Lapszabászat

Első e nyári bedolgozásom, alkalmi hyde-olásom tárgyát a kényszer szüli, kedves 168 Óra-olvasó. Kapóra jön a kényszer, mert egyrészt költözni az ember nyomós ok nélkül nem költözik, másrészt, ha mégis ezt teszi épp, mint én, akkor másra figyelni úgyse tud, agya lassan, de biztosan beszűkül, s csak ez a procedúra van, ez a fenekestüli külső és belső felfordulás.
Az ember írni is csak erről képes, már ha érzik egyáltalán tompa ujjai a klaviatúrát, s ha nem dől rá menten, rá és a monitorra a hirtelen súlyvesztéstől meggyöngült, íróasztal fölötti kézikönyvtartó alkalmatosság. Nevezném polcrendszernek, de volna benne kis túlzás. Tény, hogy saját készítés, meg kell mondanom, ha muszáj, akkor fúrok, faragok, fűrészelek, botcsinálta lapszabász vagyok. Lapszabász - szép név, "lapszabász az élet lapszabán". Lapszabász viadala. A lapszabász egyébként valódi foglalkozás, barkácsáruházakban ő vágja méretre a pozdorját, vagyis a bútorlapot, milliméter pontossággal dolgozik, velem ellentétben, aki viszont meglehetősen kreatív vagyok.
Lám, itt locsogok - lapszabászat - egy félig bedobozolt, bezsákolt lakás közepén, az asztalom baljós, ideiglenes sziget, egy asztalzátony, amelyet hamarosan elmos a zsáki tenger, hogy aztán fölépítse valahol megint e pár négyzetméter munkahelyet. Írok, és jár a szemem, mint az egéré, hogyan, illetve hol is folytassam, de ilyenkor nem erre a tárcára gondolok, dehogy. Hanem például az ökonomikus sitteszsák-kihasználásra. Hogy mi az az optimum, amelytől kar és rossz szagú műanyag le nem szakad, viszont nagyjából egy polcnyi könyv belegyömöszölhető. Büdös dög, könyvnek csak most mondom. Megjegyzem, gyömöszölni kár, szépen hasábformára kell rakni, épp úgy, mintha dobozba.
Ha polcot mondok, én mindig az Ali-polcra gondolok, hajdan így hívták, a nyolcvanas években, Ali. 80x76x24. Megnézhetném Aranynál, hogy van az alis verssor a Szondi két apródjában, de tűt keresnék ebben a zsákos szalmakazalban. A felénél se tartok, úgyhogy nincs az az isten, Arany sem. Erre volna való a memória, s nem egy ilyen lyukas agy, mint az enyém. Agyam: elcseszter. Nem panaszképpen mondom ezt, olykor legalább kénytelen az ember kreativitással pótolni bizonyos citátumok bizonyos részeit, ezt úgy is hívhatni, hogy allúzió és parafrázis. A szöveg korsója cserepekből, kitalálom, találom és kipótolom, egy idő után már nem tudom, mi a találat és mi a pótlás, s a pótlás is mihez képest nem intertextus. Cserép cserép hátán, és kész, olyan nincs, hogy el ne törne ez-az, s hogy aztán az ember bele ne lépne valami éles dologba halkan.
"Hős Ali polcán tartok az M-nél."
Kézenfekvő lenne itt elmúlt lakásokon merengeni, azon, hogy "életem során" hányszor költöztem, ha a gyerekkoriakat nem számítom, akkor is tizennyolc kisebb-nagyobb, inkább nagyobb procedúra, tizennyolc este vagy kora reggel, amikor az ember megáll, még egyszer körbenéz, aztán tesz valami visszavonhatatlan mozdulatot, amivel megbontja az adott lakást, megrepeszti a burkát, ez mindig egyfajta lelki burok is, elsősorban az, de onnantól már rakkolás az egész, rutin, kötözési és ragasztási technikák, érdektelen, nem épp örömteli szakmunka. Tegnap úgy pakoltam könyvet egész délután, hogy itt-ott jutott csak el a tudatomig, mit tartok épp a kezemben, hogy mely műveket, micsoda nagyságokat csapok össze portalanításilag, miből száll föl az irdatlan por.
A második órától nincs író és műfaj, nincs rossz és jó irodalom, csak méret van, és súly van, továbbá némelyek oktalanul éles sarkai, amelyek kibökik a sitteszsák oldalát.
A zsák a dobozhoz képest brutális, durva dolog, mégis a pár napos zsáki kirándulást az átlagos fizikai állapotú könyv kibírja. A műanyag elasztikus, tart és enged, elnézem ma reggel, mint holmi szürke, csavart nyakú, fejetlen kultúratorzók bújnak egymáshoz a bezsákolt könyvek. Morognak egyet-egyet, picit megroppan egy gerinc, szisszen egy borító. Öt éve állnak leszedetlenül, tán már unták is, igaz, néha amúgy is át kéne rendezni a könyvtárakat, nálam ez gyakran megtörtént, kibírták, kibírtam. Hajlamos vagyok azt gondolni, épp ez a kibírás, ez a könyv legfőbb sajátja. Hogy mindent kibír. Kibírja, hogy föl se vágják évtizedekig. Hogy irdatlan ostobaságokkal töltik meg. Hogy időről időre célba lőnek rá, vízbe fojtják, bezúzzák. Elégetik.
Persze hogy ilyenkor értem a legkevésbé, mért is cipelem magammal a könyvtáramat, ezt a toldott-foldott, szedett-vedett konglomerátumot, ahol pont azt nem találom soha, amit keresek, ellenben rengeteg a felesleges darab, na ja, amíg nincs rájuk szükség, minden könyv fölösleges porfogó. Azon gondolkodom az M betű elején - épp Mészöly Miklóst és Thomas Mannt csapkodom össze -, hogy ha minden könyv ott lenne a világhálón, és miért ne lenne, nyilván idővel ott lesz, szóval hogy akkor cipelném-e magammal ezt az egészet.
A rossebb, aki - morgom kapásból, tüsszögve, vályogot köpve, de nem mondok igazat, mert naná, hogy cipelném. És naná, hogy az új lakásban visszaállítanám az ábécérendet, sőt még a duplumoktól se mindtől szabadulnék, az persze jó volna, ha a gépből is előhívhatnék bármit, nem kéne fölmászni a leghomályosabb sarokba valamiért, amit amúgy fejből kéne tudni. De amúgy? Hát mi legyen egy lakásban, ha nem könyv? A könyv alakú és anyagú tudás mint fölhalmozott emlékezet legyen csak az interneten, attól a könyv mint tárgy, mint háziállat státusú élőlény legyen csak ott a kezem ügyében. Burkolja csak be a falakat. Engedje, hogy ágyba vigyem. A szamárfülei, a kávéfoltjai, a gyűrődései vagy épp a gyűretlensége: az életem. De itt abba is hagyom, mondom, az M betűnél tartok, és ez csak a szépirodalom.
Azért legközelebbre megnézem a hős Alit pontosan.