HezittEgy nem beszéd rekonstrukciója

Alantiakat december 23-án kora délután, az AKKU Egyesület AKKORD című rendezvényén mondtam el a Kálvin téri aluljáróban, ahol is színészek, zenészek színházi emberek, társulatok léptek fel, név szerint - igen, ideírom őket név szerint -: az AHA-Hajléktalan Színház, az Atlantis Színház, Básti Juli, Cserna Antal, Dévai Nagy Kamilla és Labant Csaba, valamint a Krónikás Zenede Kárpát-medencei növendékei, Egri Márta, Érsek Dóra és Budai Márta, a Finita la Commedia társulat, Galkó Balázs, Hegedűs D. Géza, Hernádi Judit, Hirtling István, Igó Éva, Kaszás Attila, a Könnyű Esti Sértés, a Kovátsműhely, Kulka János, Kútvölgyi Erzsébet, Mertz Tibor, Miller Zoltán, Németh Kristóf, Novák Péter, Orosz Helga és Csík Adrien, Pintér Béla és Társulata, a ShakuEcho Együttes, a Shakespeare Iskola, Patkós Ibolya, Roy és Ádám, Szalay Kriszta, Udvaros Dorottya, valamint a Magyar Yo-Yo Bajnokság játékosai és más utcai mutatványosok.
Utcai akció az utcai erőszak ellen, jött-ment a civil közönség, jöttek-mentek a civil előadók kettőtől este hétig, nem állt távol a dologtól bizonyos szeretet, hogy Magyarországé-e avagy csupán és praktikusan a zenéé, a színészeké, nem tudom. Nem is nagyon érdekel.
Mikor a főszervező, Horgas Péter hetekkel ezelőtt megkért, magától értetődött, hogy elvállalom e megagesztus megnyitását, bár hogy ez, illetve az miben fogott volna állni, fogalmam sem volt. Sokáig azt gondoltam, a rendezvény súlyára, jelentőségére tekintettel írok egy rendes megnyitó beszédet, aztán előző este úgy döntöttem, hogy - épp az esemény súlyára és jelentőségére tekintettel - nem írok semmiféle beszédet. Nem írok, mert minden beszéd félremegy, hogy úgy mondjam, félre lesz nyelve, nyelődve beszélőben és a hallgatóban egyaránt, aztán jön a köhögés, a krákogás, a sértett és villámgyorsan hisztériába forduló hangzavar, mely úgyis elnyom minden egyebet. Elápol és eltakar.
Erről szólt ez a borzalmas ősz.
Úgy döntöttem tehát, maradok a kaptafánál, és fölolvasom egy versemet megnyitó gyanánt. Ez is történt, de nem álltam meg, hogy előtte ne mondjam el - mintegy "félre", ha színház, legyen színház -, hogy miről beszéltem volna ama beszédben. Ebben itt, amit Horgas Péter kérésére a felvett szöveg alapján írok készre az év végén, és küldök el az ÉS-nek, hova máshova?
Beszéd esetén evidenciákat, közhelyeket kellett volna mondanom, mondtam, arról például, hogy civillé lenni roppant nehéz. Annyira, hogy az eltelt tizenhat év alatt Magyarországnak nem is nagyon sikerült, sem a társadalomnak, sem az egyének többségének. Nehéz és macerás, mivel bizonyos távolságot jelent, mármint a civilség, sőt folytonos távolság-állítást, mégsőtebb a függetlenségemnek a folytonos vizsgálatát és korrigálását jelenti, ürgeológiai gyakorlatokat, hogy Ottlik Gézát ideráncigáljam. Függetlenségen én az ama vélekedésekkel szembeni függetlenséget is értem, amelyek szerint Magyarországon nincs olyan, hogy függetlenség, mivel középen állni lehetetlen. Ami igaz, de hát a függetlenség nem is valamiféle báva középen ácsorgás.
Továbbá a civilség jelent valami józan szkepszist, amit tán a szükséges naivitás és a szükséges cinizmus speciális közép-európai kevercsének neveznék - többek közt Örkény patikus úr meg Hrabal patikus úr, pláne Bibó patikus úr tudtak sokat ezen a tájon erről a keverékről, még ha eléggé gátolva is voltak abban, hogy az életük legfőbb üzemanyagaként használhassák.
Meg arról beszéltem volna, hogy itt és most civilnek lenni az körülbelül annyi, mint eléggé torkig lenni önmagunkkal is, az országgal is, torkig és ne tovább. Annyit jelent a civilség, hogy demokráciában nem tűrhető el, hogy bárkik spontán versus megrendelésre szétverjék a fél várost vagy akár csak egy sarkát, terét és szegletét, csomagolja bár magát a footjobb huliganizmus bármilyen logóba, lobogóba, amiképpen nem tűrhető el egyetlenegy darab lepottyant rendőri azonosító szám, egyetlenegy félrement csizmarúgás vagy viperasuhintás sem, bármennyire is a törvényes rend helyreállítása érdekében esett meg, ami megesett.
Civilnek lenni annyit jelent, hogy bár egyikünk ide, másikunk oda teszi a hangsúlyokat, e hangsúlyok nem roppanthatók össze a torokkal, mely létrehozta őket.
Annyit jelent, hogy az írott és íratlan törvények keretei közt el kell viselni egymást. Hogy szeretni, azt nem gondolnám, pláne nem mondanám normatíve, bár a reá való törekvés nem szokott rosszat tenni senkinek, legyen istenhívő avagy ateista.
Nyilván idéztem volna József Attilát, "Emberek, nem vadak - / elmék vagyunk!", de tán - nem akarván a vadakat bántani - inkább Csehovot citáltam volna, aki azt mondta, igaz, az írókról, hogy csak annyira ártsák bele magukat a politikába, hogy megvédhessék magukat tőle.
Elmondtam volna, mondtam, hogy civilnek lenni annyi, mint tudni, öntudni, hogy a nép magunk által és közül választott képviselői mindenekelőtt és mindöszszesen szolgáltatók. Nem cselédek tehát, kikbe a verbális cipőjét bárki civil törölheti - civil ilyet amúgy se tesz -, és nem is félistenek, akik előtt arcra kéne borulni, bele a kézcsókos sárba - civil ilyet pláne nem tesz.
És azt is mondtam volna nyilván, mondtam, hogy a civil kurázsi itt és most semmi egyéb, mint normálisnak maradni, józannak, ha lehetséges. És ez egyáltalán nem olyan könnyű, mint amilyennek látszik, mondtam, pedig ez az egyetlen esély. Folytattam volna, de ez már így is szinte beszédféle volt, hát abbahagytam, s maradva a fönt említett kaptafánál, felolvastam a tervezett verset, a Szívlapát címűt, alcíme Holaha zanzák, s van egy mottója: Hezitt állok, mást nem tehetek.