Hóvaku

A Hóvaku eredetileg a Lyoni omnibusz című tévéműsor felkérésére íródott: egy-egy fényképre komponáltak novellákat a szerzők. A novella egy későbbi változata a Liget című folyóirat 1997/1-es számában jelent meg. Mi most először az eredeti művet közöljük az ihlető fényképpel együtt, s utána elolvashatják ennek a novellának a tizenegy évvel későbbi, a mostani változatát, mely nemsokára megjelenik a szerző új kötetében, A fagyott kutya lábában.

Hóvaku 1995 (Lyoni omnibusz)
Az A/4-es méretű fekete-fehér fotón két férfi látható havas, városi tájban. A várost Budapestként definiáljuk egyelőre, s homályos Wien-érzésünket elfojtjuk, bár nem felejtjük el, talán használjuk még a történet során, leszünk alighanem sejtésre utalva nem egy ponton. Fázik a szórend, ennyi viszont bízvást mondható.
A háttér kásás, homályos bokrai – liget, pagony, csalitos, park – ködben és zúzmarában, jobbról, alig előrébb azoknál nagyméretű sátor, valamely cirkuszi avagy katonai sátor oldalponyvája, illetve öt rögzítőkötél lecövekelve a hóba. Hogy mi és mi célra szolgál a sátor, nem tudhatjuk.
Tízcentis hó a füvön, biztosra vehetjük, hogy gyep, hogy pázsit, hogy tehát valami parkban vagyunk, Városliget, Városmajor, Vérmező, hogy csak a V-betűsöket soroljuk hirtelenjében. Városi park, takarítják a havat. Ha a képmezőt vízszintesen öt csík, pontosabban sáv sorrendjében írjuk le, s ez logikusnak tűnik, úgy a szűzhó sávja a bokrok hátterétől felénk számolva a második. Szűzhó, érzésünk szerint fagyott kéreggel, holmi piszkos, szutykos tarajok csak a sátor körül lelhetőek fel, de ez túl kevés bizonyíték arra, hogy a sátor csupán a havazás után állíttatott. E körülmény nem is tűnik fontosnak, bár leírásunk módja és célja pillanatnyilag mellérendelő, tehát minden fontos lehet, mint egy rendőrségi jegyzőkönyvben.
Ezt, hogy rendőrségi jegyzőkönyv, ezt ne felejtsük el.
Ha az ácsorgó bokrok s fák bizonytalan kásáját, valamint a titokzatos sátor laza ponyváját inkább színezéknek, mint valós és függőleges tárgynak tekintjük, úgy a szűzhó, nevezzük így, tán a történet kezdhet véle valamit, szóval a szűzhó sávja és a felénk eső harmadik sáv találkozásánál betonból öntött lámpaoszlop az első álló és valódi tereptárgy, egy úgynevezett kandeláber oszlopa, derékmagasságig szélesebb aljazattal, mely, ha jól látjuk, bizonyos üreget rejt ajtóval, amolyan áramszekrényt, mit a közvilágítás alkalmazottai hivatottak kinyitni üzemzavar és javítás során. Még nem tudjuk mitől, de itt támad először hatvanas évek-érzésünk, mit e részlet nem, s a kép majdani egésze sem bizonyít kétséget nem tűrően, viszont leírásunk dramaturgiája követeli, hogy e ponton, érintőleg ugyan, de kezdjünk valamit az idővel, a történelmivel, mert a jelent, a felvétel jelenkorúságát szinte teljesen kizárhatjuk.
Kora hatvanas évek, mondjuk tehát a fikció részeként, midőn a felénk eső harmadik vízszintes sávba érünk, mely teljesen üres, tisztára sepert, legalábbis takarított, s hogy a hóborította gyep pucér folytatása-e, avagy murvával, netán gyöngykaviccsal leszórt sétaút, ezt eldönteni nincs elegendő információnk. Ami tény, hogy innen vagyunk a lámpa, egyébként a képmezőn túlnyúló oszlopán, ergo világítótestről, illetve kandeláberről nem áll módunkban beszámolni.
Anno gondosan és szegényesen takarították a parkokat, annyi mondható.
A felénk eső negyedik sáv a járda. Széles, egyenetlen, nagyméretű betonlapok alkotják, Daruh Kálmántól s táskájától eltekintve fekete vasoszlop kétméternyi részlete található rajta. Bizonyítani itt most nem tudjuk, de trolibuszvezeték tartóoszlopa kell legyen, reábilincselve tölcsér, illetve tűzoltóveder alakú szemeteskosár hósipkával. S bárcsak kabbalának tekinthetnénk az oszlopra festett, tegyük fel, hogy BKV-illetőségű sablonszámot, egy 5-ös, egy 3-as és egy 6-os számjegyet az óramutató járása szerinti sorrendben, mint egy háromszög csúcsait.
Hatvanöt? Hatvanhárom? Valamelyik év tele, de ne merészkedjünk tovább.
Ne, a történetben legalábbis ne, viszont lépjünk le a járdáról a képmező legalsó s így leginkább felénk eső sávjára, mely maga a hószutykos úttest zebrával, jobbról széles, figyelmeztető keresztcsíkkal a gépjárműforgalom részére. Hogy itt feltétlenül tessék megállni. Villanyrendőr nem kizárt, bár közvetlen nyomát nem leljük, s az idő, felvett s valószínűsített időnk sem a villanyrendőrök ideje még. Persze, tévedhetünk. Annyi biztos, hogy a zebrán szalad Daruh Kálmán felé, nekünk háttal, a kitárt karú, bőrkabátos férfi.
Havas, városi tájban két férfi örömteli találkozása. Főszereplőink ők, értük és miattuk vacakoltunk el a háttérrel, a késő téli koradélutánnal avagy reggellel. Összefoglalva tehát: sátor oldala kötelekkel, kandeláber betonalapzata, trolivezeték tartóoszlopa, park, járda és zebra, és két ember, a hőseink.
Valamint a táska a járdán.
Daruh Kálmán süppedős fekete sálat s idétlen, keskeny karimájú kalapot visel, nagyjából a hatvanas évek divatja szerint, legyünk Bécsben vagy Budapesten. Keze kesztyűtlen, kabátja háromnegyedes, némileg sportos, s ha az anyag állásából arra következtetünk, hogy ballonkabát, nem tévedünk talán nagyot. Jobb zsebén külön kis zseb, külön kis patnival, ne vessük el tehát, hogy nyugati gyártmány csomagból, netán személyes vásárlás által. Nadrágja alul szűk, amolyan boka felett harangozó öltönynadrág, cipője fényes, hegyes orrú félcipő, mondhatjuk nyugodtan csukának.
De azt jegyezzük meg, hogy fényes. Hogy mind a négy cipő gyanúsan fényes, dacára sárnak, télnek, latyaknak. Ha tehát nem az égből pottyantak ide, autóból kellett kiszállniuk az imént, avagy valamely forgatás tanúi vagyunk, s leginkább ez magyarázza a jelenet bizonyos beállítottságát éppúgy, ahogy a színpadiasan túltömött sporttáskát. Jelenet egy magyar filmből, s hatvanas évek?
Beképzeljük vagy sem, Daruh Kálmán arca színészileg ismerős, de nem vizsgálódunk ez irányban, információinkat a képből próbáljuk kiszorítani, s a képre szorítkozunk, amíg és amennyire lehet. Sokáig már nem lehet.
Imre vagy Ede!
E hangok képzésére az ismerős arc mimikájából következtetünk csupán, s mert a bőrkabátos férfit e ponton még bizonytalankodunk Csiíz-nek elnevezni, Imrét vagy Edét kiabáltatunk Daruh Kálmán beszélőizmaival, melyek őt védtelenné és előnytelenné eltorzítják, annyira, hogy e dolgot sem mosolynak, sem vigyornak nem ítélhetjük, ez is és az is, mindkettőnek a látszata, s bár nem őszintétlen, őszintének se tekinthető. Az ütközésig széthúzódó ajkak erős, hibátlan s kissé lószerű fogakat kénytelenek kitakarni, miáltal a felhúzódó, kellemetlenül megkeményedő pofazacskók megemelik a szemüveget, ennek folytán az leginkább pápaszemnek mutatkozik, s bár az igazságtól igen, a lassan felveendő fikciótól nem járunk messze, ha azt mondjuk, Daruh Kálmán öröme nincs híján valami ideges riadtságnak, midőn akár valami téli, kimerevített lepkeábra, kobrapiktogramm, üdvözli a feléje rohanó Imrét vagy Edét.
Csiíz Ede, hát te vagy az, Csiíz Ede?
Holott persze, hogy ő a testes férfi, ki más. Vele van megbeszélve a randevú, hogy váltsanak találkozót itt és itt, és ez több mint kérés, Kálmánka, taxival gyere, és egyedül, már úgy értem, azzal a dologgal egyedül. Más se hiányzott, persze, hogy ő okozza a baljós telefon utáni álmatlan éjszakát, s legyen bár nekünk háttal, ő a kulcsfigura homályos történetünkben, s ne tudjunk róla semmit, akkor is tanúskodik a bőrkabát, egy hajdani bőrkabát háta nagyon beszédes, abban erő van, vadság és nyugalom, ahogy a bőrkesztyűk állásában is: nem hoztam fegyvert, de bármikor megfojtalak (beléd fojtom a megrohadt levegődet), te strici.
Az idősebb és szintúgy kalapos férfi, nevezzük most már Csiíz Edének, látja a táskát, mondhatjuk, leginkább azt látja futtában, ideje szemügyre vennünk nekünk is. Kétfülű, idomra tömött alkalmatosság, anyaga talán vászon, talán hasított bőr, s hogy mit rejt, mi az a dolog, aminek, kockáztassuk meg, karimája kinyomván a felső részt kirajzolja önmagát a téli járdán, nos, ahhoz kissé vissza kell menni az időben.
De tudhatjuk-e, hová? Tudhatjuk-e, mennyire?
Oda-e – s itt kompetenciánknak búcsút mondva ugorjunk a sötétbe –, hogy Daruh Kálmán fúvószenész az események (ötvenhatosak) után nem tért haza Bécsből? (Bécsbe távozott.) S hogy Csiíz Ede hangszerkészítő kisiparos, jelenleg raktári dolgozó felesége sem tért haza? (Sem tett másképpen.) S hogy a két dolog közti nyilvános, többéves és keserves összefüggés meghaladja kereteinket?
Meg, mert banális kriminalizálás nélkül nem tudjuk folytatni történetünket a zenekari kürtről, mi ott fekszik a fagyos, téli járdán? Mely hangszer rendes, normális zenekari kürt, nem úgy, mint a másik, amelyet Csiízné Néma Viola azon a hideg, decemberi teherautón magával vitt? S melybe Csiíz Ede egy egész dinasztia minden aranyát belefémöntötte, hogy néma lett, nehéz, és ölni lehetett érte? S még ma is lehet, ma, mikor nevezett Néma Violát elnyelte Amerika, Daruh Kálmán elől éppúgy el, mint a feléje kitárt karokkal szaladó bőrkabátos férfi elől?
S ha meg nem is haladná, van-e jogunk e kereteket, a fényképét ennyire, s ilyen kulisszahasogatóan kitágítani? Beszámolhatunk-e egy rövid levélről, mely Daruh Kálmán nevére volt a Vörös Csillag Szálló portáján letéve, s mely egy kérdőjelet, aláírásként az Imre vagy Ede szót, továbbá egy hüvelykujjal szétmázolt, nagytestű legyet tartalmazott minden külön értesítés helyett? S hihető-e Csiíz Ede halk, rekedt utasítása a telefonban ama dologra (de, jól figyelj, te strici, ugyanarra a dologra) vonatkozóan?
Nem hihető. Nincs az a Daruh Kálmán, aki ezek után, sportszatyrában egy jómárkájú, ám átlagos zenekari kürttel megjelenik a hajdani hangszerkészítő és aranyműves által megjelölt helyen. S ha az a dolog ott nem egy kürt, akkor se hihető. Mert mért pont kürt? Térségünk titokzatos és karimás sportszatyorban utazó tárgyai annyi, de annyifélék lehetnek...
Hóvaku 2006
Elébe senkinek és semminek nem szaladunk, de tény, hogy a kifejező, ám szűkszavú felvételen két férfi látható havas, városi tájban, pillanatnyilag minden egyéb csak feltevés, alapos gyanú. A hely Budapest, az idő egy késő téli délután, ama tompa és süllyedékeny óra kezdete, mikor a kommunális szénszag megszorul az alacsony ég alatt, s hamar sötétet csinál, torokkaparó, néptelen homályt.
Embereink a helyükön, túl eligazítás- és vizelésen, túl a fél négy órai teán, s némán, mint a sír. Troli se jár, madár se.
A Városligetben, szegényes, de hókotrásban részesült parkban vagyunk murvasétánnyal, fehéren bundázott padokkal. Kissé jobbra, a piszkossá összetúrt havon rendetlenül fölvert sátor oldalponyvája, részlet. Megjegyezzük, de nem kezdünk vele semmit. Ahogy a hóhatáron álló kandeláber modern, s a járdán álló trolivezeték régies oszloprészletét is figyelmen kívül hagyhatjuk a reábilincselt hósipkás szemetesedénnyel. Díszre nincs szükségünk, szökésre, elrejtőzésre alkalmatlanok.
Miképp alkalmatlan a háttér ritkás bokorzata is a hó alatt, mely megtévesztő, szinte műtermi világosságot produkál, mintha csupán az expozíció idejére lobbanna föl, előzmény és következmény, homály és homály között, arra a villanásnyi időre, melyben célszemélyeinket néhány kakaslépés választja el, és köti össze mindörökre.
Egyikük tudja, másikuk hamar megtudja, hogy úgy morálisan, mint praktikusan e pózban s távolságban kéne megmaradni, a felhúzódó lapockák, ölelésre kitárt karok ideiglenességében, mozdulatlanul. Lótnak. Mert ez még nem bűn. Ez az egy felvétel pro forma, igaz, jogállamban, még nem bizonyíték.
A szemközti férfit fehér színű személygépkocsiján a délelőtti órákban érkeztetjük Budapestre. Bejelentkezését maga végzi, melyet követően a Vörös Csillag Szálló portása néma bólintásunkra Herr Daruh névre szóló borítékot nyújt át neki. Benne levél, mely egy erős rajzú, gyermektenyér nagyságú kérdőjelet, aláírásként I. vagy E. betűt, továbbá egy hüvelykujjal szétnyomott, nagytestű legyet tartalmaz minden külön értesítés helyett. A friss légymaradványban, azonosításra alkalmas állapotban látszanak az ujjlenyomat barázdái.
Nevezett szobáját nem hagyja el, cipőit s ruházatát rendbe hozzuk. A napot elég nyugodtan, írással tölti, bizonyos ellentmondások tisztázásában együttműködést mutat fel. Vacsora (felhozatva) után szívgyógyszert kér. Nem sokra rá rövid telefonhívást kap, németül jelentkezik be, ezen kívül a kagylóban egy szó el nem hangzik, a hívást kezdeményező személy kurta, dühös nevetése után, melynek komolyságában se nevezettnek, se nekünk nincs okunk kételkedni, a vonal hirtelen megszakad.
Éjjel szemmel láthatóan nem alszik, a diszkrét, már-már civil csizmakopogást figyeli az ajtaja előtt, bolondulásig. Reggel injekcióban részesül, majd tanúk jelenlétében, a szálloda halljában található nyilvános készülékről felhív egy bizonyos kapcsolási számot. Tárgyszerűen, rébuszmentesen beszél (magyarul), szóváltásba nem keveredik, s bólintásunkra tudomásul veszi a felajánlott helyszínt és időpontot.
Ezt itt, a Városligetben.
A keskeny karimájú kalapoktól, a háromnegyedes ballontól, illetve klasszikus szabású bőrkabáttól, az öltönynadrágoktól, vagyis a kortalan viselettől, mely a hatvanas éveket idézi, akár Bécsben is lehetnénk. Onnan való a színpadiasan túltömött sporttáska, melynek tartalmát előre, és kirendelt ügyész jelenléte nélkül, nem nevezzük meg. Legyen elég emlékeztetnünk bizonyos „orkán” kabátok finom susogására s a vérizgalomra, mely valósággal vonzza a bűnt, csencseléstől hazaárulásig. S hogy akár életfogytigban is mérheti jóindulatú figyelmeztetését a Munkáshatalom.
Ámbár a bőrkabátos férfit e ponton, a puszta háta alapján hivatalosan még úgyszintén nem nevezzük nevén, annyit leszögezhetünk, hogy Daruh Kálmán arc-, illetve nevetőizmainak állásából a „Csiíz Ede” hangsor olvasható ki. Mondott arckifejezés őrizetest védtelenné és előnytelenné eltorzítja, az ütközésig széthúzódó ajkak erős, gyerekesen szétálló metszőfogakat kénytelenek kitakarni, miáltal a kellemetlenül megkeményedő pofazacskók a szemüveg mélyére préselik emberünk tekintetét, annyira, hogy e kifejezést őszintének nem ítélhetjük, sőt, nem járunk messze az igazságtól, ha azt mondjuk, Daruh Kálmán vigyorgása, hiába tárja ki ölelésre a karjait, kétségbeesett fondorlat, egy betojt arc igyekezete egyszerre jelt adni és jelt nem adni.
És bár megállapodásunk szerint az ominózus nevet hangosan, érthetően ki kell mondani, idegbeteg, taknyos visításként száll át a mondat a zebrán: Csiíz Ede, hát te vagy az, Csiíz Ede?
Holott persze, hogy ő a testes férfi, ki más.
Na végre, baszki, szuszogta reggel e háttal álló illető a kagylóra szorított zsebkendőjébe, na végre, a húrenmutteredet! Napokat késtél, Kálmus pubi. Szép dolog ez? Hát hol a túródban bujkáltál te a te Ede bátyád elől? Csak továbbra is az eszednél légy, hogy össze ne találjalak nyomni! Érted, Kálmus pubi! S akkor ismét a rekedt, mindenre elszánt nevetése, meg hogy itt és itt, ekkor és ekkor. És taxival jöjjön Daruh Kálmán, valamint egyedül, már úgy értve, azzal a kis dologgal egyedül.
Túl a becsatolt hangfelvételen, ugyanezt mondja nekünk a disznóbőr kabát beszédes háta is, e szárnyas, sötét masszívum, melyben legyűrhetetlen erő van, a va banque ereje és nyugalma, s ezt mondják a fekete bőrkesztyűk: kedvellek, de bármikor beléd fojtom a megrohadt levegődet, te fúvós strici.
Paradox módon valami síkos öröm, a megkönynyebbülés öröme sem idegen a két férfitól, noha Csiíz Ede húsos, sörétes arcát e konkrét felvételen nem látjuk, a többin meg már nem is láthatjuk ellágyulni. Annyira, hogy nevezett hangszerkészítőt egyáltalában nem látjuk majd évekig, a vizenyős öregember, ki engedélyünk nyomán 1970 szeptemberében szalámis zsömlét vásárol a szegedi vasútállomáson, s száját a májszínű orkánkabátjába törli, az már nem e nagyvad s nagymenő, ki képünkön makulátlan félcipőben, divatos sörtéskalapban rohan a zebrán a járda, Daruh Kálmán és annak kitömött, bécsi illetőségű táskája felé.
Utolsó szabadlábi lépései ezek. Anno, az úgynevezett ellenforradalmi események után Csiíz Ede maga hányta kofferbe Daruh Kálmán kottáit és gatyáit. Mivel dörömbölésére senki se válaszolt, egyszerűen benyomta a pénzügyőrségi fúvószenész Hernád utcai lakásának ajtaját, pakolni kezdett, s a vécéből előkászálódó házibarátnak megparancsolta, hogy nyugati irányban az országból haladéktalanul eldisszidáljon.
Most azt ne játsszuk el, Kálmus pubi, hogy férfi a férfival, mondotta neki, egyelőre nem vágom le a kis faszodat, arra most nincsen idő, hanem kitörlöd a segged, felöltözöl, és kiviszed magaddal az Icát Bécsbe, kofferestül, hangszerestül. Vártok a lágerban, nem mozdultok. Felőlem azt a lukát kúrod, amelyik épp szabad, de vigyázol rá. Nekem itt még dolgom van, ha kiérek, elszámolunk.
Tény, hogy a fuvolista Lemén Ilona már ott ült a ház előtt a teherautón, mikor Csiíz Ede föltolta a félholt Daruh Kálmánt a ponyva alá. Szevasz, cincogta Csiízné a szeretőjének, ölében a nehéz zenekari kürttel, melybe a hangszerkészítő egy szorgos élet minden aranyholmiját belefémöntötte, mitől az beszédesen néma lett, s bizony ölni lehetett érte. S még ma is lehet, ma, mikor – Daruh Kálmán szerint hangszerestül, Csiíz Ede szerint épp ellenkezőleg – Lemén Ilonát rég elnyelte a Fertő-tó sekély, sárba hajló vize.
Engem, másokkal ellentétben, nem érdekel, hogy megfojtottad a kurvát, vagy csak hagytad megfulladni, de te az életed végéig lejsztolsz nekem az aranyamért, vizesnyolcaskám, mert az voltál, húgyperec a hóban, és az is maradsz, ha minden faszodra kötsz is egy Opel Recordot, mondotta Csiíz Ede nyolc év utáni első találkozásukkor Sopronban, mit a mai napig több követett. A jegyzőkönyv szerint a két év leforgása alatt öt, s ugyan nem barátság, de annál szorosabb és ördögibb kapocs képződött közöttük. Csiíz Ede szolid, viszont folyamatos ellentételezést kért, bizonyos „ártatlan” szállítmányok formájában, melyek tartalmát és eredetét Daruh Kálmán hol tudta, hol nem.
Esetünkben tudja, s rettegését a szemközti bokrok mögött várakozó fehér Warszava, kétségtelen rendőri többesünk sem csillapítja számottevően. Tudja, és immár mi is tudunk mindent, mit a vaku-rövidségű téli délután tudni enged, s akár le se írjuk, hogy Kalman Daruh osztrák állampolgár, csempészet vétségét követve el, Hegyeshalomnál ellenőrzésünkön fennakad. Elég a kicsavart hüvelykujján elnyomni egy cigarettát, hogy cipőit levizelvén belássa, nincs más választása, mint lebuktatni magyar kapcsolatát, atyai jóbarátját, volt (és a mi pillanatnyi verziónk szerint egyszerű balesetben elhunyt) szeretője volt férjét, Csiíz Ede hangszerkészítő kisiparost, jelenlegi raktáros-segédmunkást.
Ezt látjuk a képen, Sóhay Frigyes főhadnagy, állambiztonsági fényképész gonddal és szeretettel exponált felvételén.