hirdetését, s a két épület között, mint valami nyugalmas és valóságos pontra, föllátnak a templomra, melyről nem nehéz kijelenteni, hogy a város legjobb épülete.
*
A helyi Schnitzelhaus egy sikeres ausztriai üzletlánc része, egyforma berendezés, azonos minőség és ételfajták, magyarán a különféle burgerek helyett különféle schnitzelek. A gimnázium dicsőségtáblájáról kiderül, hogy Joseph Bauer, az étteremlánc társtulajdonosa, 1960-ban itt érettségizett. Mikor Utazó és társa belép, egy vendég ücsörög a műanyag asztaloknál, tipikus kisvárosi figura, aki minden betérővel szóba elegyedik, horizontja nem túl tág, többnyire azt kérdezi, nyer-e Németország, valamint azt, hogy Ibiza vajon jó hely-e? Igen, Ibiza jó, felel neki végre egy lány kifelé menet, a meleg, bécsiszeletes pakkal a kezében. Jó-jó, békétlenkedik emberünk, de ettől függetlenül nyer-e Németország?, majd láthatatlan papírfecniket kapkodva fel az étterem makulátlanul ragyogó kövéről, távozik. Nem nyer, mondja pár perc múlva a felszolgáló a pult mögött, félig Utazónak, félig csak úgy maga elé. Brazilia nyer, mert van a világon igazság is, és igaza van.
*
Szemben a katonatemetővel, ráfújva egy régi Volkswagen oldalára, Van Gogh híres portréja lángol a lemenő napban. Különös és különösen nehéz dolog egy katonatemető, tán minden más temetőénél nagyobb és zavartabb fölötte a csend. A háborúban 194 mattersburgi halt meg vagy tűnt el, a helyi katonatemetőben viszont több, mint háromezer német katona nyugszik. A Fekete Kereszt Szövetség 1959-ben vette meg a területet az Esterházyaktól, hogy összesítse a különféle helyeken található katonasírokat, s egy helyre temesse el a környéken fellelhető katonák földi maradványait. A legtöbb kereszten csak annyi a felirat, hogy „ein deutscher Soldat”. Női személy egy bizonyos Johann György sírjánál áll meg, aki 17 évesen halt meg, 1944. november 20-án. Utazó Dr. Calmann-Kerekes nevét jegyzi meg, ez az egyetlen sír, mely előtt friss a virág.

*
Mondani se kell, lakatlan leromlott házat alig talál Utazó, s ha igen, nem állja meg, hogy a kulcslukon be ne nézzen. Hűvös, hámlott kapuboltozat, a ház oldalszárnya az udvarra néző tornáccal messze hátranyúlik az udvarba. Szemben elhagyott istálló, falában kis, épített bemélyedés, abban szobrocska védőszenttel, már amennyire ez kivehető a félhomályban. A kapun zománctábla hogy „Versichert bei der Anglo-Elementar”, vagyis hogy az Anglo-Elementar biztosítónál volna avagy volt volna a ház biztosítva. Szép kék tábla és szép a név is, Utazó valahogy két háború köztinek tippeli, de lehet, hogy máig is fungál s biztosít.
*
Neonfények egy szolárium ajtajában és kirakatában, kékben lüktet az esti Hauptstrasse, kicsit nevetséges, az utca némileg diznilendessé alakul tőle, viszont ki van írva, hogy a környék legmodernebb szoláriuma. Némely parasztházak ablakán török családok könyökölnek ki, a fiatal kebab-árus komótosan zárja be a bódéja ajtaját. Fölpúposodott, vöröses-szürke macska dörgölődzik a fasizmus áldozatainak kicsi emlékművéhez. Utazóék hazafelé menet megállnak a patak termetes hídján az esti csendben. A Wulka idebent a falu közepén betonágyban csörög tova, két oldalán keskeny promenád, azaz csinos városi nyírfák szegélyezik a medret. A hídról fellátni a kopasz dombhátra, mintha nyári hó alatt, erős, fehér neonlámpák égnek odafönt, s két magányos ház meg egy daru árválkodik.
*
Tíz óra múlt, Mattersburg aludni látszik. Mindent látott, morogja Utazó, s nem látott semmit. „Mit máma mind bejárt, azt holnap újrajárja”, gondolja a költővel, de nem hiszi, hogy többre jutna. Egy nap vagy kettő, ugyanaz. Megérinteni egy kisvárost elég ennyi idő, megismerni pedig úgyis reménytelen. A megismeréshez itt kéne élni, annyira, örökre beágyazódva, hogy már ne legyen rajta semmi megismernivaló. Egyetlen vidám társaságtól eltekintve üres a Florianhof étterme, ahol Utazó lefekvés előtt iszik még egy korsó barna sört, a sörök közül ezt szereti egyedül, s mintha minden estéje így telne, komótosan és bizonyos figyelemmel ellapozgatja a Die Wehr című újságot, a burgenlandi tűzoltóság szakfolyóiratát.