Köszöntő-cédulák

Makay Ida születésnapjára
Makay Ida hetvenéves, de a köszöntő műfaja sehogy sem illik hozzá. Nem tudom, mi illik hetven évhez. Harminc éve ismerem, és számomra mindig is negyvenéves marad, esetleg kevesebb, harminc vagy húsz – de sehogy se hetven. Vannak emberek, akik sosem idősebbek senkinél, rendkívüli képességük ez, Makay Ida közéjük tartozik. Ezzel nem azt akarnám mondani, hogy kortalan. Legföljebb, hogy egy korú. Hogy örökké fiatal költő. Nem a kísérletezés, a folytonos alak- és stílusváltás, nem is a fúrás-faragás poétikai kíváncsisága tartja fiatalon, éppen hogy nem. Hanem a rítus, a vers mint állandóság. E hétköznapok feletti beszéd napi rutinja és szükséglete. Továbbá az a rezdületlen, atavisztikus bizalom, amivel a költészet iránt viseltetik. Márpedig a bizalom fiatalít. Aki képes ennyi rajongásra, odaadásra, következésképp ennyi védtelenségre, az ugyan csalódik, sebeket kap, azt súlyos traumák érik, de önnön természete, a lélek génjei tartják fiatalon, s ez itt nem valami köszöntő fordulat, holott akár az is lehetne.
*
Olvasom újra a verseit, nyolc vékony kötet, és egyre inkább a saját fűtött és feszült hangján hallom. Író-olvasó találkozókon hallom, szegényes falusi könyvtárakban, leépült kultúrházak olajkályhaszagú termeiben, ahol amint föláll és olvasni kezd, a közönség ajkára forr az egykedvűség és nagy csend támad, a meglepetés, talán a furcsálkodás csöndje. Az áhítaté. Lassan jövök rá, hogy én Makay Idától nem verseket olvasok, hanem egyetlen verset hallok harminc éve, a címek legföljebb a sűrű levegővétel alkalmai, kapkodó, forró levegő, égeti a száját, a nyelvét, kétségbeesett biztonsággal lépeget a saját belső parazsán jambusról jambusra, keresztrímről keresztrímre, himnusztól rekviemig és vissza. Lobog és szúr a szeme, görcs és merő összpontosítás a teste, e „romlásból épült testpalota". Egyfelől a zavar, másfelől valami feltétlen önbizalom, hiszen a versben, ami a legfontosabb, mindig megkapaszkodhatni. Piaf állhatott a színpadon ilyen primadonnai félszegséggel. Remeg a kezében a gépirat, hallom a hangját, és tudom, hogy kizárólag a verseiben van otthon, egyedül ott sérthetetlen, ott győztes és azonos önmagával. A hangja egy rekedt dizőz- és egy érett, „kigyakorolt" tanárnőhang szuggesztív keveréke. Lassan jövök rá, hogy ha Juhász Gyulát, Tóth Árpádot, Pilinszkyt mondana, azt is a sajátjaként hallanám, s ha „elfeledett" Juhász Gyula-versként adná elő a sajátját, elhinném neki. Nem szaval, hanem mondja, de emelten és halálosan komolyan – a vers mindig egy erősen, végletesen elemelt beszéd, mindig ünnep, hisz a vers az, ami a nagybetűs élethez köt, a természethez, a szerelemhez, a mindenséghez, az éghez, istenhez első és végső soron. Ezt bámulom a verseiben harminc éve, ezt a feltétlen, mélységes mély komolyságot.
*
Talán a mai magyar irodalomban nincs is mozdulatlanabb költészet, mint az övé. Ez nem fogyaték és nem érdem, egyszerűen adottság, alkat és persze sors. Rámért vagy választott, aligha dönthető el, hogy melyik inkább. Valamint bátorság, az egy-hangúság bátorsága. Mert bár igaz az, hogy a költő nem tehet mást, és igaz, hogy a vers mintegy megírja őt, nagyon is kell civil kurázsi, hogy a költő mindig, egy életen át a saját legbelső természetét kövesse, s ha nincs rá valódi késztetése, akkor ne próbálkozzon mindenfélével, ne ácsingózzon az új és új irályok felé. Ezt, a mozdulatlanságot, hogy nem tart „valahonnan valahova", hanem áll, rezeg, pulzál, hol alacsonyabb, hol magasabb hőfokon sugárzik, nos, ezt a legtöbb kritikusa leírta, megmérte és megítélte, mintha elő lenne írva, hogy „a költőnek" ilyennek vagy olyannak kell lennie. Holott olyannak kell lennie, amilyen, amilyennek a saját bőre által lehatárolt térben el tudja magát fogadni, a makacsul visszatérő képei, a levethetetlen dallamai, a hasonlatai, a szimbólumai között. Hogy ő maga, a versek írója ezt a modort, hanghordozást, monoton dallamot szereti vagy nem – az olvasó szempontjából mindegy is. Én például máig nem tudom, hogy Makay Ida szereti-e külön és lehatároltan a saját költészetét, vagy pedig szeretete és csodálata mindenekelőtt „a" költészetet, az elődökét illeti, s önmagára csak mint utódra, folytatóra, tovább-mondóra háramol vissza.
*
Bármely motívuma, képe, toposza mentén indulnék el, hamar ott lennék költészetének közepében, ugyanis nála szinte nincs periféria, minden középen van, minden eszköz egyformán fontos és ugyanoda mutat, a szerelmi tárggyá, rajongátummá tett létezésre. Talán elég lenne itt az alkonyatairól írnom, mert ha van olyan, hogy valaki alkonyspecialista, akkor ő az. Az alkonyat, „mely nem vakít, nem éget / s utolszor mindent megvilágít", a magyar költészetnek igencsak leterhelt s megkerülhetetlen napszaka – persze költői értelemben csak annyira napszak, amennyire a sóhaj széndioxid-kiáramlás. Makay Ida ebben is, alkony tárgyban is a Nyugat nemzedékeinek örököse, Juhász Gyuláé, Tóth Árpádé vagy mondjuk Dsidáé. Alvadt vér, túlcsordulat, gyászi fáklya, vérehullás, húszéves kora óta kezére áll az alkony, mondhatnám, ugyanúgy áll a kezére, csak éppen modellje, valódi mása, egyre inkább megtelik feketeséggel. Az élet tüzes falai között, melyek persze egyre közelebb, mindenből alkonyat lesz, alkonyparádé mindörökké.
*
Makay Ida, aki olykor valóban összetéveszthető imádott és istenített elődeivel, lassan fél évszázados „praxisa" során összetéveszthetetlenül hiteles költészetet hozott létre. Nem az egyes versei az összetéveszthetetlenek, hanem a költészete, az egész, ez a makacs és profán zsolozsma, monokróm hajtogatás. Változatok extázisra és kitárulkozásra, és miközben e rajongás természetéről, panteizmusáról és általános tárgyairól mindent megtud az olvasó, az életrajzi személyről, viszonyairól nem derül ki semmi. Természetesen nem a költő biográfiáját hiányolom a versekből, de az feltűnő, hogy úgyszólván a lírai hősnek sincs életrajza, csak fájdalmai, örömei, szenvedélyei, metafizikus rajongása: a legalanyibb magyar költők egyike a kitárulkozó maszk mögött egy nagyon is rejtőzködő, önmagába zárt személy. Tárggyá tett, stilizált alanyiság, sistergő személytelenség, noha a vers, a gesztus végtelenül személyes, úgy is értve, hogy „segít élni".
*
Besüt a januári nap az ablakon, ahonnét füvet látok, fenyőfát, domboldalt, tar ágakat, sőt, a kölcsönház teraszáról látom a befagyott Balatont. Szöszmötölök vele, de be kell látnom, nem nagyon illik Hozzád ez a köszöntő. Nyár kéne talán hozzá, vadrózsák, elragadtatás. De csak ez a világos, napos tél van. Valahányszor megpróbálom magam áthámozni szkepszisen, kétségen, irónián, és meggyőzni arról, hogy verset írni mégiscsak muszáj, illetve nem muszáj, viszont nem írni nem érdemes, Te mindig eszembe jutsz, drága Ida.
Isten éltessen!