Kisszáj-sztori

Mindazok, akik kiszorultak a Trafóból, ráadásul a Magyar Televízió szilveszteri közvetítéséről is lecsúsztak, vagy egyszerűen csak újraolvasnák a litera nagysikerű előszilveszteri buliján elhangzott szövegeket, az elkövetkező bő egy hónapban megtehetik a legújabb Első nyilvánosság extrában.
Amellett, hogy kockásba és
csíkosba optikailag ne öltözzek, ma estére, ha jól értem, valamely jeles
dolgot, tényt, eseményt kellett volna címlapsztorivá írni, kiemelni abból a
borzalmas és gyönyörű folyamból, ami az elmúló év. Hogy milyen arányban
borzalmas és milyenben gyönyörű, azt úgyis ki-ki maga dönti el és magának, ha
majd elhalványulnak az ügyeletes címlapok, és az újságpapír lesüllyed,
szétfoszlik az emlékezetben.

Én még nem tudom, hogy milyen év volt, talán rövid és hektikus,
nagyjából mint a többi; volt, hogy történt és nem látszott, volt, hogy
látszott, de nem történt. Bőven volna miből, mégse tudok, illetve tudtam
választani. De nem emiatt nem írtam címlapsztorit, hölgyeim és uraim.

Hanem mert egy körülbelül tizenkét
éves svéd kisfiú szeméről kellett volna írnom, Karl Nilssonéról, aki egy
papírlappal a kezében eltűnt szülei és két bátyja után kutat a phuketi
repülőtéren, erről viszont egész egyszerűen képtelen voltam. Ma, illetve
tegnap, illetve tegnapelőtt félnaponta tízezerrel nőtt az Indiai Óceánon a
szökőár áldozatainak száma, ez az a lépték, amiről már nem lehet beszélni, ami
merőben beláthatatlan. Hogy pár óra alatt, úgyszólván a paradicsomban, meghal
százezer ember, azzal nem lehet mit kezdeni, ennyi vér már szétzilálja a
véripart, szerteszaggatja a címlapsztorik út- és szájszélien véres, de
belátható kereteit. Nem írtam tehát címlapsztorit, ezzel együtt itt állok
nemírtomban, Délkelet-Ázsia újév napjára lekerül az első oldalakról, a világ
nem áll meg, legföljebb lassan összedől.

A történeteket igen, de a
címlapsztorikat nem különösebben szeretem, egyre kevésbé tudom, hogy mi
címlapsztori és mi nem, mi mitől és kitől igen, illetve nem. Hogy például "Ukrajnában
közeledtek az erőviszonyok", az nem sztori, de cím, egy jellegzetes
hétköznapi újságcím. Az, hogy "Halálba kergette orángutánja az ácsi
válalkozót", az már sztori, sőt akár címlap is lehetne. Az viszont biztos
címlap, hogy "Ölt az élet vize."

A címlapsztorihoz többnyire nem
sztori kell, hanem címlap, ha nincs címlapod, történhet bármi, az nagyjából nem
létezik, ha ellenben van címlapod, a punnyadt semmi is szenzáció. Ebben a
dimenzióban, perpétuum debil, látszani annyi, mint megtörténni. A tömegmédia
tulajdonképpen nagy közös elvarázsolt kastély, szellemvasút sikongató
célszemélyekkel és nemkülönben sikongató sajtómunkásokkal. Bendője és nívója
feneketlen. Megérdemli önnön vidámparkját és viszont.

A
címlapsztori maga egy szép szó, tán nem a József Attilai értelemben, de szép.
Nevezett akár címlapra is kerülhet, "Száz éve született jövőre a nagy magyar
költő", hangzanék az első változat, de a szerkesztő, játsszunk el ezzel,
csak rázza a fejét, hogy ez így, már meg ne haragudjatok, nem elég ütőske.
Akkor esetleg fogalmazzuk át, hogy "Jövőre
született száz éve az öngyilkos költő", avagy "Önkezével vetett
véget jövőre a száz éves költő". Igen-igen, ez már jobb, de nem lehetne-e
pörgősebbre venni, megcélozni egy fiatalabb célcsoportot, ugye, aki magasabb
ingerküszöbi együtthatóval dolgozik. De lehet, írjuk esetleg azt, hogy "Jövőre
száz éve született a tisztázatlan vonatbalesetű fiatal költő", sőt "Ki
áll jövőre a száz éve gyilkos tehervonat mögött?" Ez már jobb, de ekkor a
homályos monitor előtt egy sokat próbált szerkesztő felsóhajt, gyerekek kinek
kell ez a sok líra? "Padlón a MÁV", egy fotó, tehervonatok tolatnak, és
megvagyunk.

A címlapsztori a hamburgernyi,
villamosból elolvasható betűkről ismerszik meg, nem kell sok belőlük, de nem
baj, ha célirányosan válogatják őket, legjobb, ha jelentési sorrendbe vannak
rakva. Az a jó cím, ami után már el se
kell olvasni a nyúlfarknyi apró betűt, az úgynevezett cikket. A cím által
felkeltett figyelem teljesen kisül annak elolvasásakor. Nehéz megfogalmazni, mi
teszi a jó címet, az például jó cím, hogy "Dolby Jennifer vőlegénye kis
presszókban lép félre", bár kicsit le kéne rövidíteni: "Völcsije
preszcsikben randizik".

Fiatal demokráciákban legjobb, ha
egyszerre altesti és pártpolitikai vonatkozású a cím, erre most nem mondanék
konkrét példát, "hol lehet altest azt kutatja", hogy az említett
költőnél maradjak.

Geni- és patália jegyesek.

Engem a címlapsztoriknál
jobban érdekelnek a kishírek, megannyi sötétke aszaltszilva a nagy neonzselé
peremén. A kishírek elmúlnak, fel kell gombostűzni őket, mint a lepkéket,
valóban akkorák, mint a molylepke. Gyűjtöm is őket, olykor kivágom, ide-oda tűzködöm,
aztán persze elvesznek, levásnak, elenyésznek, kérész inter pares. A kishíreket
szeretem, ha hazudnak, ha ostobák, akkor is van bizonyos valóságszaguk, bár
hogy ez miben áll, nehéz volna megmondani, szerelem- láb- és temetőszag,
körülbelül. Tán a szikárság teszi, hogy nincs idő cicózni, rövid fölvezetés -- "A taktaszadai X.
Roland italozó életmódot folytatott", illetve "Z. Mária a délutáni
órákban élettársával szórakozni indult," -- és máris megtörténik a dráma,
mely bűneset, miképp az irodalom nem jelentéktelen részében.

Némely polcok élein
találok egy-egy feltűzvényt, a napokban például az "Ötvenhárom hot dog
tizenkét perc alatt" kezdetűt, nem részletezem, aki nem tudná: Kobayasi
_Takeru új világrekorddal nyert New Yorkban, a
13 másodperc per hot dog teljesítmény páratlan a maga fogásnemében,
tessünk elszámolni lassan tizenháromig, miközben nyelőcsövünket hot dognak
gondoljuk, s mindezt ötvenháromszor egymásután. A nők között a 45 kilós Sonya Thomas 32 hotdogot tud, stb.
erre már végképp nincs idő, ennyit tud a kisebb keresztmetszet dacára.

Az írónak rendszeresen
kishíreket kéne olvasni, hogy óvatosra
állítsa a fantáziáját, minek lódulni, lóduljon aki buksi medve. Úgyse tehet
mást, mint addig-addig ügyeskedik, míg -- Bodor Ádámmal szólva -- végül
kitalálja a színtiszta valóságot.

Megjegyzem, a magyar
származású Maryka Atady, idézem: "makacs sérülés miatt ezúttal nem mérhette
össze képességeit a virslis péksütemény terén".

Valahogy be kellene
fejeznem, amit el se kezdtem, volt egy év, még nem tudom, milyen, Magyarország
EU-tag lett, volt egy borzalmas, mindahányunkat megalázó népszavazás, egy
olimpia, Parti-Nagy Anna Berta megtanult járni, ez jó.

S van még egy jó hírem:

karácsony alkalmából az olasz
Kriminológiai Kutatóintézetben a turini lepel alapján rekonstruálták a tizenkét éves Jézus arcát.
Az elkövető álla, orra rendes, tekintete élénk, szája kifejezetten kicsiny.
Címlapra lefordítva: "Jézus kisszájú volt" Naná, milyen volt volna?
Nagy?

Parti Nagy Lajos