Díszlet, magyarság

Az Éjjeli menedék című kultúrműsor (közszolgálat, 2-es csatorna) augusztus közepén Balassa Pétert idézte, miszerint örülni kell a demokráciának akkor is, ha förtelmes, egyre förtelmesebb. Igen, örülni kell, az Éjjeli menedék pedig förtelmes, és nem azért, mert mottójaként Balassát idézte, ez csak gusztustalan, illetve arcátlan és infantilis.
Gondoltam, nem írom meg, Hyde Park-i vendégként maradjak inkább Arany Jánosnál és/vagy az Ágnes-Ali könyvespolcnál, mint az előző két alkalommal, suszter maradjon a kaptafájánál, de ezzel már dicsekszem, amiképp azzal is, ha idekeverem az Ágnes-pelenkát.
Dehogy írom meg, gondoltam, ezerszer inkább a háromhetes lányunk, aki öt perce még szopta az ujjamat, csuklott és tüsszentett, evett és nem evett, sírt és nem sírt, kattogott a fejőgép, zubogott a fürdővize, ezek a zajok, ezek az édességek járnak a fejemben két etetés között, nem a nemzet, nem a magyarság és az európaiság - három hete valami boldog, tejszagú ködben élünk, és ez mindennél fontosabb, minek emlegessek föl egy ilyen avas otrombaságot?
Hacsak nem épp ezért, hogy bele tudjak majd nézni a lányom szemébe, ha húsz év múlva - föltéve, hogy megérti alanti tárgyat - megkérdezi, hogy "...és akkor ti? Hát már nem a mi a fene volt, a diktatúra, hogy ne lehetett volna legalább annyit mondani nyilvánosan, hogy ez szégyen!" "Hogyne lehetett volna!" "És? Mondtad?"
Mondom, Anna. Ebben az Éjjeli menedék című műsorban negyedórán keresztül arról folyt a szó, hogy amennyiben Kertész Imre Sorstalanság-filmjének díszleteit, nevezetesen a náci koncentrációs tábort a Pilisben építik fel - csak hogy jól értsük: egy film díszleteit, egy filmforgatás idejére -, az a magyarság, illetve a magyar nemzet meggyalázása-e avagy sem.
Ha igen, ha nem, biztos, hogy provokáció, azok provokációja, mint ezt a megszólalók többsége kéjes borzongással ismételgette. Hogy kik az azok, azt egyikük sem volt hajlandó konkretizálni, minek is? Az ócska szemforgatás, az elefánt és a porcelánbolt emlegetése a téma, s a honi közbeszéd gesztusrendjének ismeretében kétséget nem hagyott afelől, hogy kikről van szó. A zsidókról. Maga a szó persze nem hangzott el, huncut, aki rosszra gondol, különben is alighanem ORTT-kompatibilis műsor volt, idegenszívűeket, New York-Tel-Aviv-tengelyt nem emlegetett, holott tehette volna a magyar nyilvánosságban, már szemünk se rebben, jön ki a könyökünkön, s ez, a hétköznapisága a legförtelmesebb.
Az összeállítás nem is annyira zsidózásban, hanem inkább ostobaságban, aljas idétlenségben ment túl a nemzeti radikális standardon, leginkább infantilisnak mondanám, de ezzel rálegyintenék, és azt nem akarom. Még egyszer: normálisnak látszó, felnőtt magyar állampolgárok arról beszéltek, komolyan és szenvedélyesen, hogy egy holokauszttémájú magyar film díszletét képező KZ-lágert, mely film egy Nobel-díjas magyar író regényéből készül, helyes-e a Pilisben felépíteni, ha már egyszer ez a táj tudvalévően a magyarság szent helye. Mátra, Mecsek, Bükk - gondolom, semmi kifogás, de a Pilist nem adjuk.
És akik épp oda, a szent helyre (konkrétan egy volt lőtérre Piliscsaba közelében) gondolták telepíteni ezt a dolgot, azok bizony azok - és újra elölről. És ez tűrhetetlen, a spontán népharag máris aláír a gyűjtőhelyeken, a nemzeti könyvkiadók pincehelyiségeiben. Az egyik kiadó vezetője meg is szólalt, hogy azért magyarellenes azok részéről, meg azért provokáció, mert ha ez az objektum a forgatás után véletlenül itt marad, ahogy az egri vár is itt maradt a hajdani filmből, akkor húsz év múlva még azt hiszi valaki, hogy a magyarok is nácik voltak. Még azt hiszi az utókor, hogy Magyarországon volt ilyen, mármint KZ-láger, pedig nem volt, nem, nem soha. Mert az egri vár az egy magyar ügy, ezért a díszlete maradhat hazafias szempontból, de egy ilyen német/lengyel láger nem magyar ügy, ha, mondjuk, marad (értsd: fondorlatosan itt hagyják).
Esküszöm, ennyi volt az érvelés. El vele, nehogy úgy tűnjön már, hogy közünk volt hozzá. Ha itt nem volt láger, akkor díszletláger se legyen, megint mondom, egy magyar film díszletlágere, egy filmé, ami tényleg nemzeti ügy, hisz közvetve-közvetlenül elhurcolt és meggyilkolt honfitársaink százezreinek állít emléket.
Természetesen senki őket Magyarországon zsidótörvényekkel két évtizeden át ki nem rekesztette, el nem hurcolta, gettóba nem terelte, munkaszolgálatra nem hajtotta, ki nem fosztotta, be nem vagonírozta, Dunába nem lőtte. Rekesztődtek, hurcolódtak, terelődtek, hajtódtak, fosztódtak, vagonírozódtak, lövődtek. Maguktól plusz az Eichmann. Nem folytatom, az érvek szennyeződnének be ekkora aljasságtól és ostobaságtól. A barátom, aki felhívott, hogy nézzem meg, legalább az ismétlést, azt mondta, hogy ilyen nincs. Tényleg nincs, annyira nincs, hogy van, hol feltűnik, hol nem. Ültem és bámultam, megérteni nem volt mit, felfogni volt nehéz. Hogy mi van a hablaty alatt.
Azért ha én riadólánccal működő polgári kör volnék, akkor, épp mert nem tévesztem szem elől egymást, ezt a kapitális gusztustalanságot és otrombaságot - ugyanis feltenném róla, hogy csupán az volt, nem tudatos nyilas uszítás - nagyon határozottan kikérném magamnak. De nem vagyok polgári kör. Semmilyen kör nem vagyok, magyar vagyok, továbbá minden ilyen ügyben és kontextusban zsidó vagyok, és undorodom, és szégyellem magam a holokauszt összes áldozatának emléke előtt, valamint összes túlélője nevében. A túlélők egyébként mi vagyunk, mindannyian, hetedíziglen, akik hagyjuk, feldolgozatlanul elszenvedjük és - hál'isten elenyészően kis százalékban - bevesszük, átnyammogjuk ezt az újfasiszta förtelmet.
Anna Bertának sötétkék szeme van, olykor megejtően kancsal. Azt mondja a szakirodalom, most fókuszál.