k szonja: Sötét szárnyak suhogása

Mihez kezdjen az a derék atyámfia, aki egy napon arra eszmél, hogy a szomszédos lakásba erőszakos és megalomániás galambok fészkelték be magukat? Tartózkodjon a mélyrehatóbb ismeretségtől, netán kerüljön mindenféle érintkezést? Költözzön, vagy várja meg, hogy szomszédai néznek új lakás után? Talán elme- vagy állatorvoshoz illik inkább fordulnia?
Parti Nagy Lajos Hősöm tere című munkájának hőse ennél regényesebb megoldást választ: sodortatja magát az eseményekkel, hogy aztán - lévén író - naplót írjon a Tisztabúza éjszakáján (innen az alcím), alkonyattól pirkadatig rapid, amelyet aztán drótpostával továbbít egy rejtélyes ismeretlen megérkeztéig. Nem is készülne el a 284 oldalas, egyéjszakás szöveg, ha nem kopizna bele a vincseszterről szép számmal e-maileket, amelyek eredete legalább olyan homályos, mint azé a látogatóé, akinek reggelre várható betoppanása szolgál alkalmi lapzárta gyanánt. És ahogy a napló halad, kiderül, hogy a hős mindjárt kettő. Egyikük egy Lajos nevű író, költő, ő jegyzi a memoárt. Másikuk ennek a Lajosnak a hőse, meglepően hasonlatos regénybeli "kiagyalójához", szintén Lajos, író és költő, azoknak az e-maileknek a küldője, amelyek megmagyarázhatatlan módon kerülnek a címzett Lajos komputerébe, visszaküldhetetlenek és megválaszolhatatlanok, és amelyeket a levelezőprogram innenső végén gubbasztó Lajos aztán beegerez szövegébe. Hogy továbbra se legyünk híján Lajosoknak, ott van harmadiknak a Balatony vezetéknévre hallgató bérkilövő, A hullámzó Balaton című waldtrockenkammeri átirat narrátor-szereplőjének csemetéje, negyediknek pedig I. Lajos, de róla egy másik kritikában van szó (mivel ő a Győrei–Schlachtovszky-páros Ludovicusának címszereplője). Lajos az egész világ, mindenki Lajos, aki pedig nem, éppenséggel negatív, jobb esetben szánalomra méltó figura.
Ott tartottunk volt, hogy puskák és galambok, merthogy ezek a jószágok meglehetősen harciasak, bizony. Arrogánsak, tolakodóak, minden vágyuk, hogy helyreállítsák a megbomlott biológiai egyensúlyt, felülvizsgálják az ember és galamb közti relációt a táplálékláncban, ismét helyes irányba kormányozzák az egyedfejlődés gőzhajóját, s némi erőszaktól sem riadnak vissza, ha valaki madárnak nézi őket. Megcsonkított tetemek kísérik az Élpalomista Mozgalom aktivistáinak útját, a legfőbb fajvezető alelnök, Tubica Cézár pedig még saját harcostársait és párját is kész likvidálni, hogy végül a nagy ünnepen, a Tisztabúza éjszakáján (ugye, emlékszünk még rá, ekkor íródik a regénybeli memoár) átvegye a hatalmat. Terveinek megvalósításában különös csapat segíti: felesége, Tubica Renci, aki szemet vet az időközben galambbá átoperált és a mozgalomhoz csatlakozó Lajos-hős Lajosra, Parti Nagy - a Hősöm tere alapjául szolgáló - A büfti gének című tárcájának szintén galambosított szereplője, Kis Henrietta tizedes, valamint az ugyancsak régi Parti Nagy-hős Balatony Kálmán fia, (na?) Lajos.
A korábbi szövegek felidézése a dramaturgia szerves részét képezi. Tubica Cézár nem csupán a szomszédság okán környékezi meg a naplóíró Lajost, hanem azért is, mert nem hiszi el neki, hogy kitalált történetekről van szó. A büfti génekben és A hullámzó Balatonban közös motívum a testek valószerűtlen növekedése, aminek - ha a valóságon alapulnak - komoly jelentősége lehet a galambok világuralmi törekvéseinek megvalósításában. Élet és irodalom szétválaszthatósága válik itt kérdésessé, s mivel a könyvet jegyző Parti Nagy Lajos, a narrátor-hős Lajos, és még a galambosult Lajos is írt A hullámzó Balaton, illetve A büfti gének címmel kisprózát (s mit hoz a véletlen, ezek szövege feltehetően megegyezik), joggal gondolhatjuk, hogy minimum alteregó-változatokkal van dolgunk. Az irodalommal nagyjából egyidős az a szándék (Platóntól Vavyan Fable-ig), hogy a szerző időről-időre beleírja magát szövegeibe (hasonlóan a nevének betűit fúgatémában felidéző zeneszerzőhöz, vagy ahhoz a festőhöz, aki elrejti önarcképét bizonyos kompozíciókon), és eljátszik azzal, hogy a hős-ő, aki nyilvánvalóan ő, mégsem egyértelműen ő, hanem valaki (valami) más. Amint szövegbe kerül, az én (ő) rögtön másképp kezd viselkedni, mint megírója viselkedne, és ez a különös hatás újra és újra rácsodálkozásra készteti a szerzőket. (Talán innen megmagyarázhatatlan vonzalmuk "saját maguk" "hősként" szerepeltetése iránt.) A kétségkívül vonzó és inspiratív én-játékkal az író borotvaélen táncol: még kevésbé tudhatja, hogy ez csupán neki jó, vagy az olvasónak is, mint azoknak a műveknek esetében, amelyek fiktívként számon tartott figurákkal dolgoznak. Feladatát tovább nehezíti, hogy e században már nem csak az "író", hanem az "olvasó" is gyakorta beleíródik a szövegbe (lásd például a Jauss által posztmodernnek nevezett irányzat kánonalkotó műveit, vagy az új hullám fimjeinek narrációs játékait), így a kunszt manapság kevésbé hat az "újdonság" erejével, ha éppen csömört nem vált ki a befogadóban. Némelyek talán azt is gondolhatják, hogy számos dilemma oldható fel az alteregó-hős narrátorként szerepeltetésével, ám ez távolról sem igaz. Az én-elbeszélő alkalmazása további problémákat vet fel, például nehezebbé válik annak megértetése, hogy "ez az én nem én (én-nem-én) vagyok", beszédpozícióink nyelvi hasonlóságai ellenére sem, ugyanakkor fenntartani, hogy "ez az én-nem-én lehetek akár én is". Hálás írói feladat, kétségtelen, ám kérdés, mennyire érdekesek a szereplő én dilemmái. Esetünkben: mit tartok fontosnak a "világból" (élpalomisták, szélsőségek, erőszak), tudok-e azonosulni a környezettel (mégsem és teljesen), saját magammal (egy is vagyok, több is), bírom-e a nyelvet (a szöveg csóválja a szerzőt? - ezt meg is lehetne lajoskázni: a csöveg szóválja a cserzőt), kit érdekelnek rajtam kívül a problémáim, kötelez-e valamire a borítón feltüntetett név, csapda-e a nimbusz, szabadon választott-e a kötelező.
Különösebb elemzői manőverek nélkül, "szabad szemmel" is megállapítható, hogy a Hősöm tere két Lajosa, a naplóíró és a galambbá asszimilálódott Lajos gyanúsan eltérő regiszterben szólal meg. Előbbit kontrollált, "szerkesztett", utóbbit fésületlenebb, a Tubicáktól átvett fordulatokat előszeretettel alkalmazó beszéd jellemzi. A két nyelvhasználat fokozatosan válik el egymástól, ahogy az első rész (amelyben a két én-szereplő még egy) után külön utakra téved a két Lajos. Egyikük lassan, előbb fizikailag, majd mentálisan is galambbá válik, a másik pedig értetlenül figyeli mindezt. A lezáró harmadik részben már szembeszökő a különbség: a galamblelkű Lajos az Élpalomista Mozgalom vezető aktivistájává lesz, míg a krónikás Lajos alteregójának túlkapásaival nem tud közösséget vállalni, és elszigetelődik a külvilágtól (mivel mindenki azt hiszi, hogy ő a fajvédő Lajos). Ebben a fajleményben oldódik fel a regény egyik nagy én-problémája: miközben a fikcionális környezet (korunk Budapestje, Czeizel Endrével és a Dáridóval, többek között) meg van győződve arról, hogy a két Lajos ugyanaz a személy, az olvasó előtt éppen összetévesztésük leírásának manőverével jön le a naplóíró a fajvédőről. Ugyanakkor nyilvánvaló az is, hogy a narrátor-én esetében is teremtett figurával van dolgunk. A naplóíró Lajos helyenként olyan valószínűtlenül bárgyú és értetlen, amennyire csak egy eszményi filozopter lehet. A génsebészetről például azt hiszi, hogy olyan, mint a belgyógyászat: bemegy a páciens (vagy viszik), felvágják, kivesznek és beraknak ezt-azt, lábadozik picinyt, aztán mehet a dolgára (esetünkben mint galamb). A számítógép úgy él képzeletében, mint egy különös masina, amelynek vincseszterén dokumentumok teremnek a semmiből, nem lehet velük mit csinálni, és nyoma sincs, hogyan kerültek oda. Úgy fizeti ki egy lakás vételárát, hogy nem kér róla papírokat. Ideális hőse történetének, amelynek szemlélője, semmint tevékeny részese. Leginkább semmilyen figura, saját nyelvének kiszolgáltatott áldozat (ó, szegény), akinek utolsó kétségbeesett kísérlete - hogy megszabaduljon frusztrációitól, a semmilyenség nyomasztó érzésétől - az írásban merül ki. Ez a (pót)cselekvés azonban nem old fel, csupán arra alkalmas, hogy rögzítse azt, ami korábban sodródott, ide-oda csapódott, s hogy megszilárdítsa az elmaszatolt gélt.
Különös módon a Hősöm tere nem feltétlenül én-regény. Ha megfordítjuk a beszélő és regiszter közötti relációt, azt látjuk, hogy Parti Nagynak nem azért van szüksége a beszédmódok keverésére, hogy ezzel tegye érzékelhetővé szereplőinek (el)különbözőségét, hanem azért veti be a többrétegű én-játékot, hogy alkalma nyíljon a szokásos nyelvi tobzódásra. Különös módon a galambok túlretorizált és igénytelen patenteket keverő megszólalása kísértetiesen hasonlít ahhoz az agitpropos hanghoz (Nóta, Hogy megszűnt, A hullámzó Balaton), illetve lányregényes operettstílushoz (Ibusár, Sárbogárdi Jolán), amelyek imitálását Parti Nagy oly kitűnően elsajátította: "Bizony, fajkistestvérem - idézi a narrátor Tubica Cézárt a 99. oldalon - , lassú növekedés, azután megragadás, a galamb a levegőnek árja, etikailag homogén burukközösség, nem őserdei néger vagy pajeszbrazil. A galambnak belül táguljon ki a saját öntudata, attól egyenesedjen ki, és nőjön föl a feladathoz, amit egetverésnek sem túlzás nevezhetni. [...] Az ettől teljesen független, szokta magyarázni Tubica, hogy ő exkluzíve továbbra is bonyolít ilyen tranzakciókat, »lemenedzsel«, ahogy a mértékét vesztett humano-plutoktarata karvalytőke fogalmaz", vagy, ezúttal a 168. oldalról: "Lényeg a lényeg, ő mély búvárolója a jövőnek, egyszersmind orientáltja, s vagy igazol vagy begazol, ahogy a költő mondja". És így tovább, minimum 280 oldalon keresztül.
Az utóbbi időben figyelemreméltó elmozdulásnak lehetünk tanúi a Parti Nagy "életműben". Az újabb darabokban gyökeresen megváltozni látszik a szöveg viszonya a reprezentációhoz, a "fikcióé" a "valósághoz", a köznyelvi slendriánságokat és popkulturális fordulatokat bevállaló megszólalásé az irodalom hagyományos nyelvezetéhez, a progresszívként számon tartott íróé konzerválódó közönségéhez. Egyszerűsödnek a témák, árnyaltabbá válik feldolgozásuk, a hangsúly egyre inkább az anyag megmunkálására helyeződik át. Jelezvén a fordulatot, az 1999-es év például egy "haza-verset" (is) hozott (Holaha zanzák), melyben a "költő" arra tesz kísérletet, hogy tisztázza bonyolult viszonyát a "haza" fogalmával, illetve azzal, amit e fogalommal jelölünk ("Egy originál haza-ötlet / hiányzott péntek éjszaka. / [...] / »Elmentem és megyek haza«, / de hogy hová, az fel nem ötlött"), majd csonka lezárásban oldja fel a kérdést ("Ki ínyenc, az tán felsikolt / [...] / míg odva mélyén elsimedve / morgott e nyelvi mű miatt, / morogjon aki buski medve, / édes hazám ne vedd szívedre, / hadd legyek hűs"). Olcsó fogás lenne annak deklarálása, hogy "Parti Nagy öregszik", és ugyancsak parttalan lenne annak ecsetelése, hogy - mint egy kritikus tette azt az egyik költő-kolléga kapcsán - "Parti Nagy keresi a kiutat a patetikus felé", merthogy nem az a kérdés, hogy mit keres, hanem az, hogy mit talál. Mondhatnánk azt is, hogy az író lassan "visszatér" a "történethez", ha ennek lenne valami értelme, s ha e változás nem lenne megfigyelhető a lírában is, ott pedig a "történet" nem kifejezetten játszik. Parti Nagy úgy finomít, hogy közben az általa (is) kidolgozott szövegszervezési eljárásokat (szerep- és nyelvjátékok, vendégszövegek, direkt és közvetett utalások, többértelműségek) sem hagyja el. Érdekes a Hősöm terétől "visszaolvasni" a korábbi könyveket, például a waldtrockenkammeri átiratokat, mennyire másképpen hatnak ma ezek a szövegek. Akkoriban a "történetet" maga alá gyűrő "nyelv" számlájára írattak A hullámzó Balaton darabjai, közben azok is "történetek" voltak, csak másképpen elbeszélve. Itt a legkevésbé a nyelvről van szó, írja a Töredék Hamletnek utóbbi kiadásában, harminc évvel az első megjelenés után Tandori, és ahogy annak idején nem lehetett kitérni a fordulat elől, úgy látszik, nem lehet ma sem.
Miről szól akkor a történet, vetődik fel a kérdés, mégis. Mire jó a nyelv, ha nem a kint is vagyok, bent is vagyok, sehol sem vagyok, akkor hol vagyok kezdetű népi játék felvezetésére. A Hősöm tere, miközben azt játssza, hogy történet(szerű), még mindig a regiszterkeverésre épít, ám a nyelvi jópofi beágyazásához túlságosan reprezentált; hogyan lehet "valóság", ami egyszer az, máskor pedig nem az? A regény minden mondatában a rugalmasságában is önérzetes filozopter szólal meg, aki a nyelvet valamiféle steril képződménynek, beszédtől elkerített szimulációs játéktérnek gondolja el, és fel sem merül benne, hogy ez a nyelv a maga mindennapiságában felfogott lét természetes (pomó szkeptikusok kedvéért: szükségszerű) sajátsága. Aki beszél, leszámolni látszik ugyan az ártatlanság elveszett illúziójával, ám új ártatlanságra lel: az ártalmatlanság képzetére, az együgyű rácsodálkozáséra, a sodródáséra, az elkerülhetetlen fátumban való megnyugováséra és feloldódáséra. A beszélőre újabb és újabb álarcok kerülnek, csakhogy a védelmi állások nem (a beszédtől az énig) befelé, mint gyakorló lélekbúvárok ezt jól ismerhetik, hanem kifelé (a felszíntől a transzparensig) épülnek fel. Aminek daimónstrálódni kellene, az demonstrálódik. Lelke mélyén igazhitű hősünk a gonosz, velejéig romlott, értékromboló, gyilkos környezet áldozatává pervertálódik. Ilyen alapon szólhatna arról is a regény, ha már galamb képében bereppen a magyar prózába az orwelli-boule-i állatmotívum, hogy az emberek akarják humanizálni a szárnyasokat, ne azok de- őket, vagy arról, hogy (mint a Hősöm tere rejtélyes ismeretlenje) megjelenik az írónál - akinek szövegei egyre vendégebbek - a kiadói stróman, hogy átcsábítsa az eddigi editortól, s egy dokumentumnyi tiszteletdíjat ajánl egy leendő bestsellerért. A folytatásban pedig meg lehetne írni, miért marad végül ezer példány alatt a várva várt műremek. Megannyi téma, s mennyi még, amit felsorolni sem lehet. Mindegy is, a magv el van vetve. Szomorú, hogy a valóban váratlan szkizo-finálé sem menti meg a regényt. "[E]z a szatíra figyelmeztetően és dermesztően félelmetes", írja a fülszöveg szerzője, és attól tartok, igaza van. Abban is biztos vagyok, hogy ez az út nem vezet sehová.