Jégbüfé-cédulák

(Elhangzott Budapesten, a Nyitott Műhelyben, január 15-én)
(Vázlat, Bruno Bourelnek, illetve -hoz, illetve -től)
Mottó1.
El lehet ájulni az illatában. Évezredek, buszok, rezsimek jönnek-mennek, a jégbüfé marad, és marad Jégbüfé, mert a név kötelez, és a tartás kikezdhetetlen. A pontos tudomás önmagáról. Egyszerre hideg és forró, jegeskávé a nyárban és lobogó dupla-fekete a télben. Parfék, almás piték, sarokházak, tárgyszeru, édes zajok, ahogy fölsóhajt hat tonna krémes vagy csörren egy tálcányi tortavilla. Egy Jégbüfé forró önismerete.
Mottó2.
Szájglória. Az utca szétesik, majd összeáll, belsővé válik, mint egy monológ. Épp erre járt, a belváros szívében, gondolta, beugrik egy kávéra, mielott továbbrohan, ügyet intéz, szöget vesz és halottat látogat. Bennszülött a dzsungelben, belefagyva egy nyári kirakatba. Egy budapesti Leopold Bloom, útjai delén, öltönyzakóban, Jégbüfében.

A budapesti jégbüfé kirakata Önökbol is, belolem is oriz valamennyit, Hölgyeim és Uraim. Mindannyiunkból - aki tehát nem látható ezeken a fényképeken, márpedig a túlnyomó többségünk nem látható, az is ott van, a pultban, a kirakatüveg eszelos fényeiben, minden félrecsúszott kiskanálban, leroskadt, odahagyott sarokházban, szalvéta-gyurodésben. A Jégbüfét nem lehet elkerülni, a Jégbüfé Magyarország, de ehhez majd még közelítek finomabban is, folyton ehhez közelít az úgynevezett muvészet, legyen írás- vagy fotó-, mi máshoz közelítene, mik vogymuk, mi vogymok vagy mi.
*
A Jégbüfé állófogyasztású, nagy tömegeket kiszolgáló, szeszmentes cukrászda. Ott van, ugyana helyen azóta, hogy Flaschner Sándor megnyitotta, s mivel "az üzlet fagylaltot, jégkrémet, parfét és hideg termékeket értékesített", ezt az akkoriban divatos nevet adta neki. Ezek szerint az ötvenes évek Magyarországán volt jégbüfé garmadával. De van-e mára Jégbüfé ekívül? A 60-as években, idézek az üzlet-leírásból: "a saját készítésu fagylaltjáért Csepelrol, Kispestrol vagy Erzsébetrol is bejöttek az emberek". Ez jó, hogy bejöttek, ötvenhat osze óta végre volt miért bejönni. Megjegyzem, a hatvanas években télvíz idején egyedül itt árusítottak fagylaltot. Tisztára egy darab nyugat. Kis januári szabadság. Télen fagylalt, micsoda impertinencia. Még jó, hogy be nem tiltották.
*
Bár Capriggiani-gépsorok tekintetében csak második volt az országban, az elso teljesen programozható krémfozo gépet a Jégbüfé mondhatta magáénak. Krémfozo gép: a magamfajta laikus ebbol a semleges cukrászati szakkifejezésbol is nyelvet csinál, hajlítgatja, keni, átprogramozza, most ezt csak fölírom, hátha jó lesz valamire, krémfozo, krémfozogépkezelo, krémfozogozelszívó, "krémfozoként dolgoztam melegkonyhán, majd elvégeztem a programozó-tanfolyamot, egyszer egy nagyobb tétel vanília, sajnos az egész fél lábszáram tekintetében, de combig"... stb.
*
Jégbüfé, már a neve is, ez a különös, kemény és puha név, egy darab hideg-meleg dolog a torokban, se le, se föl. Jeget büfögni, ilyesmik. Mindenesetre eros, deres patina. De a jég hagyján, azt tudjuk, hiszen a hátán is - hanem a büfé! Jött, mármint a szó, betört Dévénynél, új idoknek új büféje, jött, felívelt és lezuhant. Mintha a kantin meg a bisztró unokatestvére lett volna, vagy a presszóé, bár az kicsivel többre vitte. A büfé viszont magyar szó lett, aurája magyaraura. Mély, törzsökös, szóhangulatába, e meleg szocialista homályba bele lehetne veszni. Odajárni a kirakathoz diktafonnal, az ember azzal fényképez, amivel tud. Naponta írni tizennégy sor büfét, de legyen csak hetente, éveken át... Nem az alkalom miatt mondom, de a büfé szó holdudvarológiája a Jégbüfével kezdodne.
*
Azt mondja Bruno Bourel errol a helyrol, hogy "egyszerre nagyon lassú és gyors". Mondom, hogy Magyarország, legalábbis Budapest, noha ezen a metaforán boven van mit finomítani. Itt jegyzem meg, a büfé jegesítése, valamint a jég felbüfésítése százados tevékenység ezen a tájékon, zsigerbol, szakadatlanul folyik, zajlik; nem csoda, hanem sajátosság. Eros sajátosság hogy mégis van, ami van. Se jég, se büfé, mégis van Jégbüfé, etájékon, hogy költoi legyek. Mégis-szelet, málnás, csokis, vaníliás. Ideírom: "Etájék sajtos masnija". Nem tudhatom még, mire jó egy ilyen mondat. S hogy ki az az Eta.
*
A Jégbüfé ötvenkét éves, cukrászdában Magyarországon - ha most egy pillanatra mégsem a Jégbüfé Magyarország - ez matuzsálemi kor. Egy viszonylagos vénember ácsorog a hajdani Felszabadulás téren, kopott, de megbízható. Roskatag és örökéletu. Nem tudni, ki néz kicsodát. O minket vagy mi ot. S nem o vagyunk-e mi? Ácsorog önmaga belvárosnyi pultjánál. Járnak benne a buszok, a sokat látott kirakatában. Jár a nép. Talán elég lenne itt ennyi: sokat látott kirakat. Ez a mondat lenne a megnyitó, fotókiállításon nem kell oly sokat beszélni, mint én, illetve kell, magunkban, a képekkel. Ha valahol igaz, hogy a fotó tükör, itt igaz.
*
A Jégbüfé egy igazi ekívül hely. Áldjon vagy verjen sors keze. A sors keze sütisvillával. Betér, mázlija van, nincs sor, kinézi azt a rózsaszín, nyuszi alakút (vagy tulipán?), blokkol, odaáll az ablakhoz, leteszi a tányérsapkát. Eszik. Kicsit bambán bámul kifelé. Megtörli a száját. A buszmegállóban, ahogy Bruno Bourel fogalmaz "emberek tonnái ömlenek ki a buszokból, tonnányi lisztet elfogyasztva a vitrinek mögött." Egy tonna liszt hány tonna krémes? Franciakrémes. Sima krémes. Ezek szerint a sima volna a magyar? Áll a sors az alkonyatban, a szembe házak árnyékai rád ülnek, csak a sütisvilla lobban fel fehéren a kezében, felizzik, kapargatja a sors a nyúlcukrot a kistányérról. A tulipánport. A jégbüfé írónak is, de fotósnak feltétlenül aranybánya. Például mert süteményevés közben nehéz pózolni, legalábbis problémás. Ezért csupa oszinte arc, kitakart, hétköznapi. A sors is csak beugrott ide, lohol mindjárt tovább, szolgálatban éjjel-nappal. Érdeklodve bámulja Budapestet. Sors bona nihil aludni.
*
"Történt velem egy rém eset / rendeltem málnás krémeset / és rám esett - írta Kosztolányi. Szerette az édességet, azt mondják, olykor a zabálásig menoen. A költonek sok édességet kell enni, mondogatta. Mikor nyílt a Jégbüfé, még boven élhetett volna, egy hetven körüli öregúr, mint egy nagydarab, rosszul borotvált holdfény. Csokornyakkendo az eszmények, smicisapka és lóden a korszellem miatt. Ezen még lenne mit kidogozni, Kosztolányi a jégbüfében. Menet a Szabad Nép-be megeszik két krémest, ez így megy, mondjuk, minden csütörtökön, küldenének a soros cikkért valakit, de ezektol nem kell a küldönc, másrészt a krémes is eros szokás lett, úgyhogy o inkább lejön a Logodi utcából a menetrendszeru társas gépkocsin, a ház megvan, nincs lebombázva a Logodi utca, ebben a fikcióban ez a legjobb.
*
Mándy ha netán szerette a Jégbüfét, az anyagáért szerette, ezekért a kirakatokért, az örökmoziért, nyilván. Egy ötvenkét éves némafilm a város közepén. Amúgy mint helyet alighanem nem tartotta sokra. Ahova nem lehet beülni, az nem hely, talán ilyesmit gondolt, hanem egy édesipari talponálló. Sokszor gondolok rá, hogy mit gondolt volna Mándy. Most is itt lebeg a képek fölött, meg ezek fölött a cédulák fölött, egy Iván nevu angyal. Ennyit írni, gondolja, nohiszen! De csillogó szemmel nézegeti a képeket, félszavas novellákat fogalmaz magában, aztán meghúzza oket.
*
Aluljárók indiánerei. Ezt most csak fölírom: ha vázlat, legyen vázlat. S fölírom, hogy az egyik számomra igen fontos magyar verssor nyilván a Jégbüférol szól, nem szólhat másról, s persze rajta keresztül szól az egészrol, finoman, de kérlelhetetlenül: egy Tandori-hasonlat valahonnan a hetvenes évekbol, "mint egy jéggé fagyott állóbüfében".
*
Azt tetszenek tudni, hogy a somlói galuskát az 1958-as brüsszeli világkiállításra találták ki magyar szakemberek, akik "1945 óta eloször léphettek nyugatra és mutathatták be szakmai tudásukat"? Erre az alkalomra hozott létre a Jégbüfé üzletvezetoje egy nagy nemzetközi sikert aratott s azóta is kapható tortát. Hölgyeim és Uraim, mondta a brüszszeli musorközlo, íme Bori István tortája, mely egy kollektíva, sot egy ország áldozatos háttérmunkája nélkül nem jöhetett volna létre. Voila! Etienne Bori, Büffet a glace Budapest. A Jégbüfé franciáról visszafordítva, visszatükörfordítva tükör-büfét jelent. Bruno Bourel járt ide éveken át, ezt az egész sorozatot üvegen keresztül fényképezte. Egy kirakatüvegben a tenger, üvegen át az egész Budapest. Így hívták ama brüszszeli dolgot, Budapest-torta. Kapható, így hívják ma is.
*
Elképzelem, hogy Bori István '58 januárjában kibámul a Felszabadulás térre, nézi a Klotild-paloták sötét tömbjét, revesek, komorak, de néznie se kell, a két épület a maga cifráival, háborúszopogatta tortadíszeivel benyomul az üzletbe, árnyékával agyonnyomja még a nagy tekintélyu üzletvezetot is. Borzasztó, gondolja Bori István, ugyanakkor impozáns, két sarokház, két hatalmas, nyeles torta, négyemeletes, mezzazinos. Klotild-torta, gondolja a mester. De erre ötvennyolcban nincs sok esély. Elvtársak, legyünk realisták, hát ki az a Klotild? - úgy munkásmozgalmi, mint brüsszeli relációban, na? Egyébként József királyi herceg felesége, Koburg Klotild Mária Amália. Tervezte Korb Flóris és Giergl Kálmán, pont ötven évvel a Jégbüfé megnyitása elott, inkluzíve egy háború.
*
E kiállítás kontextusában az, hogy "Jégbüfé" tulajdonképpen nincs is. A hely kinyílik, karakteresen elveszíti körvonalait, egy szakadatlan egymásba alakuló, egymásban tükrözodo fény és árnyék-kása, egy forró, legalábbis szenvedélyes jégkása, lassú zajlás, gyors alakulás, az utca benyomul a vitrinekbe, a sütemények közé, a sütemények pedig fényesen és hatalmasan kivonulnak, kifordul-befordul a tér ezeken a képeken, úgy is értve a teret, hogy Kígyó tér, Gróf Apponyi Albert tér, Felszabadulás tér, s Ferenciek tere, momentán.
*
Noha semminek nincs a metszéspontjában, mindennek a közepén van. Sokáig kiemelt találkahely, a létezo szocializmus McDonald's-a. Ez elég figyelemreméltóan hangzik, hogy "kiemelt találkahely". Tortatartók és tartótisztek. A nyelv krémfozogépe úgyszólván programozhatatlan.
*
Jelentkezzen, aki soha, egyetlenegyszer sem volt szerelmes a Jégbüfében. Aki szakítás után nem akart volna elementárisan, halálosan képviselofánkot enni. Meghalni képviselofánktól. Rigó Jancsitól. Doljön rá a Klotild-palota, a világ minden sarokháza, ki ne gondolt volna ilyesmit. Ki nem ivott soha könnyeskávét önsajnálattól sújtva a la Albinoni? Nyálaggio. A könnyeskávé valami sós-taknyos dolog, leginkább a nyelv alatt és az emlékezetben. Mint egy harapásnyi puha pohárüveg a torokban, így mondhatnám, ha nem tudnák, mire gondolok.
*
Bruno Bourelnek ebben a sorozatában is az a trükkje, hogy nincs trükkje. A Jégbüfé pultja, melynek a vízszintes lapjára mint tengelyre, netán mint a csocsó rúdjaira fel vannak fuzve a szcénák, szóval a pult avagy a talponállóasztal nem trükk, hanem evidens ötlet, ott van, ecélból van - illetve bádogból, tölgyfából, némi pozdorjából. Ez a konkrét pult '84, vagyis az utolsó átalakítás óta van ott, ne nézzünk visszább, vegyük csak ezt a húsz évet: hány könyök, hány pár rövidujjú könyök nyáron, melyek leheletfinom könyökzsírját, hogy vajnak ne mondjam, ledörgölik a téli könyökök, és újra elölrol, hány tonna édes lehelet az üvegen, tortapára, tejszíngoz, mely üveg mintha egyenesen a fényképezogépé lenne. A szemüvegünké. A tükrünké otthon. Mert, mondom, mind ott ácsorgunk. Itt. Egy Jégbüfé van.
*
De ez nem trükk, ahogy a fény se, a tükrözodések rafinált rendszere se trükk. Le kell fényképezni, ami van, talán ennyi, de hát ez se trükk. Illetve akkor kell ott lenni, amikor van ez a dolog, ami van. Legföljebb amikor nagy V-vel van. Nagy v-vel az élet, mely rezes és hamvas orrok, újságok, szemüvegfények, szoke és barna kólák, tolldzsekik, kalapok, golfsapkák, maradékok, kiskanalak, szalvétatorzók, nem folytatom a felsorolást, sokáig tartana, mire a végére érnék, annak tudniillik, hogy mi az élet, másrészt, tudjuk, nem is a "mi" az érdekes, hanem a hogyan. Hogyan tartja a kamerát, hogyan keretezi ki a hétköznapokból azt a valamit, amit a miheztartás végett azért csak nevezzünk fotómuvészetnek. Rendszeresen odajárni se trükk, csupán szorgalom, vadászösztön, kíváncsiság. Meg, ami aztán végképp nem trükk, észre kell venni az embert. Észrevenni, az már-már szeretni. - "Egyedül a szeretet tartozik a tárgyhoz", mondja Balassa Péter a Koldustortában. - Eccehomo. Kakaós, krumplis, vaníliás, tepertos.
(Elhangzott Budapesten, a Nyitott Muhelyben, január 15-én)