Bodor Béla:Lacan díványán Woyzeck zavarba ejtő dolgokat mond

„Mi a fallosz? A szervezetnek az a része, amelyben az élet
– ezt a nyakra-főre használt terminust itt igazán helyénvaló alkalmazni –, az életerős duzzadás van szimbolizálva. Itt, ebben a rejtélyes,
egyetemes valamiben, amely inkább hím, mint nőstény,
de amelynek mégis szimbólumává válhat maga a nőstény is, itt van jelen a tudattalanban az élet – itt válik megragadhatóvá, itt nyer értelmet.”
(Jacques Lacan: Részletek a Hamlet-szemináriumból,
in: Thalassa, 1993, 2., 26. o.)

A Parti Nagy-olvasás meghatározó mozzanata az a szánakozva idegenkedő együttérzés, ami rögzíti a szövegek beszélője és az olvasó közti távolságot, és ahogy nem engedi, hogy elforduljunk a megjelenített (nagyon kevéssé vonzó) személyiségektől, úgy azt sem teszi lehetővé, hogy túlságosan közel engedjük őket magunkhoz. Van ebben persze egyfajta fölény: ekkora bunkó én talán mégsem lehetek. Elsősorban a tárcák-publicisztikák olvasatának volt meghatározója ez az attitűd, de a prózákra általában véve is érvényes, és a legkevésbé nyilván a versekben érvényesül; azokon belül elsősorban ott válik döntővé, ahol kibontott elbeszélés részeként állnak a versek, mint a Virág-füzetekben, a Troppauer-versekben vagy Dumpf Endre Őszológiai gyakorlataiban. (Érdekes kivétel, ha az, Partinak a József Attila öregkori verseit fikcionáló gyűjteménybe készült töredék-sorozata, ahol az életrajzi elbeszélés egészében nem az ő képzeletében formálódott.)
Az olvasó ebben a szituációban azért van fölényben az általa tanulmányozott, a művekben megjelenő alakokhoz képest, mert magának az olvasásnak a folyamatában is kifejezésre jut készsége arra, hogy nyelvi kultúráját birtokba vegye, bővítse és művelje, vagyis éppen azt teszi, amire a szövegben megjelenő figurák folyamatosan törekszenek, de végül nem képesek.
Hogyan is jelenik ez meg pontosan ebben a fiktív nyelvhasználatban? A kisebb-nagyobb barbarizmusok („eszek”, „húszezer euróba vannak”, stb.) elkövetése mellett elsősorban a nyelvi képeknek, a választékos nyelvhasználat legfontosabb elemeinek a használatában ügyetlenkednek. A két leggyakoribb kihágás, amit elkövetnek, egyaránt a szavak-fogalmak összekapcsolásának a rendje elleni vétség. Az első típus a szintaktikai-transzmutatív alakzatok közül a hyperbaton, szóékelés (két összetartozó szó közé egy vagy több szó ékelődik, melyeknek előbb vagy később kellene lenniük) szabályának megsértése, ami keveredéshez (mixtura verborum) vezet. (Példa a Hiénaesztrádból: „a rágyújtás tartós küszöbén” helyesen – persze csak ebből a szempontból helyesen – a rágyújtás küszöbén tartósan lehetne.) A másik típus a szemantikai-immutatív alakzatok nem megfelelő használata. Ennek során jön létre az improprietas vagy acyrologia, a szóláskeverés. Több, együtt szóképet alkotó kifejezésből az egyiket oda nem illővel helyettesítjük. Példa A bányamosodásból: „A fénykorban, melynek fáklyáját kár volt fürdővízzel leönteni!” Itt a keveredés az egész (csonka) mondatra kiterjed, tehát colon-terjedelmű. A Grátisz dolóriszban ugyanez comma-terjedelemben – tehát szóra vagy szóösszetételre vonatkozóan – látjuk: „a testemen keresztül is lebiztosítom”. Persze a magyartalan igekötő-használat – lebiztosít – is a művészi nyelvrontás része. Maga a cím pedig már félig túllép a helytelen alkalmazáson, és a helytelen szólásalkotás példája: a grátisz dolórisz a kampec dolóres nyelvkeveréssel alkotott szóviccét utánozza, persze értelmetlenül. A jiddis kampec (halál) és a latin dolores (kínjai) régi diáknyelvi összekapcsolása éppen műveltségfitogtató mutatvány, hiszen a kifejezés értelmes és találó, ugyanakkor a megbecsült latin és a lenézett jiddis elem összevonása humorosnak hat azok számára, akik jártasak a latinban. Egyébként a kampec hangzása némiképp latinszerű, ezért a kifejezés használata alkalmas a latinul nem tudók ugratására is. A grátisz dolórisz erre a mintára készült, teljesen értelmetlen szólás, mindössze arra való, hogy a beszélő a választékos nyelvhasználat látszatát kelthesse, akárcsak azzal, hogy kislányának a hallatlanul előkelő hangzású Hortenzia Ambipur nevet adja. Ugyanebben a szövegben találunk példát a teljes egészében félresikerült kreatív szólásalkotásra is: „a boldogság olyan, mint a jerikói rózsa, torta nélkül nem ér semmit”, ahol a szólás (alkalmazkodjunk a cukrász-beszélő mesterségéhez:) úgy sületlenség, ahogy van. Azon gondolkoztam, hogy miért éreztem ezeket a szólás-játékokat egy-másfél évtizeddel ezelőtt sokkal mulatságosabbaknak, mint most, és tökéletesen irodalmon kívüli következtetésre jutottam: a rendszerváltás idején rengeteg hasonló, primitív nyelvhasználatú közszereplő állt reflektorfénybe, és igyekezett államférfiúi színekben feltűnni. Talán van még, aki emlékszik a képviselőre, aki megemlékezett „szűkebb pátriárkájáról”, vagy a szónokra, aki így szólította meg az egybegyűlteket a forradalom évfordulóján: „Kedves március idusai!”. Ma a közbeszéd ebből a szempontból többé-kevésbé normalizálódott, a benne megjelenő primitívségek nem közönséges bunkóságot, hanem ennél árnyaltabban megragadható sajátosságokat lepleznek le. Vagyis Parti Nagy stílusának lassanként elvész az akkor megvolt politikai üzenete, csoport-identifikáló vonása. („Irodalomszociológiai” érdekesség, hogy Parti Nagy a legfiatalabb olvasók körében kissé már fanyalogva emlegetett „népszerű” szerzőnek számít, de nem azért, mert ez az olvasási-értelmezési lehetőség redukálódik, hanem éppen azért, mert korábban fennállt. Persze ez a következtetés nem alapul reprezentatív adatgyűjtésen.)
Nem vagyok biztos benne, hogy Parti Nagy erre a jelenségre reagált jelen kötet összeállításával, vagy irodalmiságának belső fejlődéséből következik stílusának és írói arculatának lassú átalakulása. Az azonban jól látható, hogy ezekben az írásaiban olyan nyelvi megoldásokkal kísérletezik, melyek korábbi köteteiben kevésbé fordultak elő. Elsősorban A testaranyozó című darabra gondolok, mely azzal, hogy archaikus nyelvállapotra reflektál, a Parti-olvasás legfontosabb motivációs tényezőjét, a nyelvben való magabiztos jártasság tudatát iktatja ki. Ha ugyanis archaizáló nyelven írt szöveget olvasunk, tisztában vagyunk azzal, hogy kétszeres imitációval van dolgunk: az író úgy tesz, mintha egy korábbi nyelvállapot lenne számára a természetes, az olvasó pedig úgy tesz, mintha elfogadná ezt a játékszabályt. Parti prózájában azonban a szabály elvétése a legfőbb szabály, tehát nyilván az archaizáló részek is szabálytalanok; csakhogy a szituált narratíva működésének alapfeltétele, hogy ismerjük a beszélőt, és ez ilyenkor meghatározhatatlan. A szóban forgó elbeszélés narrátora többszörösen összetett alak. Egyrészt persze az író hasonmása beszél. De mindjárt az első mondatban átadja a szót valakinek: „rossz álmaim valamelyik szállodájában”, határozza meg a helyszint, és ezzel a beszélőt, álmodott-önmagát. Ez a valaki azonban rövidesen találkozik a címben jelölt személlyel, a szöveg hátralevő részében ő beszél, nem tudjuk meg, hogy mi történik az író alteregójával, aki „az otromba kaszárnyahotel” bárjában üldögél meztelenül, előtte egy csésze ital, amit ha megiszik, mikroszkopikus méretű törpévé változik. Nem beszélek arról, hogy milyen módon tudja elhinni mindezt az olvasó, mert az önkényesség és a horizontsértés megint csak Parti eszközrendszerének meghatározó eleme – tehát ugyanezt voltaképpen a Hullámzó Balaton vagy más írások kapcsán is meg lehetne kérdezni, ott mégsem tesszük, és ez az, amit érdemes megjegyezni és később visszatérni rá –, most csak a nyelvről beszélek. A szóban forgó alkimista például ezt mondja: „Ha azt hinné kegyelmed, hogy megállék a förtezet e bémenő lejtőjin, a szküllák e karib díszei közt, csalatkozik.” Rettentően bonyolult dolog elképzelni egy koraújkori beszélőt, aki tudós, de nincs birtokában kora antik műveltségének, tehát természetesebb számára a karib dísz mint a Kharübdisz, é-ző/í-ző dialektusban beszél (lejtőjén helyett lejtőjint mond, mint Sylvester János, bemenő helyett bémenőt, mint például az erdélyi tájnyelv), és ezzel együtt nagyjából abban a modorban igyekszik kifejezni magát, amit Mary Shelley Frankensteinjétől szoktunk meg. A förtezet magánhangzórendjében a förtelem, mássalhangzóiban a fertőzet mintáját követi; szerintem ebben a hibrid-alakban nem létezik.
Másutt a mesélő így fogalmaz: „Arra mondom ezt, hogy ennek utána, ennek lábit tiporvák, leán, mi több asszonynémber es jöve ugyane dologban, azkiket én szintúgy el nem küldheték…”. A lábit a lábait tájnyelvi-régies alakja, vagyis nem az í-ző nyelv eleme. A tiporvák nem a tiporván határozói igenév régies alakja, és nem is az ige régies félmúltja, az tiprák lenne, hanem azt jelenti, hogy le vannak tiporva. Nem vagyok igazán otthon a régi nyelvtanban, de talán arra tippelnék, hogy a tiporvák a tipor ige szenvedő nemű többes számú jelen idejű befejezett alakjából képzett melléknévi igenév lehet. Vagyis helyesen ennek lábi tiporvák leán, mi több asszonyember által, kik jövének ugyane dologban lehetne. (Mert asszonynémber ugyanúgy nincs, mint farkastoportyán vagy lóparipa; vagy férfiembert és asszonyembert, vagy embert és némbert mondhatunk.) Egyszerűen érthetetlen, hogy a beszélő miért követi el ezeket a hibákat. Mechanikusan és motiválatlanul érvényesül a szabály, hogy Parti Nagy beszélői számára a tévedés kötelező? Vagy valaki ügyetlenül archaizál? Ki? A főszereplő, akinek a számára nyilván ez a nyelvállapot a természetes? Akkor miért? Az író-álmodta elbeszélő? Esetleg (elnézést kérek a rajongóktól) maga Parti Nagy Lajos? (Ez a ragozási alak másutt is előfordul nála, hasonlóan helytelenül.) A feladat ugyanis már magában véve is szörnyű nehéz, Weöres Sándoron és Határ Győzőn kívül senkit sem tudok, aki tökéletes nyelv- és stílusérzékére támaszkodva biztosan megoldotta volna. És ha ennyi a bizonytalanság, akkor az irónia semmiképpen sem érvényesülhet. A nyelvhasználati irónia alapja az, hogy az ábrázolt beszélő nem tud valamit, amit mi, olvasók, mindannyian biztosan tudunk. Nota bene: valahol itt lehet tetten érni a Parti Nagy, Kukorelly és Esterházy nyelvi humora közti különbséget. Esterházy nem a beszélőiről rajzolt karikatúrát, nyelvhasználata magának a nyelvnek a fikcionáltságát emeli ki, míg Kukorelly rontott nyelve részben szerepjáték, részben kontrasztáló effektus. Parti Nagy emlékezetem szerint eddigi prózáiban mindig az adott beszélő/figura karikaturisztikus bemutatására használta a nyelvi humort, az ironikus beszédábrázolást.
Vagyis azt mondom ezzel a példával, hogy Parti Nagy némelyik újabb írásával (melyek egyébként többnyire nem mondhatók igazán sikerülteknek) saját attitűdjének az érvényességét teszi próbára, az irónia alapját alkotó fölénnyel igyekszik leszámolni, ha jól értelmezem a beszédhelyzetet módosító gesztusokat. Meglehet, hogy A fagyott kutya lába az író eddigi legkevésbé egyenletes kötete, de érdemes fokozott figyelemmel követni, ha egy ilyen kitűnő nyelvérzékű és elismert író bizonytalan kimenetelű és nem feltétlenül sikeres kísérletekbe kezd. Valószínűleg erősen keres valamit.
Eddig a Parti Nagy-életmű lírai és prózai részét mintha fal választotta volna el. Persze nem abban az értelemben, hogy a költészetben ne használta volna fel a prózában és a színművekben szerzett tapasztalatait, amikor alakokat formált meg, akik a lírai szituációban a verseket összekapcsoló fikció terében élnek és költenek, vagy hogy a költői érzékenységű nyelvalakítást kizárta volna prózapoétikájából. Ellenkezőleg. De a szövegek megformálásának attitűdje, az olvasótól megkívánt magatartás merőben eltérő volt. A költemények, még azok is, melyek rontott nyelven, fiktív beszélő szájába adva szólalnak meg, érzelmi átélést, érzékenységet, elszoruló torkot várnak el. A prózák viszolygó, fojtott röhögést. És megint csak: ott is, ahol archaizáló nyelven érzelmes, megrendítő mesét mond. Ezt a „szerződést” kezdi lassanként felbontani, imitt-amott megszegni az új kötet prózáiban. Talán a megszólított irodalomtörténeti hagyomány természete is elárul erről valamit. Eddig elsősorban a költemények kapcsolódtak szorosabban mesterek szelleméhez: a leggyakrabban megidézett költői világ a József Attiláé és Kosztolányié volt. Prózájában is fel-felvillantak Karinthy-, Rejtő- és megint csak Kosztolányi-toposzok, de ez a világ elsősorban mégis a saját leleményeiből építkezett.
A fagyott kutya lába asszociációs terében meglehetősen sűrűn állnak a Büchner- Kafka- Krúdy- és Csáth Géza-utalások. Természetesen a Woyzeck, Az odú, a Rezeda Kázmér szép élete vagy az Egy elmebeteg nő naplója világa sem írható le a közvetlen átélhetőség, az illúziók megléte, vagy a távolságtartás, az irónia hiánya kulcsszavakkal. Ami mégis összekapcsolja őket, az az apokaliptikus látásmódból fakadó érintettség a pusztulás törvénye által. Azt hiszem, ez Parti írásaitól eddig idegen volt: a pusztulás után lét, az elveszettség visszafordíthatatlansága, a már Beckett abszurditásán is túljutott világ ugyanolyanságának a tapasztalata volt a leginkább döbbenetes mozzanat A hullámzó Balatonban, a Próbatárcában, vagy eminensen a Hősöm terében. Parti Nagy Lajoson kívül talán csak Bodor Ádám éreztette meg velem (persze ő szikár, tárgyias előadásban), hogy az ember bármire képes, bármit meg tud szokni, és bármi áron, bármilyen pokoli különalkuk után is képes magát embernek, értelmes és erkölcsös lénynek érezni. Mintha ennek a természetességnek az óvatos visszavonását érezném ezekben az újabb Parti Nagy-kísérletekben. Mintha túl a keserűségen megint lehetősége látszana az erkölcsi felháborodásnak, és mintha az infernális fikciók teret határolnának el azon a tájon, ahol a határtalan űr és a semmi találkozik. Persze ezek benyomások. Konkrétumokat azonban csak a kötet első és utolsó darabjáról szeretnék mondani.
A fagyott kutya lába, a kötet és a címadó történet vezető metaforája mind gondolatilag, mint jelentését tekintve rendkívül összetett, önellentmondásokból szerveződő kép. Erre vonatkoztatom Lacannak a mottóban kiemelt gondolatát is, mely szerint a fallosz „a szervezetnek az a része, amelyben az élet […], az életerős duzzadás van szimbolizálva”. Parti Nagynál a fagyott kutya lába képében a szüntelen erekció állapotában lévő fallosz képéhez az állat, a fagy és a hullamerevség képzete társul, csupa ellentéte az eleven emberségnek. Ez az állapot azonban egyfajta elégtétel a mostoha életkörülményekért:
„…meddig járja goromba kútvályúban mosakszani, hol mint a tél behullott ablaka, úszkál a reggeli jég? S beretválkozni abban meddig? De hagyján.
Hagyján, ha a fasz, mint a fagyott kutya lába.”
A férfiként-lét három jellegzetes mozzanatát jeleníti meg ez a figura: a katonáskodást (tartalékos egyenruhaszabóként lakik századosa éléskamrájában, a pácolóteknőben), a spártai életfeltételek elviselését (hideg, szűkös lakóhely, kényelmetlen fekhely, hideg mosdóvíz), és az érzéketlenségig merev (hiszen fagyott) nemi szerv adottságát. Utóbbi a szexuális legendák visszatérő motívuma: a férfiasságot „a férfi” (aki persze nincs) hajlamos azon lemérni, hogy egyetlen erekcióval egy férfi hány nőt, vagy ugyanazt a nőt hányszor képes az aktus során a csúcsra juttatni. Mulatságos paradoxon, hogy a nőt a szexualitás tárgyának tekintő mentalitás magát a „kihasználás” alanyát is tárgyként tekinti, tehát minél érzéketlenebb – ergo: örömtelenebb – a nemi aktus során, annál nagyobb hedonistának tekintendő. Parti Nagy alakja ráadásul „keszeg, előnytelen termetét föl-le hányja”, „nemi élete pedig felfokozott és társtalan”. Vagyis a nemi adottságaiban ideális (jóllehet küllemélre kevéssé vonzó) férfi szerelmi társ nélkül marad.
„Itt, ebben a rejtélyes, egyetemes valamiben, amely inkább hím, mint nőstény, de amelynek mégis szimbólumává válhat maga a nőstény is, itt van jelen a tudattalanban az élet – itt válik megragadhatóvá, itt nyer értelmet.” – folytatja Lacan a fallosz-tan kibontását. Vagyis egyáltalán nem a hímnem szexuális attribútumát látja az erektált hímvesszőben, hanem valami nemek felett álló létezőt, magának a valamilyen-neműségnek a jegyét, amit a férfi és a nő mint az élet, a duzzadás, az eruptivitás tárgyiasulását hordoz és szolgál, vagy legalábbis kiszolgál. A történet befejezésében, amikor a feldarabolt disznó páclébe áztatott darabjai között elélvező tartalékos egyenruhaszabót – képzeletében – a százados agyonlövi, ez a bizarr szexualitás találja meg adekvát közegét és kielégülése módját. „Csattan a fejhús, de facto erre ébredt.” Persze abból az álomból, melyben a százados felesége foglalta el a feldarabolt disznó helyét a pácolóteknőben, abban a teknőben, mely a disznóölés szezonját kivéve a szabó fekhelyéül szolgál.
Tág tere nyílik a képzeletnek abban a tekintetben, hogy mit változtat meg ez a befejezés a szereplők kapcsolatában. A szabó nyilván ennek következtében kerül elmegyógyászhoz, aki a történet kezdetén egyszerre idézi meg Csáth Géza elnagyolt freudizmusát és azt a viszolyogtatóan nevetséges viszonyt, ami Woyzecket és a darabbeli doktort kapcsolja össze. Két idézet, hogy lássuk, miről van szó: „Vérző fejű, rendezetlen betegem jön, s miután sürgősséggel ellátom, traumás izgalma (vasomotio, kéztremor, globus a torokban) nemhogy csillapul, hanem a convulsioig menően fokozódik.” – mondja Parti Nagy. Büchnernél: „Woyzeck, színtiszta aberratio mentalis partialis-a van, második species, szépen kifejlődve.” Csáthot felesleges idéznem, mert akár 1912-13-as naplója, akár az Egy elmebeteg nő naplója címen megjelent tanulmány-jegyzet-napló együttese száz oldalakon át hasonló stílusban folytat efféle leírást, a pszichiátriai esetleírás és az éles, olykor groteszk, máskor rendkívül szenzibilis, írói elbeszélés bizarr, megrendítő elegyét.
A tartalékos egyenruhaszabó (jellemző apróság: neve nincs az emlékezetemben, az operettes Morosgoványi poén marad, nem a megszólítás jelsora) természetesen klinikai eset. „Magányos nemi élete”, ahogy a doktor mondja, némiképp és rejtélyes módon összefügg lakókamrája hőmérsékletével: „…egész testével kénytelen melegíteni, elméjének és genitale-jának legmesszebbmenő stimulatiója által, hiszen hogy lehetne a létezés korlátlan hidegét kibírni másként, mint gyorsan és fájdalmasan befűtve azzal, ami kéznél van, a keserű baszdühhel meg a képzelettel.” De mindez nem fűti a kamrát fagypont fölé, ahogy „a bőséges ejaculatió sem, mely mint az őrült, ki letépte láncát, frecsel, amerre lát. Vak csillag a geci, tanársegéd úr…”
A csaknem tragédiába forduló befejezés azonban azt is kérdésessé teszi, hogy a szabó vízióiból mit él át maga az állítólag normális százados. Mert az addig rendben van, hogy az eszelős a százados feleségét látja a pácolt sonkákban, és az is rendben van, hogy a százados méregbe gurul, ha azt látja, hogy valaki a hús közé maszturbál, de ezért talán mégsem kellene megölnie. Többszörös eltérítésről van tehát itt szó: az ember-disznó-nőstény és a vele párzó eszelős ember-disznó hím násza zajlik a pácolóteknőben, és ahogy a szabó téved, amikor a századosnét véli meghágni a disznótetemben, úgy a százados is téved, amikor az ember helyett a disznót lövi fejbe; kivéve persze azt az esetet, ha a nőstény-hús-asszonyra célzott. Akkor azonban maga is bekerült a szabó téveszme-rendszerébe. És ebben az infernális-apokaliptikus világban talán ez lenne a leginkább valószínű interpretáció.
A másik történet, a kötetet záró Teufelhúr ennél kevésbé bonyolult, és sokkal kevésbé visszataszító, de hasonlóan keserű, és az a benyomásom, hogy szintén rendkívüli alkotás. Persze éppúgy nem új szöveg, mint a kötet írásainak legtöbbje, 1998 decemberében jelent meg az Alföldben, akkor még Az ördög Bádekkerben (fürdőcédulák) címen. Jelentését most mégis ebben a kontextusban, ennek a kötetnek záró darabjaként nyeri el, és a minimális változtatás is jelentőssé válik, ha a szöveg ettől válik egységessé: kikerültek belőle a bekezdések közti beütések és a töredékességet jelző elválasztó csillagok.
Az az archaizálás, amit ebben a szövegben folytat Parti, sokkal egyszerűbben megoldható, mint amit fentebb emlegettem, itt ugyanis a huszadik század elejéről van szó, Ady koráról, és a költő verseinek parafrázisa, magyarnótásított változata meg is jelenik az elbeszélésben. „»Azt várják mindég, csak azt, aki nem jön, / Nap-ernyők, leányok annak gyúlanak ki, / Aki íjjas gőggel távol tud maradni, / Meleg sápadással vállon és a kendőn, / Jajj, vérborbolyával várják, aki nem jön.« Ady, fut át néki a fején, mint egy fintor…” A nyolc év előttihez képest Parti változtatott az írásmódon, gyúllanak, ijjas, sáppadással helyett most a szabályos(abb) alakot használja. Talán a Nem jön senki-t parafrazálja („Kipp-kopp, most már egy síri alkony / Ködös, süket nótáját zengi / Az őszi est. Ma se jön hozzám, / Ma se jön hozzám senki, senki.”), de sok hasonló helyet lehet találni. (Külön örülök, hogy Ady és a magyarnóta kapcsolatát pedzi Parti. Régi mániám ez, tanulmányt is írtam róla, de a legtöbben ma is szentségtörésnek érzik a párhuzamot.) Kicsit Krúdy, kicsit a korabeli másodvonal (Ambrus Zoltán, Emőd Tamás és mások) hangját idézi, és persze travesztálja.
Most már tényleg röviden: Parti Nagy könyve tehát új, szövegek eddig nem ismert hálózata, ami ezzel hoz létre új képet a szövegekről, melyek korábban megjelentek (persze nem tudom, hogy mind megjelent-e már, mert sokra nem emlékszem), és talán réginek is mondhatók. Takács Ferenc emeli ki Népszabadság-beli recenziójában azt az összefüggést, hogy több történet főhősét Szép Rózának hívják, ami a széppróza szóval cseng egybe. Vagyis Parti ezúttal magához az elbeszélés nemtőjéhez beszél. „…én nyitott porszívóval alszok, Madám, azóta föltétlenül a kinyitott porszívómmal. Hogy mióta van ez az azóta, kis részletekben bontakozik ki a nyelvhomályból, Szép Róza nekem már összerakva adja tovább…”. Parti ezúttal tematizálja a saját nyelvhasználatát, és reflektál is rá. Ez itt nemcsak tudatosságról (az eddig is nyilvánvaló volt), hanem a nyelvalkotás kontrolláltságáról ad jelet az olvasónak. A konstituált narrátor megnyilatkozása önnön másik fázisáról, az átlépés a beszédszituáció túloldalára szintén különös jelentőséget kap a korábbi prózai magatartáshoz képest, amikor a nyelvi játékok ellenére a szövegek társadalmi „üzenete” volt hangsúlyosabb. És mindehhez társul az a körülmény, hogy Parti prózáiból film készült, ami egészen más oldaláról fogja megmutatni ezt a világot: alapvető közegétől, a nyelviségtől elszakítva, képekben éltetve tovább. Ez olyan fordulat, amire Partinak reagálnia kell majd. Erre a reakcióra különösen kíváncsi vagyok.