Laminált aranyozás

Tartozom vele, hogy mi is volna még a hős Ali pontosan. Mármint Arany Jánosnál, noha névadója és apropója továbbra is a polc, ama laminált bútorlapból készült könyvtartó alkalmatosság, melyről, nem úgy, mint pár hete, lazán leemelem az Arany-összest. Pontosabban lepiszkálom, hiszen minél magasabb a lakás, annál odaföntebb kezdődik az ábécé. S ezzel el is telik a tegnap délután.
Hihetetlen, de igaz, ugyane polc egy közeli változatát az Ali-korszak elmúltával Ágnesnek nevezte el a bútoripar jádzi fantáziája. S ki tudja, talán a mélyben, a kollektív tudatalattiban, nemzeti féltudatban akár az ominózus Ágnes asszonyra, a magyar irodalom legplasztikusabb, legfilmszerűbb őrültjére is gondolhattak.
De vissza Alihoz, aki mindenekelőtt hős, azután bősz, végül dús és jó. Ali dús, Ali jó, uramisten, hogy lebeg és dobol az anapesztus, az egész verset majd' szétveti az indulat, dadog a két apród a feszültségtől, dadog a vers, már-már fölrobban a zöldellő alkonyi ormon, egy nyelvi aranyakna a menny kapujában, szemben a felhőbe hanyatlott drégeli rommal.
Nem tudni, hogy e hanyatlás hogy értendő, hogy önmagába omolván a vár felcsapó pora és füstje a felhő, avagy tényleg égi felhőbe, mint valami szemfödőbe hanyatlott belé Szondi vára, mindegy is, így vagy úgy ezt a zseniális felhőbe hanyatlást Arany Jánostól tanulta a magyar nyelv, s ez, az ilyesmi ennek a költészet nevű furcsa, atavisztikus dolognak bizony igen hosszú távú értelmet ad, modernnek és nem modernnek egyaránt - költészet nélkül, Arany János nélkül a nyelv puszta anyag lenne, lelketlen anyag, de csitt, semmi fennköltészet, maradjunk pozdorjaközelben.
Továbbá hogy alant / Ali győzelem-ünnepet űlet.
Tényleg győzelem, s tényleg ünnep, a költözés után gyakorlatilag minden polc a helyén, pár napja kifejezetten lakunk, márpedig lakni jó, ültem tegnap a monitor előtt, nem nagyon eresztett a Szondi két apródja, aztán meg, ahelyett, hogy ezt a tárcát írtam volna, belebotlottam A nagyidai cigányokba, vagyis elment az idő, aranyoztam estig. Az igaz, rettentő jó egy ilyen belebotlás, maga a boldogság, bevallom, én végig tudnám botladozni az életemet ebben a lakásban, ezek között a könyvek között akkor is, ha egy büdös szót nem írnék meg abból, amit olvasok. Amit élek.
Holott írni jó, ha megírni eléggé utálok is.
Megírtak már eleget, a világ tele könyvekkel, írni igen, olvasni és élni viszont úgyse lehet annyit, amennyit kéne. Olvasáson én most a kifejezetten libidinózus befogadást, a szavak fölött elcsámcsogó nyelvnézelődést értem, Weöres után panyigai-effektusnak is mondhatnám, mikor az ember csak tátja a száját azon, ahogy a dolog föl van vezetve, hisz a költészetet semmi egyéb nem teszi, csak a mód. És ez az, ami újra és újra ámulnivaló.
Az például, hogy Kelevéze ragyog vala balján.
Mikor az ember kiízlelgette magát, azért elbizonytalanodik, hogy tényleg valami dárdaféle-e a kelevéz. Tulajdonképpen mindegy, de megnézi, lévén a Ballagi-féle szótár ismét a keze ügyében, egyáltalán: van neki ismét keze ügye, s ez nem mindegy, hogy lassan megtalál mindent az asztala körül, tud dolgozni, tetőre lát, tágas kémény csipkézte égre. Kell-e több, morogja, s tényleg, mint valami ínyencségre gondol a kelevézre, pedig van konkurencia, szállnak fel a gangokról a könnyű és nehézdedebb ebédi gőzök, forr a nyár odakint, zsizseg az Újlipótváros, pár hét múlva tán azt is írhatná, hogy sívó, plázsi homokot fú a szél az újpesti Béla rakpart irányából.
A kelevéz valóban a régiek által szúrófegyverül használt lándzsaféle, máskép vetdárda, olvasom a pótolhatatlan Ballaginál (Ballagi Mór: A magyar nyelv teljes szótára, 1873), akiről hogyne jutna eszembe egy másik pótolhatatlan, Szabó T. Attila Erdélyi Szótörténeti Tára, s ha már, naná, hogy megnézem abban is, sőt meg nem állom idemásolni a példamondatot Kemény János önéletírásából, miszerint: "Végtére concludálta a mulatságot az fejedelem bolondja, Mihály bíró, ki igen fő mester, jádzi ember, de termetében is merő csúf ábrázatú, kelevészt töre az akkori főlovászmesternek Balási Ferencnek jádzi bolondjával, Cserkesz nevűvel".
A concludál máig él, olyasmi, hogy elhatározásra, következtetésre jut valaki, néha "dönt", illetve határoz értelemben is használtatik, némely politikai gyűléseken a múltban is és a jelenben is hallani olykor, hogy nép-baj-kar-elv-polgártársak, a probléma gyökerének oda kell konkludálnia, hogy..., amivel nem azt akarom mondani, hogy a hajdani munkásőrség, avagy a mostani cserkeszmagyar turulőrség, Kemény, avagy Arany Jánoson iskolázódott volna, mert nem, s az összefüggés nem is ilyen közvetlen, csupáncsak a nyelv nem lenne az említett urak nélkül, illetve nem ilyen lenne, hanem sápadtabb, laposabb, műanyagabb.
A költészet nélkül, mondom megint, s ebbe persze beleértetődik a bülbülszavú próza.