K. D. 154 pillantása

Halkan szitál a tört fény. Kosztolányi Dezső összes fényképe. Előszó Fráter Zoltán. A kötetet összeállította, szerkesztette és az utószót írta Kovács Ida. Design, tipográfiai, nyomdai előkészítés Fákó Árpád. Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 2006. 144 oldal, 2800 Ft
Lassan tizenöt éve lóg a dolgozószobám vagy hát szobáim falán a fényképe. Mikor egy költözés után a véglegesség szokásos igézetében - sic itur ad acta - kiakasztottam, fiatalabb volt nálam, mostanság én vagyok az öregebb, és ez már így marad egy ideig.
Hozzám tartozik, hisz sokszor pillantok rá úgy, hogy nem veszem észre. Ott van, és átnézek rajta. De a hűlt helye feltűnne rögtön. A hiányától behorpadna, megbillenne a tér, értsem ezen akár a szoba terét, akár az irodalmi hagyományét, amit így-úgy a magaménak mondhatok. Mégis, mikor a kötetet először végiglapoztam - rendes, lapozós könyv, sétálós, jó benne járni föl-alá, ezért is, eleve szeretni való -, nem tudtam kapásból megmondani, a két hasonló közül melyik felvétel is az enyém. Ezt most kibonthatnám, vonatkoztathatnám a viszonyomra Kosztolányihoz, de úgyse férne bele egy laza recenzióba.
Kinagyított, eléggé kifakult plakátfotó, hozzá nem illő foltos keretben, vastag, szegényes paszpartu között - így akár verset is lehetne kezdeni: foltos, szegényes paszpartú között, / mely ómamámnak lógott hajdan / boltos szobája mélyén, / Szent Család olajban, satöbbi. A lapszélre sietősen odavetve némely rímfelelő: a Freud-i mély-én, illetve: ki elköltözött, és így tovább: vastag keret, mint durva konyhapadka, / mire a holdfény rajta átbotol, / régesrég alszik az egész Szabadka, / angyalok tintás szárnyain a toll, aztán, ha már szárnyak, akkor rémek és főleg árnyak, meg Heródes-holdfény szorongással, kisgyermekével, naná, egy fénykép előtt mind azok vagyunk, szegény kisgyermekek (lapszélre írva: tá-ti elhagyunk). Pár sor itt hiányzik, majd: keret és kép, ki víg volt, mint a bánat, s naná, hogy ez ékesíti a szobámat - végre kijövök a gondolatjelből, legfőbb ideje, annál is inkább, mert ezt, amit írok a könyvről, azaz a könyv kapcsán, fel leszek olvasandó (voltam) január 31-én a Petőfi Irodalmi Múzeumban a Kosztolányi összes fényképéből rendezett kiállítás megnyitóján.
Gondolatjel ide vagy oda, ha már elkezdtem, készre írom e verstöredéket, tegyük fel, hogy itt egy-két sor megint kimarad, aztán feltűnik egy logikus és különös rímhívó: (én mit is) paszpartúzok, s jöhet rá három záró sor: szobáim mélyén, mint a túzok, / mint hajlott hátú képkeretező / kiről nem mondja senki, "emberek, ez ő" (lapszélre: ez K. Dezső) és három pont, befejezetlen töredék, naná, teljes változata megsemmisül vagy lappang.
Az a gyanúm, K. D. a maga purista igyekezetében nem is használta volna a passepartout-t, e gyönyörű, de pechjére nem magyar szót, ami ráadásul rövid u. Az meg, hogy mit is papírkeretezek én, az már egy másik vers, s tán sok is, következésképpen kevés. Sok és kevés határán éppelégni, ezt senki nem tudta ennyire, úgy is mondhatnám, a sokkal Kosztolányi bánt a legtakarékosabban. De ez már tényleg a lapszél lapszéle, gyártsunk szép, kusza kéziratokat, keretben, kis paszpartuban.
Könyvajánló és kiállításmegnyitó esetében tán szokatlan, de nem ok nélkül való a kijelentés, hogy magáról a könyvről itt, illetve ott nincs értelme sokat beszélni, ki-ki vegye kézbe, gyönyörködjön benne, nézze öszsze a falon lógó képekkel, gondoljon Kosztolányira, a neves és a névtelen fényképészekre, legyen egy jó délutánja. A Halkan szitál a tört fény, amihez Fráter Zoltán írt előszót, fontos, hézagpótló gyűjtemény, ott a helye ezentúl mindannyiunk könyvespolcán az eredeti művek mellett. Alighanem csak így érdemes ezzel az irodalom nevű dologgal foglalatoskodni, ahogy a könyv gondozói. Nehezen tudom elképzelni, hogy aki egy kicsit is Kosztolányi-olvasó, ne szeretne bele ebbe a könyvbe. A szerkesztő-öszszeállító Kovács Ida és a könyv tervezője, Fákó Árpád nagyszerű munkát végeztek, méltó munkát ama intézményhez, melyet a legkevésbé sem túlzás nemzetinek nevezni.
S itt most egy kitérő: nemzeti intézmény tárgyban Kosztolányi nemhogy egyetértene velem, hanem ő volna az első, ki a mondott titulust a Magyar Irodalom Múzeumának, használjunk nagybetűt, mintegy kikövetelné, pontosabban nem értené: kérlek, tisztelt Miniszter Uram, mondaná, mert ő volna az idősebb is, meg a tekintélyesebb is, én nem értem, fel nem foghatom, miért nem jár eleve e rang, ha, mint magad is vallod, a magyar irodalom Janus Pannoniustól máig igazán kivételes szigete a világ irodalmának, s számtalan kitüntetést szerzett és szerez nemzetünknek s nyelvünknek. Egyébiránt véleményem szerint csak nyelvünkben lehetünk nemzetiek, s valakik annál inkább nemzetiek, minél nagyobb költők, az írókat is beleértve, kérlek.
A beszélgetés e pontján már finom gyűrű képződne körülötte lelkes és okos nőkből, mitől szárnyakat kapna a szmokingjára (nagyon tudott szmokingot hordani) s úgy kisfiús, mint ellenállhatatlan mosollyal folytatná a felelős ember bűvölését, mondván, ha ehhez ő, Kosztolányi Dezső tán egymaga kevés lenne, az ügy érdekében kész nagybecsű kollégái egyetértő kézjegyét egy rövid levél támasztékaként összegyűjteni, s beterjeszteni, Arany Jánostól egészen a kis Weöres Sándorig - belőle biztos lesz valaki - ...de névsort e delikát körben szégyellne is mondani, a hatályos magyar utcanév-jegyzék tetemes hányadára tessél gondolni, Miniszter Uram. Itt az idézet be lenne zárva, a mester lazán és súlyosan visszatámaszkodna a falhoz, vissza valamelyik fényképébe, s ugyan türelmesen, de azért kifejezetten várná, hogy mit is kezdek én az ő kiakasztott fényképével, pláne kéziratával.
A kéziratot Réz Páltól kaptam, aki nem tudná, a Kosztolányi-filológia neki köszönheti a legtöbbet, ő rendezte húsz év munkával sajtó alá az életművet. A kézirat kéttenyérnyi papírlap, rajta a Fölöttem az éj című töredék első fogalmazványa zöld tintával, ahogy kell, ákombákomokkal, betoldásokkal. Mikor ezt írom, leveszem a falról, idehozom a géphez. Szép, jellegzetes, nehezen kibetűzhető verskép: "Fölöttem folyik el az éjszaka / (e ponton a Windows kis ablakban fölajánlja, hogy az enter megnyomásával beszúrhatom az "éjszakai szállítás" szókapcsolatot, én tán hajlanék is rá, "fölöttem folyik az éjszakai szállítás, konténer felhőkön kívül nem is száll itt más", de végül elvetem, hisz mégiscsak idézek:) a méltóságos, nagy nehéz folyam, / besüt a gáz züllött csillaga / s bárkák úsznak fölöttem komoran / rettentő bárkák és sirok, sirok.", rövid i-vel, satöbbi. Folytathatnám, de nem túl jelentős vers, ha nincs e nekem oly kedves kézirata, kötetben rendre elsiklanék fölötte, süket, éjszakai konténerként, sőt bárkaként.
A fotó viszont igen jó, Kosztolányiról ez az egyik legjellegzetesebb felvétel, bár végignézve a kiállítást, és főleg forgatva a könyvet, lehet tűnődni, bizonytalankodni, hogy van-e egy fotó, van-e legjellegzetesebb. Természetesen mind az, és egyik sem az. Mégis, úgy érzem, ha a borotválkozótükre nem égett volna benn a Tábor utcai házban, s egyszer beszélni kezdene, vagy hogy mondjam, tán ez az arc peregne le a leggyakrabban.
Pécsi József 1927-es felvétele hozzám már Új Írás-naptár korában került, fél évszázaddal keletkezése után. Egy 42 éves, szépre, véglegesre érett arc, már túl a regényeken, benne a szabad versekben, a Meztelenül-versek nyerskosztjában. Nemcsak híres, sikeres író, de úgy is viselkedik. Sztáralkat, ahogy ma mondanánk. Műtermi fénykép, amelyen csakis viselkedni lehet, s jobb is tán, ha a delikvens nem ott improvizál magának arckifejezést, hanem felveszi a szépen begyakoroltat, a nem pózolás pózát nevezetesen.
Egy összerendezett, ám picit védtelenre, kócosra hagyott arckifejezés, mely minden visszafogottságával együtt is eléggé bohócszerű, no jó, táncos-komikus. Az elszabott és szabódó mosoly mögött ott a kuncogás alaksejtelme, kuncog a pillantása, tán így a pontosabb. Külön-külön semmi különös, viszont mindez együtt, e báj-elegy egyedül Kosztolányié. Persze mindegyik arc és tekintet csak az övé, mind a 154 pillantás, a holdvilágképű, sajtmosolyú kisgyerektől a nagybeteg íróig, akit profilban vettek le a Szent János kórház tornácán, és legfeljebb hónapok vannak az életéből. Áll szikáran, létravékonyan, önmaga és mindannyiunk fölé magasodva. Olyan, nem tudok szabadulni a hasonlattól, mint egy mennyei hegymászó, még inkább mint egy fehér kéményseprő, ki már szerződésben áll a túlvilág kéményeivel.
Mikor a szerződés életbe lép, 1936. november harmadikán, a feleség, Harmos Ilonka azt zokogja a hűlő test fölött: szeretünk, Dide, nagyon szeretünk. Hozzátartozói utolsómondat-okat alighanem még nehezebb mondani, mint haldoklóiakat - vajon mér? -, de ez a rövid és civil mondat máig érvényes. Ennél jobbat hetven év alatt sem tudott kitalálni az utókor. De hogy valójában szerették vagy nem, mármint a kortársak, lehetetlen eldönteni. Valószínű, hogy gyűlölni még az irigyei se gyűlölték, de azt hiszem, nem igazán szerették, legalábbis életében. Túl sok volt ehhez. Minek egy kazalnyi nárciszra nárciszokat dobálni? Minek és hogyan? Az biztos, hogy nem lehetett kétségbe vonni a kivételes formátumát, ami tehetség, tudás, szorgalom, elhivatottság, illetve mindezek használatára való képesség. És charme, azt se mondanám, hogy utolsósorban. A Kosztolányi-jelenségnek fontos része volt a charme, ami több mint báj avagy kedvesség. Leginkább sugárzás, kivételes, a rímtechnikára és a szmokingviseletre egyaránt érvényes pompa, ragyogás, tört fény, ha úgy tetszik. Bármihez nyúlt, bármihez tartotta oda az arcát, bevonta e ragyogással. Bevonja máig, s e fényképek által, kissé magunk is bevonódunk ilyenkor.