Baranyák Csaba: Balatony Lajoska valamelyik Lajosnak

Haragó Timinek ajánlom

Megbízómnak! Top secret!

Mint láthattad volt, testvérkém, bocsika, Elnök Úr, Tubica doktor bácsinak beállt a bál, oszt véna béna, dettó, mint a konyakos Renci, két hülye egy pár, ahogy mondani méltóztattál. Remélem, meg vagyol elégedve. Nyilván a Főfajtanács közbenjárására jelent meg prompt könyv alakban is a történetünk, már zokon ne vedd a fejedelmi többest, Elnök fajtárs, végtére is a feljegyzéseim és a gikszerkommandós huroktapasztalatom nélkül, ugye - valljuk meg, egyik sem guanó a Red Bull-tortán, na. A címe is itt a nyelvemen, A hősöm fele, vagy mi a fasz, nem jó, beugrott, Hősöm tere. Megmondom az őszintét, nem olvastam, tudod, a hangyák meg a viszketés a fejemben, a fekete napszemüveg meg direkte nem kompatibilis erre az olvasásizére, de egy palomapropagandista elmesélte a lényegét, nekem meg tisztára tetszett. Nem mondom, néha merültek fel konkrétan érthetőségi problémák a valósággal kapcsolatban, mert az csak, ugye, látszatra tényszerű faktum, ilyenkor nekem jön az a fehér fény a szememnek, én meg dirr-durr, piff-puff, ami nem mindig egy életbiztosítás senkinek se. Kímélve a kímélendőt, no meg az olvasásértés se galambszar, ugye (hiteles beszámoló, jelentés, miegymás), lementem privátim a génstúdióba, beoperáltattam magamnak pár ilyen irodalomelméleti gént, onnéttól aztán episztemológiai implikáció, diszkurzivitás, narratív tudatábrázolás, intertextualitás, vakulj magyar, éljen a tudomány!
Azóta állandóan a könyvünket (ha fogalmazhatok így) lapozgatom. Kisujjamban a rezüméje, figyelj, fajvezérkém. Nevezetes ünnepünkön, Tisztabúza Éjszakáján egy Lajos nevű író budapesti (?), Városligethez közeli lakásában retrospektív feljegyzéseit, valamint egy rejtélyes figurától kb. fél év alatt kapott e-mailjeit rendezgeti lényegében lineáris eseménysorrá, hogy másnap reggel szintén elektronikus úton elküldje őket valaki(k)nek. A feljegyzések szerint a galambság fokozatosan veszi át a hatalmat a puhaszívű humanoplutokratáktól meg a multikulturális mocsokban fetrengő fajmajmoktól. Az Életpalomista Mozgalom központja, a Szárnyalás Háza a Parlament közelében, a Szabadság téren van. Innét irányítja a Mozgalmat a Főfajtanács, itt végzik a legkülönfélébb génkísérleteket a gigantopalmológusok (griffterrier, kolibripitbull stb.) néhai Tubica fajalelnök irányításával. Az ominózus író is ebben a házban lakott, amíg el nem költözött boldogult apukámnak, Balatony Kálmánnak egykori, halála után általam örökölt lakásába, miután azt hazudta, hogy minket ő talált ki, s miután tárgyszerűen beszart a Tubica által beígért szárnybeültetéssel kombinált lebőrözéstől. A xenotranszplantatív műtét hogyan, hogyan nem, mégis megtörténik, alanya és eredménye, már megbocsáss a profán hangütésért, testvérkém, hosszas lábadozás után Te vagy, újdonsült Fajvezető Elnökünk, az e-maileket mindenkori helyzetedről te küldözgetted a székházból az írónak (Tubicáék azt hiszik, te vagy az az író, s hogy el sem költözött); az az álnok meg a teremtődnek állítja be magát, téged fikciója hősének nevez, közben folyton elmélkedik s retteg, hogy felelősségre vonod, de facto kitömeted. Végül a dicsőséges epilógus: a Megragadás Napja a Tisztabúza Éjszakáján, elnökké emelkedésed Tubica lehanyatlásával (ebbéli szerepem említését szerénységem tiltja). Az írókánk meg hadd fossa össze magát, akár postázta a feljegyzéseit, akár nem.
Na mit szólsz, Elnök Úr? Az irodalmi gének, mi? És ez még csak egy elliptikus regénytematikai rekonstrukció. Majd az interpretációmra varrjál gombot! Hanem kezd hasgatni a fejem; megint jön rám a fehér fény, visszatér, mint Bobby a Dallasba. Szóval helyzet van. Mintaszerűen paradox. Kopirájtprobléma. Kissé sokan vagyunk itten Lajosok. Van ugye I. Lajos, a bértollnok, Parti Nagy nevezetű, valakit mégiscsak meg kellett bízni, hogy lejegyezze a szavainkat és a dolgainkat, szóval a szerző, ám tudomásom szerint őt Foucault és Barthes fedőnevű ügynökeink hamarosan likvidálják, requiescat in pace. Aztán a II. Lajos, a szüzsé primer (a distinkció puszta sorrendiséget jelöl, nem hierarchiát) fikciós egységének szárnybeültetésre ítélt írója, mint elsődleges, autodiegetikus2 elbeszélő, azaz elbeszélő-szereplő. Horribile dictu, te, Elnököm, csak a III. Lajos vagy, a szüzsé szekunder (lásd a primer distinkcióra vonatkozó megjegyzést) fikciós egységének főhőse, akinek ontológiai státusza eufemisztikusan fogalmazva is obskúrus. Egyrészt magad is intradiegetikus szinten állsz, s éppúgy autodiegetikus elbeszélőként funkcionálsz, mint II. Lajos, közben úgy tűnik, olyan valóságosan egzisztálsz, mint egy tál tisztabúza. Másrészt II. Lajos nézőpontjából csupán írói képzeletéből származtatott hős vagy, s másodlagos elbeszélőként mindvégig fikció és realitás között lavírozol. Az írókánk számos álomallúziója (például "nem is szabadna kizárnom: mindaz, amit itt előtárok [...] valamiféle hosszú álomban, legalábbis álom alatt történt meg velem" - 20 stb.), "meghasadt" képzeletének a skizoiditás lehetőségét is lebegtető említése ugyanis olyan olvasói döntéseket involválhat, melyek szerint az egész mű Lajosostul, Tubicástul, Kiss Henriettástul holmi álomleírás, nyelvi imagináció a részéről. Rólam, Balatony Lajoskáról (Gigantopalmológus apukámról, a macskáiról, Kiss Henriettáról nem is beszélve!) azt merészelte állítani, hogy a novellája számára talált ki. A fenti fokalizációs ingamozgás, tehát hogy hol a II., hol a III. Lajos nyelvi nézőpontja, illetve látóköre érvényesül, pontosabban a fokalizáció variabilitásának okozója (Az elbeszélő-szereplő, az én-elbeszélő megkettőződik, megjelenik Doppelgängere, aki önálló életre kelvén e-mailjeivel saját "hasonmáslétének" és "eredetijének" lételméleti alapjaira és identifikációs stratégiáira kérdez rá, illetve kényszerít ki ezekről kérdéseket.) kibillenti a biztosnak vélt pozíció(já)ból az autodiegetikus narrátor(oka)t is: az elbeszélő innéttől azonos is a hősével meg nem is, így a kettejük közt keletkező posszibilis distancia akár homodiegetikus narrátor(oka)t is inszcenírozhat. Bocsáss meg, Elnököm, ha egyre inkább tulajdonnévként vagy narratopoétikai terminusként szerepeltetlek, de ad notam: az elmélet nem ugandai búzagumi! Okoz is dilemmát rendesen. Mert most akkor én kitől kaptam valójában megbízást Tubica láb alóli eltételére? Netán mi, palomisták tényleg csak írói fantáziatermékek, imaginárius figurák, a fikció fikciói lennénk, tetteink meg kreatúralétünk pajkos tréfái?
Azért nem eszik ám olyan forrón a kását! Az apória meghaladásához a vaihingeri, blumenbergi, marquardi paradigma jelöli ki tájékozódási pontjainkat. Blumenberg szerint a valóság "egy korszak legrejtettebb implikációja",3 melynek jelentése megadhatatlan; a jelentésadási kísérletek csakis a fikció(k) lehetőségi feltétele(i)ként értelmezhetők. A fikció (a rossz megengedésének speciális gnoszeológiai eseteként történő) felértékelésére a leibnizi Theodicée malum-fogalmának mint a bonum (az optimális világ) megvalósíthatóságát lehetővé tevő szükségességi elvének elfogadását követően kerülhetett sor. Vaihinger pragmatizmusa lényegében ismételve radikalizálja Kantot, mikor a tudománytörténetről kijelenti, hogy "az igazság csupán célszerű tévedés", a legsikeresebb fikció, "a gondolkodás szabályozott tévedés",4 nincs lehetőség verifikációra, csak falszifikációra. Marquard a művészet hagyományos esztétikai alapvetését támadja. Többlépcsős (ennek részletes ismertetésére itt nincs mód) gondolatmenetének konklúziója, hogy a művészet valóban fikció ugyan, de a valóság is az, így a művészet esztétikai fikciója "csak eminens formája a fikciónak, ami a - modern - realitást jelenti".5 Ebből következően a művészet - mivel a valóság fikciók csalárd játéka - immár nem definiálható fikcióként, csupán olyan antifikcióként (Blumenbergével egybecsengő vélemény), amely kifejezi azt, ami a "jelenkori valóság szélsőséges fiktivitásában non-fiction valóság marad, mindenekelőtt a halált".6 Hogy mit takar e kontextusban az antifikció - nos, erre Marquard nem akar vagy nem tud (utóbbit gyanítom) felelni, pedig tisztában van az így keletkező hiátus teóriadevalváló szerepével.
A valóság, igazság fogalmának abszolutizálhatatlanságát, relativizmusát, szubjektumfüggőségét kifejező fenti paradigma éppúgy, mint a konstruktivista irodalomtudományt ismeretelméletileg megalapozó maturanai, glasersfeldi autopoietikus rendszerek és világmodellek; a ricoeri hármas mimézis; a hiperreális, medializált világ Baudrillard-féle szimulációs modelljei, szimulakrumai; Rorty tétele, ti. csak a világ leírásai lehetnek igazak vagy hamisak, a világ önmagában nem; a spiritus rector Nietzsche szintúgy antropológiai alapú igazságmeghatározása7 (a sor folytatható: Greenblatt és a cultural poetics, Hayden White metahistóriája stb.) mind-mind egy pontban futnak össze: "az emberi cselekvés valóságának teljes területét az érdekek által irányított fikciók határozzák meg".8 Hasonló elméleti belátásokhoz juttat el bennünket a lacani pszichoanalízis, különösen az imaginárius, szimbolikus, Valós trichotómia tanulmányozása. A lacani Valós definitíve értelmezhetetlen, van is meg nincs is, megelőzi ugyan a szimbolikust (a jelölők rendjét), ám egyidejűleg a szimbolikus maradéka, selejtje, mely rést üt a jelölők rendjében; hiányként jelentkezik, a hiány betöltése ugyanakkor strukturális kényszer. Olyan traumatikus entitást próbáljunk elképzelni, amely önmagában nem létező, mégis tulajdonságok sokaságával bír, egy okot, amely csak okozatok sorozatában ragadható meg, s a szubjektumok szimbolikus valóságában különböző hatásokat képes kiváltani. Regényünkre vonatkoztatva például a következő paradox formulával explikálhatjuk. Kérdés: Tényleg az írókánk, II. Lajos képzeletének a hősei lennénk mi, minden palomisták legkiválóbbjai? Válasz: Igen, tényleg a képzeletének a hősei vagyunk, csak éppen a valóságban létezünk. "A szubjektum artikulálni akarja magát egy jelölő reprezentációban; a reprezentáció kudarccal jár; gazdagság helyett hiánnyal van dolgunk, és a kudarc által feltárt ezen üresség maga a jelölő szubjektuma."9
Szóval, Elnököm, te, én és fajtársaink lennénk a lacani Valós. Jelölők, kiknek nincsenek jelöltjei. A reális behelyettesítése a reális jeleivel. Hiperrealitások. Szimulakrumok. Most talán olybá tűnik, circulus vitiosusban forgunk, hogy az okfejtés contradictio in adiectio, hisz létünk fikciós avagy valóságos karakterét firtató kiinduló kérdésemre ugyanezen kérdéssel válaszoltam. Csakhogy itt van a trükk, itt van újra. Talán hamiskásan mosolyogsz, mialatt olvasod mindezt, talán a te kezed van a dologban, kiadtátok az ukázt Parti Nagynak, kicsit konspiráljon, bizonytalanítson el a tapasztalati világot illetően, a politikai helyzet a történtek ellenére sem alkalmas még teljesen totális színrelépésünkhöz, a tömeg tudatával csak csínján stb. A regény műfaji alapon konvencionálisan alkalmas erre. Ha saját szakállára okoskodott az ipse, majd ráküldtök pár tornavércsét meg az ügynököket, ha viszont igazam van, frankón járt el a fószer. Tematizált egy olyan radikális episztemológiai diszkurzust, melyben inkább csak kérdések fogalmazódnak meg, mintsem válaszok. Fikció és valóság mezsgyéi az önépítő szubjektum által konstruált valóság, a realitás modellszerűségének jegyében egyáltalán nem autentikusak, erősen képlékenyek, reverzibilisen átjárhatók, a fikció filozófiai alapon bekebelezi a valóságot. Nota bene a Hősöm terének diegetikus terrénumaiban (azaz a narráció/szüzsé primerként és szekunderként meghatározott fabuláris egységeiben) nem találkozunk olyan implicit szerzővel vagy olvasóval, aki a történet elrendezésében, viszonyrendszereinek, nézőpontstruktúrájának kialakításában, illetőleg elbeszélői eljárásaiban, utasításaiban kódolt olvasói szerepeiben fogódzókat kínálna a befogadónak arra nézvést, hol kezdődnek, végződnek, húzódnak számára "valóságos" és virtuális tér határai. A kétféle regénytér egyes elemei, történései szabadon sodródnak egymásnak az "inkriminált", képlékeny fundamentálontológiai választóvonalat átlépve: II. Lajos álmairól, sebhelyéről III. Lajos mindent tud; II. Lajos novellahőseiről az derül ki, hogy hús-vér teremtmények; szárnytranszplantációd után, Elnököm, II. Lajos verdesni kezd álmában stb. A bináris transzgresszió a szöveg állandó metaleptikus áthelyeződéseit eredményezi (okok, előzmények nincsenek vagy látszólagosak, csak okozatok, következmények konfigurálódnak), olyan olvasatfüggő mise en abyme jellegű alakzatot körvonalazva, amelyben az események a két fabuláris szint között oszcillálva, sőt ugyanazon fabuláris szekvencián belül is egymást értelmezik (félre), implikálhatatlanná téve, melyik narrátori hang (a II. vagy a III. Lajosé) által vezérelt diegézis tekinthető "kicsinyítő tükörnek" (ti. bármelyik) a másikhoz képest. E kiemelt fontosságú narratív alakzatok, valamint a példaszerű metafikcionalitás (a szövegvilág részbeni vagy teljes visszafordítása önmagába, a fikciót tematizáló fikció), metanarrativitás (a saját poétikai eszköztárára, a történetmondás beszédaktusaira reflektáló szövegezés) mint az öntükrözés egyéb esetei azért interpretálhatók egyfajta kvázirizomatikus idiómákként, mert jóllehet a Hősöm tere kontingenciája alacsonyabb fokú - nem is olvasható tetszőleges sorrendben -, mint mondjuk a Termelési regény vagy a Bevezetés... szövegtere, annyiban mégis ekvivalens a kétféle epikus alkotásmód, amennyiben mindkettő nélkülözi a rögzített értelmezéseknek irányt szabó poétikai centrumokat. Megbízatása előtt biztosan átvilágítottátok, Elnököm, ezt az ügyes scriptort; tudhatod hát, Ibusár címmel drámát is írt. Már ebben az experimentális darabban is a fikció és a valóság közti átjárhatóságot feszegette. Az Ibusár erős, csaknem extranarratív jellegű jelzései (Anyuka), a szövegszerkezet szelektálható szegmensei, így a narratív textusba gyakorlatilag integrálódó zárójeles instrukciók egyértelműsítik: a huszerett "valósága" mindössze az ibusári jegykiadó, Jolán képzeletében elevenedik meg, más szóval a primer fabuláris egység, az ibusári vasútállomáson elhangzó "metaszöveg" hordozza az empirikus világ attribútumait, s ebbe ágyazódik bele a szekunder fabuláris egység, a tulajdonképpeni epikus imagináció a huszárokról. (A narratopoétikai terminushasználat nem tévedés: nevezett "dráma" kifejezetten narratív móduszára utal.) Az Ibusárbeli fabulák viszonya tehát szinekdochikusan hierarchizált; ugyanez a reláció a Hősöm terében metonimikus, hierarchizálatlan, mivel utóbbiból épp azok a diegetikus poétikai centrumok tűntek el, melyek az Ibusárban még megvoltak, s a befogadót főképp gnoszeológiai útkeresése során tájolták.
Hogy akkor végtére is ki a megbízóm? Palomisták, lenni vagy nem lenni? Az itt a kérdés. És az is marad. Ez a legtöbb, mi olvasóként mondható. Iser áthidaló javaslatának értelmében az irodalmi szöveg fikciós képződményként közvetít szubjektum és valóság között, ezáltal nem jelentése lesz a fontos, hanem hogy mit eredményez a közvetítésben. Meghatározása ezért nem alapulhat a megszokott ontológiai oppozíción. Az elméletet filmre is applikálták. A nagysikerű Mátrixban Morpheus veti fel: ha valamiképp nem ébrednénk fel álmunkból, honnét tudnánk, hogy ami történik, az álom, és nem valóság? A film nem is különíti el élesen a kettőt: a mátrixban (gépekkel szimulált "valóság") meghalók a film "valóságában" is meghalnak és megfordítva, a gépekről ott lecsatoltak a mátrixban holtan esnek össze. Hát így vagyunk mi, Elnököm, állandó falszifikációban, sikeres vagy kevésbé sikeres fikcióban. Végső soron úgysem ez számít. Aki a rólunk szóló regényt olvassa, elsősorban nem az igaz-hamis premisszák felkutatásában érdekelt, hanem a dolgok irodalmi létmódjának elfogadásában.
Pár gondolat erejéig még vissza kell kanyarodnom a mű metanarrációs technikájához, nemkülönben a hátterében meghúzódó implicit szerzői funkcióhoz. "Lám, csak fecsegek itt, töltöm az időt apróságokkal, szaporítom a fikciót" (13). "Íróként minden érdekel, ami deformált, ami rontott" (22). "Ez persze felvethetné az élményeim státusát illető logikus kérdést, melyet én itt továbbra sem teszek fel." (24) "A hullámzó Balaton az egy novella [...] nem kannásbor [...] nem galambnövesztőszer, hanem fikció és nyelvi megalkotottság" (51). "Ha te találtál ki, ami még mindig a fixa ideád, akkor mért [...] ilyen kis gecinek találtál ki?" (259) A különben még bőséggel sorolható önreflexív narrátori elmélkedések metanarratív aspektusukon túl extranarratív vonásokat is tartalmaznak, azaz a történet elbeszéltségét hangsúlyozzák. Az eljárás nemcsak azért figyelemre méltó, mert arra int, hogy a tények mindig értelmezett formában, "rasztereken" keresztül átszűrve léteznek, hanem azért is, mert rámutat a már említett booth-i implied author10 sajátszerű konstituálódására. Korábban már kimutattam, hogy a Hősöm tere implicit szerzője (akárcsak a tőle praktikusan nehezen elhatárolható iseri implicit olvasó) nem segíti a gnoszeológiai erővonalak megrajzolására törekvő recepciós műveleteket. De a más irányúakat sem. A perszonális elbeszélők narratív hangja mögé rejtőző implicit szerző ugyanis meglehetősen "szűkszavú". Booth szerint a nézőpontot folytonosan változtató, a megbízható narrátorokat nélkülöző, homályos képzeteket szülő, az olvasót zavarba ejtő elbeszélő szövegek nélkülözik az implicit szerző hangját, s egyáltalán nem örül a (poszt)modern regények ezen - szerinte demoralizáló - elbeszéléstechnikai eljárásainak.11 Számunkra mindez annyiban érdekes, hogy Booth akár a Hősöm tere narratopoétikájából is absztrahálhatta volna tételét. Idevágó korábbi elemzésemet (variábilis fokalizáció, narrátori identitászavar, kétirányú mise en abyme[-szerűség], ismeretelméleti apóriák) egy újabb, a megbízhatatlan narrátorral kapcsolatos megfigyelésemmel szeretném bővíteni. Genette paralepszisnek nevezi azt az alakzatot, amelyben az elbeszélő kevesebbet közöl, mint amennyit ténylegesen "tud". A távolról az ellipszissel rokonítható technikával a regény mindkét narrátora él, különösen III. Lajos: " nagyobb banán annál a történelem, mint hogy egy ilyen szar kis héjon csússzak el, mint a Tubica Renci" (235); a provizórikus abszolutizmusában sütkérező Tubicának, miszerint egyelőre ő dönti el, mi a fajgyalázás, III. Lajos sokatmondóan annyit vet oda (e-mailje végén függő beszédben idézi a lezajlott kihallgatás végét): "Pontosan, mondtam, egyelőre ő" (240) stb. Az elhallgatások végső soron proleptikusan előlegezik meg a regényzáró történéseket, hisz a diegézis előrehaladtával egyre nyilvánvalóbban alludálnak a megtervezett hatalomátvételre. Nagy selma vagy te, Elnököm! Persze, II. Lajos is trükközik: ravasz ambiguitásai a tollkabátos operatőrök vagy az 1000 fehér óvodás genezisével kapcsolatban (9, 276); metanarratív reflexiójának elbizonytalanításai, például "Ha majd megszerkeszti valaki ezt az iratcsomót, nyilván ezer kérdése lesz, melyekre én már nem tudhatok megfelelni." (277) stb. szintúgy paralepszis formáját öltik.
Az implicit szerző deskripciója után logikusnak tűnik, ha vele összefüggésben a discours-histoire, pluritonalitás, interpenetrációs regiszterkeverés, posztmodern performance hívószavak mentén a szöveg diszkurzivitását járom körbe. "A nyelvi repartíció [...] a modern regényben a világok osztottságának tapasztalata, a beszédhorizont dialogikus kettőződése és az epikai hős kérdéses identitása nyomán kezdte megtörni az osztatlan narratíva uralmát."12 Kell-e mondanom, Parti Nagy regénye e szempontból paradigmaértékű. A továbbiakban azt vizsgálom, hogy az előző oldalakon vázolt poéticitás eszközkészletén kívül milyen disszeminatív irányultságú markerek teszik teljessé e diszkurzív-poliglott hangoltságú prózát.
Ha vetünk egy pillantást művünkre (már csak Fish értelmezői közösségének tagjaként értve a többes szám első személyt...), a tudatfolyamatok ábrázolásának narratív módozatait feltérképezni szándékozván, argumentációnk nem nélkülözheti Benveniste Az általános nyelvészet problémái című munkájában kidolgozott s azóta széles körben elterjedt fogalompárjának segítségül hívását. Benveniste minden olyan megnyilatkozást discours-nak nevez, mely egy beszélőt és egy hallgatót feltételez, valamint a beszélőnek a hallgató befolyásolására irányuló szándékát. A discours ideje alapvetően a jelen, de szabadon jelölhet múlt- és jövőidejűséget is, névmási alapja az egyes szám első személy, de rendszerint tartalmaz második személyű megszólítást és harmadik személyű utalásokat is. Az histoire ezzel ellentétben nélkülözi a szubjektivitást és az expresszivitást, tisztán elbeszélő és objektív; kizárólag múlt idejű, harmadik személyű névmások jellemzik, semmiféle utalást nem tartalmaz személyes beszélőre vagy hallgatójára: "itt senki sem beszél; az események látszólag önmagukat mesélik".13
A benveniste-i rendszer alapján a discours-hoz tartozik minden, a beszélő személye köré épülő szöveg, így az autonóm, belső monológ is (a jelen idejű elbeszélő tevékenység és a "történés", tapasztalat szimultaneitása), habár a beszélőnek ez utóbbi esetben magába kell foglalnia a hallgatót; az histoire a narratív móduszú, tiszta elbeszélés. A discours és az histoire egy képzeletbeli skála két szélső pontja, közöttük a két forma különféle kombinációi foglalnak helyet. A Hősöm tere éppen ilyen köztes, diffúz tudatfolyamat-struktúrával bír. Közlésformáját tekintve hozzávetőlegesen önéletrajzi monológnak mondhatnánk; ez a műfaj a belső monológ és a kronologikus önéletrajzi elbeszélés kereszteződése. A mindkét elbeszélőre vonatkozó motivált narratív előadásmód (extra- és metanarrativitás), beszéd és írás realisztikus kapcsolata (számítógépes adatrendezés, e-mailek), a kronológiához való ragaszkodás, a napló- és/vagy levélforma főként elbeszélésre épülő kommunikatív nyelvi sémái (magyarázatok, összefüggések keresése vagy legalábbis ennek a szándéka), a jelöletlen párbeszéd és a szabad függő beszéd alkalmazása az önéletrajzi elbeszélés, tehát az histoire felé mozdítják el a regény diszkurzív praxisát. Az olyan átmeneti tudatábrázolási technikák, mint az önnarráció (például 115-116 egybehangzó változat; 94-95 disszonáns változat); az elbeszélés és a monológ közötti legellentmondásosabb helyzetben levő duratív-iteratív megnyilatkozás (jelen ideje, vallomásossága a monológhoz, a beszámoló szisztematikus és kommunikatív jellege az elbeszéléshez köti, például 13, 24, 85, 87, 96); az önnarrációs monológ (fokalizált beszéd, átültetett diszkurzus egyes szám első személyben, az elbeszélő és tapasztaló én pszichéjének átmeneti összeolvadása, például 64, 84, 101) már inkább a discours (például 9-11, 259-62; 125 - a belső monológig fokozva) felé orientálnak.14
A szöveg hangneme hasonló heterogenitást mutat, a komikum összes létező válfaját "végigzongorázza": frenetikus humor, finom irónia, gyilkos szatíra, riasztó groteszk, fagyos abszurditás - sztereotip, mégis helytálló címkék. Meglepő-e ezek után, ha a textus egészének stiláris arculatát a hangnemkeverésnél is markánsabb hibridizációs folyamatok alakítják? Jauss interpenetrációnak15 nevezi a magas és tömegkultúrának a szimbiózisát, mely a különféle regiszterek egymáshoz illesztése által a műalkotás befogadhatóságát könnyíti meg; a posztmodern művészet előszeretettel él vele. A Hősöm terétől sem testidegen az eljárás: a bűnöző, a bugris parvenü, a kispolgár, a publicista, a politikus, a humán értelmiségi stb. nyelvhasználati formáinak kölcsönhatása determinálja a szociolektikus jelölők összjátékának értelemképző impulzusait, azzal a megszorítással, hogy a végül kikristályosodó idióma határozottan idiolektikus vonásokat ölt. Parti Nagy játékosan könnyedre, humorosra stilizálja és a függő beszédben is tükrözteti az ifjúság és az argó szókészletéből is merített, gyakran nyelvhelyességi hibákkal tarkított, primitív, sőt rontott írásképű (vö. bocsika, okéka, őtet, izé, fucky-mucky, arrive dercsi, píár, csacsenol, szokok, annó dacára, parázik, széjjel lesz rúgva az egész picsám vicc nélkül stb.), ugyanakkor travesztáló intra- és intertextusokkal terhelt nyelvét, "hapax legomenonokkal", virtuóz lingvisztikai "mutatványokkal" kápráztat el, miközben látensen Wittgensteint inskribálja a regény "grammatikai terébe": "Nyelvem határai világom határait jelentik."16 Az interpenetrációs funkcióteljességhez azonban hozzátartozik, hogy a dekomponált regiszterek stilémái új kontextusban, más stilémákkal kontiguitásban szemantikai interferenciát mutatnak, megnövelik a mindenkori befogadó refigurációs potenciálját, s interszubjektíven méltányolható, új közlésértékhez juttatják. Igazolásképpen álljon itt két rövid illusztráció. "Mert csak a vak nem látja azt, hogy jövőnk méhe nekünk kohó, ami mellett nem lehet szótlanul elmenni, csak annak, aki vak [...] Az inspekciókat megkapod éntőlem, kistestvérem, mondta Tubica, azt, hogy honnan hová kell eljutni a vonalvezetésnek és satöbbi, a kitisztázás meg a szépbeöntés a te dolgod." (158) A Palomabálra készülő Tubica elmondja kívánalmait leendő beszédével kapcsolatosan III. Lajosnak, a beszédírónak. A "jövőnk méhe" emfatikumára rákopírozódik az üdvtörténeti szólam, majd a viszonylagosító kohómetafora és a grammatikai hibák tömkelege még "lejjebb" stilizálja az eredendő pátoszt; a paronímia lehetőségét kihasználó "inspekció" ugyan megmosolyogtatja a beszélő eruditív hiátusait, ám legalább ennyire figyelmeztet a felügyelet, az őrizet represszív konnotációira (vö. vonalvezetés!); a "szépbeöntés" kontaminatív igekötőjének előre-hátra mozgatása a beszédíró auktor tevékenységét relativizálja az orvosi műszó jelentésének bevonásával, felidézve a lábadozó III. Lajos szenvedéseit, no meg kifejezve Tubica sommás véleményét az írói mesterségről. "A lényeg, hogy a költőhöz jussál el, testvérkém, hogy coki a víznek meg a gályának, mert az árja az úr." (159) Ez a részlet úgy avatja Petőfi versét hipotextussá,17 hogy az árja homonimát új szövegkörnyezetbe helyezi, ezáltal új jelöltet kapcsol hozzá, de mivel megőrzi a korábbi kontextus több elemét is, olyan szemiózist generál, melyet az igazolható nemzettörténelmi fenyegetés és a rasszizmus jelszavait kisajátító palomista kampány allegorézise közt oszcilláló, síkváltó olvasói tudat rekontextualizálhat. A poétikus allúzió emelkedettségét a bemutatott hipertextualizáló eljáráson kívül a coki szitokszó rombolja. A fenti példák és számos analóg szöveghely alapján azonban úgy vélem, a Hősöm tere stíluskeverő konstrukciója pontosabban leírható egy, az interpenetrációval szinonim, de nálánál elméletileg kidolgozottabb terminussal, a szinkretizmussal. "A szinkretista jelentésműveletek a jelentésközpontok feloldásából és a különböző kontextusokban tárolt jelentések egyidejűleg termékeny kibontásából állnak. [...] A szinkretizmus ravaszsága a sejtetés, az elkendőzés, a többértelműség és a (soha célba nem érő) kerülőút eljárásaival, tehát az obscuritas, az ambiguitas és az amphibolia eszközeivel az >>átvitt értelmek<< negatív esztétikáján, kiélezve: >>a szemantikai kriptománia negatív esztétikáján<< dolgozik."18 Másképp fogalmazva: a vizsgált opusban a humilis, mediocris, gravis (a vergiliusi kerék) stílusminőségek és adekvát (főképp az ethost és a pathost háttérbe szorító risusnak nagy teret engedő) retorikai alakzataik repartíciójának lehetünk szemtanúi. Amit itt találunk, "az mozgó, egymást kölcsönösen és mindig ideiglenesen uraló, minden hierarchiaképzésnek ellenálló, jelölőkből felépülő szemantikai szinkretizmus".19 A szinkretista hagyomány mindemellett regényklasszifikációs állásfoglalásra is biztat: javaslatot tesz a menippikaként való olvasásra. Hisz ha összegyűjtjük e karneváli (vö. "Úgy színezem itt, úgy részletezem, mint egy karneváli tudósító" - 277) gyökerű műfaj néhány attribútumát (egyszerre komikus és tragikus; botrányos és szubverzív, excentrikus nyelv; fantazmagória, patologikus lelkiállapotok, úgymint őrület, tudathasadás, álom, halál; elveti bármely teológiai princípium monologizmusát; ellentétben áll a formális logikával; szinkretista pluristilizmus és pluritonalitás stb.),20 azt vesszük észre, konstituensként mind visszaköszönnek Parti Nagy regényében. A tragikomikum in nuce exemplifikációja mondjuk így festhet: "Én meg feküdtem oldalt, mozdulatlanul. Röhögve bőgtem, igen. Ezúton közlöm veled, hogy: szárnyam nőtt, fajmajomkám. Beműtöttek egy pár szárnyat." (145)
Az eddig feltárt eldöntetlenségekhez hozzátoldanék még egyet. Mellard szerint a kifinomult (értsd: poszt)modernizmuson belül a "művészi performance" két ellentétes módon jön létre. Az első mód a játék, aktus, esemény, kontextus jelölőkkel azonosítható. Hangsúlyozza a történetmondás régi értékeit, szórakoztat, eljátszik a közönséggel, a valósággal, a konvenciókkal. A második a játszma, műtermék, ikon, szöveg jelölőkkel kategorizálható. Ez objektíven viszonyul a közönséghez, a konvenciókhoz, öntükröző műveket nyújt; ebben nem a performáló hang, hanem a létrehozott műtárgy nyilvánítja ki magasabb autoritásának hiányát.21 A Hősöm tere szövegszervező eljárásai e két mód közé furakszanak be. Javarészt bizonyítottam már, hogyan játszik el a regény közönséggel, valósággal, konvenciókkal, a történetmondás régi értékeivel. Ezzel összefüggésben egyetlen kiegészítéssel élnék még. A "hagyományos" szövegek jól artikulált kohéziójuk révén szabályozzák az olvasó elvárásait, értelmezői tevékenységét. Motívumstruktúrájuk (motívumok, izotópok, emblémák, archetípusok, kronotoposzok), ismétléstechnikájuk (vezérmotívumok, szubtextusok: mise en abyme, analepszisek, prolepszisek) általában magas várhatósági fokot biztosít, az olvasó viszonylag magabiztosan igazodhat el a jelek szövevényében. Ilyetén "régi értékek", pontosabban a nyomaik regényünkben is jelen vannak. Ki tagadhatná, hogy az elsődleges elbeszélő állandó utalásokat tesz önnön skizofréniájára? Allúziói (például 10, 24, 41, 94, 116) ellenben csak abban az esetben bizonyulnának iteratív prolepszisnek, ha minden kétséget kizáróan bebizonyosodna a pszichózisa, ez azonban nem történik meg. (Tán csak Tubica tervezett detronizálásának következetes divinációja képez kivételt az efféle csalafintaságok alól.) Ki tagadhatná, hogy a domestos vagy az angyal lexémát rendszeres ismétlődéseik az emblematikusság, sőt a szubtextusok gyanújába keverik? Riffaterre szerint a szubtextus (alszöveg) "mindig egy viszonylag jelentéktelen tárgy és egy széles körű hermeneutikai funkció poláris ellentétére épül".22 Segít a hosszú elbeszélések dekódolásában; nem alcselekmény, és nem azonos a témával sem. "A történet, amelyet elmond, a tárgy, amelyet leír, szimbolikusan és metanyelvien a regényre, mint egészre, és néhány szempontból a lényegére utal."23 Jelentéktelen esemény, de lehetővé teszi a regény teljes kibontakozását. Így tehát a domestos lehet: a) a műtéthez szükséges fertőtlenítőszer; b) a képzelődés tárgya; c) a faji tisztogatás előképe; d) az infernális erkölcsi viszonyok felszámolásának igénye stb. Mozaikok, melyek ellenben aligha adják ki a regény "értelemteljességét", ergo álszubtextusok. Ami a második módot illeti, a mű metanarratív habitusa létrehozza az önreflexivitást, a műterméki jelleget, csakhogy a performáló hang állandó jelenléte miatt nem jöhet létre mondjuk egy Bolyongás az elvarázsolt kastélyban (John Barth: Lost in the Funhouse) típusú "volt egyszer egy elbeszélés, amely arról szólt, hogy volt egyszer egy elbeszélés, amely arról szólt, hogy..." Konklúzióm szerint a Parti Nagy-féle posztmodern performance úgy dinamizálja, rendezi át permanensen a hermeneutikai körben mozgó befogadó előzetes megértését, értelmezési stratégiáit, hogy közben nem ekvivalens egyik mellardi móddal sem, inkább valahová a kettő közé tehető.
Bízom benne, hasznát veszed a feljegyzéseimnek, Elnököm. S ha netán szükséged lenne egy irodalmárra... Utoljára hagytam a regény gazdagon erezett intertextuális vetületét. Nem áll szándékomban a szövegközi kapcsolatok funkcióteljességét feltárni, helyette két formációt vennék górcső alá: a stilárisan, grammatikailag vagy expliciten jelölt, reflexív idézeteket, illetve a műfaji, tematikus alapon, esetleg kommentár jelleggel szerveződő allúziókat. Az első csoporthoz az ironikus-szatirikus Petőfi-, Vörösmarty-, Madách-, József Attila-citátumok (Föltámadott a tenger..., Itt van az ősz, itt van újra, Szózat, A vén cigány, Az ember tragédiája, A város peremén, A Dunánál, Eszmélet), valamint A hullámzó Balaton parafrazeálása mint intratextus tartozik. A költészettörténeti kánon travesztáló, hipertextuális megidézése a fentebb valószínűsített posztmodern "performance" első módja alapján még talán jobban értelmezhető a modernség horizontján belül. Az írások teljes összekeverése, az aleatorikus szövegösszefüggések, a kontingens, újrastrukturálódó allúziórend, azaz a decentrált intertextualitás hiányában a pretextusok megtartják identitásukat, "polilógus" helyett dialógust folytatnak az idéző szöveggel.24 Párbeszédet, melyben nemcsak az idézetek poétikuma hasonul el, hanem visszahatásként a főszöveg szemantikai helyi értékei is módosulnak: kiemelődik a palomisták (Félve írom le, Elnököm, bár hangsúlyozom, műelemzői alapállásból!) bornírtsága. Lehet, hogy meg kéne sürgetni azokat az ügynököket... bár egy kis dunáztatás sem ártana... Parti Nagy határozottan elszemtelenedett. A pretextusok hol idézőjelek által (253), hol a költő nevének említésével (242), hol grammatikai "hibák" képében (159, 167, 241, 243, 253), hol stilárisan (53, 260, 277) válnak felismerhetővé; sem kanonikus pozíciójuk, sem mennyiségük, sem regénybeli funkciójuk nem indokolja, hogy metadiszkurzokként25 tekintsünk rájuk - a poétikai centrumok hiányáért ezúttal nem az intertextuális háló a felelős.
A szerző felettébb kedveli az önidézeteket. Gondoljunk a Csuklógyakorlat Szódalovaglásban felhasznált szövegeire, vagy bizonyos motívumok (például a Mauzóleumbeli bambabéla, fecskepatkány, lambadás szatyor, bérkilövő, őzike stb. vagy a galamb, hó, angyal stb.) rendszeres használatára. Nem állítok össze költői szótárt (lenne hozadéka), mindössze a regénybe szőtt Parti Nagy-novella, A hullámzó Balaton intratextusának összetettségét szeretném ecsetelni.
II. Lajos kétségbeesetten igyekszik magyarázni Tubicának, mi is a helyzet szerinte Balatony Kálmánnal (műértő olvasóként itt elismerem, igaza van), röviden felidézi a regényfikció szerint általa írt novellát, A hullámzó Balatont, miközben Tubica "keresztkérdésekkel" bombázza. A zanzásítva parafrazeált, újraolvasott elbeszélés kicsinyítő tükröt tart a regénymátrix elé, továbbá többszörösen rétegzett transztextuális kódot léptet életbe.
1. Tubica "folytatja", továbbírja a pretextust: megnevezi Balatony Kálmán édesanyját, naptárfeljegyzést említ, "Lajoska hatra" stb., ezáltal hipertextualizálja azt. (A "folytatás" jelentőségéről a világirodalmi allúziók taglalásakor szólok.)
2. A novella címének megnevezése áttételesen a Parti Nagy Lajos tulajdonnevet írja be a foucault-i diszkurzusba; ennek egyik következménye az, hogy e gesztus nem zárja ki az olvasó által kezdeményezett (tehát nem a lejeune-i, a szerző kezdeményezte önéletrajzi szerződésről beszélek, hanem a de Man-iról) önéletrajzi olvasást, "az olvasás vagy a megértés figuráját".26 A másik következmény az, hogy a paratextualitáshoz sorolható "szerzőelv" homogenizáló, kapcsolatteremtő funkciója a két szöveg együtt olvasását ajánlja, a komparatív szempontok homloktérbe kerülésével előálló recepciós szituáció előnyeinek kiaknázására biztatva a minél komplexebb olvasat létrehozásában érdekelt befogadót.
3. A műalkotások mibenlétére, az irodalmi nyelvre, a novella értelmezhetőségére vonatkozó "kétszeresen szerzői" kommentárok a metatextualitás kritikai felségterületét érintik, egyúttal igazolva Genette figyelmeztetését, hogy a különféle transztextualitás-típusok nem elszigetelt kategóriák, hanem kölcsönös átfedés van közöttük.
Befejezésül a közvetlenül nem jelölt, tágabb értelmű, recepciótól (is) erősen függő allúziórendeket érintem. Körvonalazódni látszik a) egy Ellis (Glamoráma), Calvino (A kettészelt őrgróf), Hoffmann (Az ördög bájitala) stb. vonulat a Doppelgänger-tematika alapján; b) egy Ransmayr (Az utolsó világ), Orwell (Állatfarm), Kafka (Az átváltozás), Shakespeare (Szentivánéji álom), Ovidius (Metemorphoses) stb. vonulat a metamorfózis-tematika alapján; c) egy architextuális reláció (lásd A szelíd teremtés, Feljegyzések az egérlyukból stb. önéletrajzi monológjait); d) egy Gide (A pénzhamisítók), Borges (Tlön, Uqbar, Orbis Tertius) stb. vonulat a nyelv, a szöveg, a fikció világot generáló hatalma alapján. Itt elidőznék kissé. Mikor Tubica "folytatja" A hullámzó Balatont, csak az időközben a szövegen túllépő események keretein belül teheti: például Balatony Kálmán halála, szerénységem eltűnése majd megkerülése stb. Tubica szövegkölcsönző, majd továbbíró aktusa egyszerűsítve a borgesi szindrómával paralel: egy valóságos szöveg fikciója (A hullámzó Balaton, illetve az Encyclopedia Britannica) megelevenedik, benyomul az életvilágba (a Tlön... annyival bonyolultabb, hogy a kiinduló szövegre rákapcsolódik egy, az életvilág referenseit nélkülöző szöveg, Tlön enciklopédiájának XI. kötete), jelezve a nyelvben rejlő turbulens retoricitást és allegoricitást. A válogatásom (mintegy a bábeli könyvtár egyetlen könyve jegyében) teljesen szubjektív, a nevek cserélhetők, magam is folytathatnám még a sort. Magyarokkal is, teszem azt Krasznahorkai László legújabb regényével, a Háború és háborúval. Ott is, itt is szimulációs tárgy biztosítja a virtuális teret, a számítógép. Korim az örökkévalóságnak ír, II. Lajos másban is reménykedik. "Ha kitettem a pontot, megnyomok néhány gombot és kész. Utána tíz percem marad, hogy kitöröljem a winchesterből a nyomát is ennek az éjszakának. A nyomomat." (284) Mintha a kitörölt szöveggel az írás életre kelt(ett) világa is törölhető lenne (vö. szimulakrumok). Az elképzelés azonban megmarad a vágy szintjén: "Érthetően, bár teljesen értelmetlenül azt gondoltam, hogy amíg odabent vannak [ti. az e-mailek], kevésbé valóságosak." (87) Továbbá: "És akkor nézhetem a párás ablakot, mikor jelenik meg rajta egy testes, imbolygó árnyék." (284) Innéttől részben produkcióesztétikai, alkotáslélektani (az írói én "árnyéka"), részben morális kérdések merülnek fel írástudók, emberek, galambok, tudomisén felelősségéről, melyről e dolgozatnak nem tiszte elmélkedni.27