Jakupcsek Gabriella és Parti Nagy Lajos az olvasásról

Jakupcsek Gabriella: Hogy miért szeretek olvasni? Úgy gondolom ez is - mint oly sok minden más - a gyerekkorban dől el. Otthonról hozzuk, valahogy megszokjuk és természetes lesz a könyv. Ma például másfél órán keresztül nézegettem-keresgéltem gyerekkönyveket. Ami miatt az olvasás különleges, az az a képessége-varázsa, hogy minden könyv átvisz minket egy másik világba, hogy aztán az olvasás után visszatérjünk a saját világunkba, de úgy, hogy az a világ már más lesz egy kicsit. Nem emlékszem pontosan, hogy melyik volt a kedvenc könyvem gyerekkoromban, de arra se tudok válaszolni, hogy most éppen mi a kedvencem. Vannak visszatérő olvasmányaim, pszichológiai-filozófiai könyvek. Mikor ezeket újraolvasom, mindig valami más tűnik fel az adott gondolatban, amin aztán én is továbbgondolkodhatok. Regényeket nem szoktam újraolvasni, még hány és hány olyan könyv van előttem, amit nem olvastam!
Az együttéléssel kapcsolatban csakis a párbeszédben hiszek, a személyes találkozás erejében és hitelében. A messziről jött ember azt mond, amit akar. Ha az ember egy másik ember közelébe kerül, akkor a saját emlékei és a saját érzései maradnak meg. Nem mondhat mást. Ezáltal tudunk, tudnánk egymás közelébe kerülni, és boldogabban, egymást segítve létezni egymás mellett, és nem egymás ellenében.


Parti Nagy Lajos: Nem is tudom, hogy szeretek-e olvasni. Szeretek-e járni, levegőt venni, vizet inni. Már gyerekkoromban zavarba jöttem, ha ezt kérdezték. Zavarba jöttem, hogy a puszta kérdéssel feltételezik, hogy nem, vagyis hogy nem szeretek. Mintha csak azt feltételeznék, nem szeretem az anyámat. Persze, hogy szeretek, hogy lehet ilyen hülyeséget kérdezni. Szeretek-e két lábon állni. Naná. Az ember szeret olvasni, legalább mióta lejött a fáról. Ilyen sarkosan gondoltam.

A miért-re sem egyszerű a nagyon egyszerű válasz. Nem tudom. Leginkább: csak. Persze mondani kell valamit. Azt szoktam mondani, hogy a képzeletnek máig nincs jobb trénere az olvasásnál, márpedig kiképzett, edzésben tartott képzelet nélkül az ember lapos kis csavar lenne a lapos kis világban.


- Mi volt 7-8 éves korodban a kedvenc könyved?

Hét-nyolc éves koromban, ez 1960, azt hiszem, Vernét olvastam, a Vernék közben „vettem át” az olvasást az édesanyámtól, egyszer csak nem volt szükség a segítségére, olyasmi érzés volt, mint amikor járni kezdtem. Persze utána is jó volt fogni a kezüket, apámét, anyámét, és jó volt, ha olvastak nekem. De a Kétévi vakációt már egyedül olvastam.

- Mit olvasol most, mi az aktuális kedvenced?

Most főleg munkához olvasok, „magamtól”, pillanatnyi kedv szerint alig. Ami pillanatnyilag kinyitva hever körülöttem, az a felülmúlhatatlan Swift regény, a Gulliver utazásai, Molière Don Juanja, Mikszáth Gavallérokja, Ingo Schulze regénye az Adam és Evelyn, s még egy csomó minden, folyóirat, újság – mindez akkor, ha eljövök a számítógép mellől, nyolc-tíz óra munka után.

- Sokfélék vagyunk és egyre aktuálisabb a kérdés: hogyan/milyen módon tudnánk szerinted a közös együttélést javítani?

Stílusosan azt mondhatnám, az együttélést, például, az olvasás számottevően javítja, van benne valami, de azért ez bonyolultabb. Az együttélésen az együttéléssel lehetne javítani. Megismerés és türelem -- persze az akar megismerni, az türelmes, aki többé-kevésbé rendben van önmagával. Legyűrni, bedarálni akkor akarom a másikat, ha nem vagyok tisztában, és nem is akarok tisztába jönni magammal, a határaimmal. Ha a saját méltóságomat nem találom, a másét akarom elvenni, letörni, tönkretenni. Innen nézve az együttélés az önismerettel kezdődik, márpedig olvasás nélkül nincs önismeret, és újra elölről.
 
(Az Olvassunk együtt programsorozat első rendezvényére április 20-án kerül sor Budapesten, a Deák Diák Iskolában (Köztársaság tér 4.). Délelőtt 10 órától sajtótájékoztatón ismertetik a programsorozat lényegi kérdéseit és részleteit. Ezt követően, fél tizenegytől Dobó Kata és Kepes András olvas együtt és beszélget az iskola diákjaival. Az együttolvasás után a Barboncás bábszínház interaktív előadása következik.)