Az ördög Bádekkerben(fürdőcédulák)

Ursulafürdőn, utolsó posta Pávabánya, dacára a szezonnak őszies a reggel. A Strapsovác karimájáról egy hete nem fogynak le a felhők, eldugaszolják a napot, s oly ideges erővel nyomják le a híres kéngőzt a medencékre, a vetkező-pavilonokra, hogy belejajdulnak a mohos pallók, e teknőc-korú, néma fürdőszolgák. De akinek füle van, mást is hall; mordulást a katlan mélyéről, olyasmit, hogy "nemáááá", ami aztán sokáig verődik a kopasz hegyfalak között, míg belefúl az angyalszalonnába odafönn.
Mindközönségesen pedig köd van.
Teufelhúr, mondja egy szőrös, fekete ember lenyomva a Royal Litton pensió nagykonyhájának kilincsét.
Nem tud iparkodni?! Hát az egész kénkőbűzt bécupfolja nekem az ajtón, kiáltja bizonyos Lemén Ilonka, szobalány, ki föl sem néz, tudja a szagról, hogy az udvaros, aki jön. Azaz jönne, ha a lába engedné, de így beletelik kis időbe, mire behajtja maga után az ajtót.
Tehát kénkő és bivalyszag.
Butscher hajszállal nem okosabb vagy csinosabb, mint a bivalyai, e kényes, lapályi mozdonyok, kikkel sok a baj, rosszul tűrik a hegyvidéket, de a tejükre számos exclousive kúra épül, számos csodás gyógyulás úgy női mint férfi-bajokból, hát megtűrik őket, mint valami nevezetességét a régi időknek. Nagy, hajlotthátú orra van, homloka lapos, mint a Berczike-szikla, s éppúgy csak a tüskedörzs bozótot tűri, meg a szelet. A fehér kávéjáért jön, ami szerződésben van kikötve neki, sok zsíros föllel, kenyérrel. Mikor azt megeszi, rendben is van a reggel, ha köd van, ha nem.
Még szerencse, hogy ezüstöt pucolok, mondja Lemén Ilonka, ha nem pakfon az, ámbátor talán mindegy az ördögnek a fémtan ennyire.
Girhes és hófehér leány, foga nagy, melle hosszú, nyelve mézes nadrágszíj. Az összetartó szeme sárga, s mintha folyton ki akarna esni, csak a könny tartja a helyén, a könny sírástól, nevetéstől. Lány létére ügyes hasbeszélő. Akár a lógó, vizes láng, szereti körbenyalogatni ezt a buta embert, azután belekapni s eltáncolni sziszegve és gügyögve. A Butscher legszívesebben átharapná a gerincét vagy megenné ostyában mint valami arany bogarat, ganajtúrót.
Hogyan aludt a szép ember, kérdi most is a férfit azon a donga hangján.
Mit hogyan, feleli óvatosan a Butscher, hát fekve. Fekve és kész. S azzal beletöri a kenyeret a kávéba nagy aprólékosan. Fölveszi az asztalról a pulykabontókést, annak a nyelével megnyomkodja, sóhajt, s akkor egy darabig ez a pép gondol helyette mindent. És azt tudja-e, én hogy aludtam, kérdi a lány, s ahogy fölnéz, a tekintetében bizony röstellkedés van és rémület. Butscher rágörbül az asztalra, egész testével rágja a fehérkávét, csak a nagy, nyeldeklő csöndje adja a választ, hogy honnét tudná?
Hát rosszul aludtam, mondja az Ilonka. Lemosdottam én már szenteltvízzel, tisztesség ne essék szólván, alulról is, de mindhiába. Hiába őrködik maga a kannal, van egy valami, és az föl akar falni, fektemben. Nem ám, hogy lopakszik, de béjön, mint egy lakó. Ríni sem merek, mert akkor förtelmesen káromkodik, hogy erisszem a jussára vagy leharap a színről. A csupasz ínyével harap, nézze e, pont, ahogy maga a kávécsuszpájzot.
Nemááá, te, mondja a Butscher, és becsukja a száját. Mély, rossz szagú és zegzugos szája van, azt ember meg ne tudja, hogy miféle indulatok és rettenetek fordulnak meg benn, szerencse, hogy amire szó lenne belőlük, meg beszéd, szétnyammogja a roppant állkapocs, lenyeli a sprőd nyelőcső. Annyit látni, hogy hullámzik a setét, veres arc, mintha gumiborítója lenne a meztelen ösztönnek, amellyel meg kell birkóznia. Maga, hékám, hajaz erre a mi kis vidéki Strombolinkra, mondotta volt neki a fürdőorvos, egyszercsak hupp, azután elébb lesz a kend vérnyomása fönn a mennyekben, mint maga. Tudja-e mi az, hogy érnyomás? S legjobb volna, ha mindég tartana négy-öt nadályt a szíve gödrében.
Annyavalagát annak is.
Ha maga asszony lenne, Emereik, súgja a lány, meg is mondanám, hány helyen, s pláne melyeken harap. De hát nem asszony. Mikor aztán egész melegre harapdált, hogy már vért látok, akkor kurrog, és recsegteti az ágyat. Sikítsál, azt mondja, ne sajnáld. És énnekem azt mind teljesítenem kell, azokat a förtelmeket, akkor elereszt a harapásával. Isten engem úgy segéljen, mondja Lemén Ilonka, és fényesíti az ölében a habverő üstöt. Anyádvalagát, morog az udvaros, hát harapd vissza.
Menyétpicsájú, gondolja, s jár a sötét nyelve a szája templomában dühösen, telhetetlenül. Hanem nézni azt nem tud hová, az egész konyha teli van a leánnyal, megég, ha fölnéz, ezt érzi a Butscher, púposlányba' sok a szikra. Pedig Lemén Ilonka csak hajlott hátú, rossz tartású, de nem púpos. S ha kell, kihúzza magát, mint a húros puska.
Menny férjhő', majd nem harap, annyavalagát. Az udvaros végzett, lenyes egy szálkát az asztaldeszkából s rágja megszokásból.
Na, mondani azt könnyű. De amilyen büfti zsákember maga kívülről, olyan pindurkó odabe'. Maga két kövér törpe egymáson, Medve bácsi. Hát jól van, így könnyű leskelődni. De aztán ha azok hirtelen leugranak, mi van? Álmodtam ilyent, hogy maga két törpe volt, és egyszercsak leugrott. Két ekkora lett, mint a hasamig, ni, és futkostak ott nekem pucéron.
Most már elhallgassál, tehénmedence!
Lemén Ilonka elhallgat, más témára tér.
Nézzen ide, nem akar ananászt? Mindet meghagyta a Mantin tanító úr, csak piszkálta és sóhajtozott. Azt tényleg valaki fertelmesség látogatja.
Te csak tudod, mondja a Butscher, annyit leskelsz be neki a kulcslukán, hogy majd a fogad elvásik.
Én aztán nem! Én az édesanyám megszentelt sírkövére aztán nem, mondja az Ilonka meggyőződés nélkül, lüktető szemmel.
Na, akar ananászt vagy kivigyem a csacsinak?
Vidd, köll az annya valagának.
Nahát, hogy mennyi valagot beszél össze maga, meg hasonlót, mondja kimenet az Ilonka. Nem fél, Bikacsök bácsi, hogy egyszer majd az mind visszahull a maga szájára? A sok lompos valag, mi?
Nem a te dógod, morogja az udvaros. Te csak a magadéval törődj, hogy egyszer a szájad be ne verjem, teufelhúr!
***
Lemén Ilonka kimegy, s inkább kerül, de a bivalyok karámja felé még ilyenkor se menne, mikor semmit se látni, nyögést se hallani. De talán pont emiatt. Mert tudja, hogy figyelnek a bivalyok, ülnek a sárban, mint a kopjafák, mint szurkos, túlvilági csónakok az óperenciás partjainál. Leskelődnek és tépdesik a selymet.
Tehát a park felől közelíti meg az istállót, s odaönti az úri szamarak elé a szomorú, lucskos valamit, melynek csak kis töredéke a tanító reggelije. A Rómeó és Juliska nézik a púpos lányt mozdulatlan. Nagy a csönd, vendég még nem mozdul ilyenkor, ezért figyel föl Lemén Ilonka a ropogó gyöngykavicsra. Hogy a védett, arborétum-nívójú parkban, a selyemhömpölyeg mögött, mit részeg színésznéként hajított a fák közé az éjszaka, hogy ropog ott valakinek a lépte. Vagy méginkább a roppant és őrlő szája, de oly egyenletesen és sokáig, hogy akkora hosszú sétány leig nincsen, Pávabányáig.
Bár ezt őnéki nem hiszi el majd senki sem, pláne, hogy arra sem tud érdemben megfelelni, jött-e amaz "illető", vagy ment. Azt meg, hogy őt elfogja az erős remegés, melytől előre kell görnyednie libabőrösen, a pukkedliig menően, és azt suttogja ott a szamarakkal a hátában, hogy "kezét csókolom, nagyságos úr", azt meg nem is meri elmondani senkinek.
***
Lassan indulni kell lefele misére, de a köd nem tágít. Fényesen ül a Royal Litton pensió kertjében, mely már-már arborétum, ahogy az épület is inkább kastély, méreteinél és csinosságánál fogva, nem csoda, hogy Erdős József úr Magyar fürdő-kalauzába kivételes typographiával vette föl ezen elsőrangú családi szállót központi fűtéssel s villanyos világítással, melynek gyönyörű szabad kilátását a parkba és a hegyekre a mérsékelt árak csak fokozzák. Levegős szobák, elismert régi, kitűnő polgári konyha, egész éven át nyitva, tessék fellapozni, Englandernél nyomták Tatán, hatodik kiadás.
***
Mantin Lajos Taszilót vasárnaponként elvárják Hayagos-Hörtigék a reggelijükhöz, s akkor együtt kell vélük menni a misére. Ezt a tanítót úgy tartják, mint egy esernyőt, esetleg zománcos irrigátort. Elfogadják a különösségét, noha művészi allűrt ő egy szemet magának meg nem enged, mégis azt tartják, hogy bolond. Jegyezzük meg, azok se normálisak, lehetne beszélni róla, édes istenem, az egyik leány bizonyosan nem.
A plein air-ben van terítve a légkúra végett, ehhez ragaszkodnak, az Aranka kisasszony s a grófné lábán a meleg lengyel takaró. Mantin Lajos Tasziló mint egy tanecli szeg, feketében, csak veres haja lobog s orcája a köd suhogó vászna előtt.
***
Hogy a tanítónak rossz lapjárása van, nem kifejezés. Ha nem a születésétől számítja, kezdődött a törülközőjével, melyet a tegnap előtt oly véresnek talált, ha a köhögése elé odanyomta, hogy megkereste a fürdőorvost. Az a gúnár csak legyintgetett, hogy legföljebb egy kis langyos folyamat a tüdőn, s nem-e a képzelete vérzik a tanító úrnak? Mantin köszönte alássan, de a szíve majd megfulladt ott, s feketeretek volt a mosolya. Nem sokra rá lelt a mosdó-fogas alatt négy szem kilapult málnát. S tudta jól, ki nyomkodta azt bele a törülközőjébe, kétség hozzá nem férhetett.
Ma reggelre szintúgy nem aludt, hanem gunnyadt csak törötten mint a rőzse, és sóhajtozott. "Bús az én galambom, ha köd ül a rónán", ez járt a fejében, s főleg, hogy hányszor nekifutott ennek, istenem, de hiába. Hát mért nem veszi be a rímet, mért? Mert ő egy egyszerű tanító, tán azért? S ezen a szociális igazságtalanságon csak jobban és jobban fölrenkolódott. Hozzá kell tenni, hogy már hetek óta epeszti a kisebbség érzése, ez a métely, amitől dögszagú az ember, s az alázat kocsonyás színe alatt egyszercsak fölpukkad a lelki széltől, a suicid indulattól, mely egy rész gőg, más rész kétségbeesés. S jön még ehhöz az a riherát cédula. Hogy három éjszaka óta ott fekszik néki egy papírszelet becsusszantva az ajtaja alatt, melyen az áll: "Látlak, Ludwig, te forró ólom, miattam nem alszol, velem fertőzködöl. Die ewig Weibliche". Az írás kénes gyufakorommal van, s persze torzított, de a Ferike kisasszony írása, nem fér hozzá kétség, látja a nyelvtani hibából, s hogy itt más őtet Ludwignak nem csúfolja, abból. Lajosnak híjják, másrészt lajcsitanítónak, s Louisnak az öreg grófné. De Vogelkopf Ludwignak csak egy. Naná, hogy a Ferike, s gyűl benne a méreg, a forró düh, hogy elfogni a folyosón egyedül, és a kampós nyakába sziszegné vérrel: Maga nekem mért cédulászik éjszaka, likőrszagú szamárnőstény, mért? Medveliliom!
Dehát úgysem fogja el, hiszen még neki állana följebb, a málnás kurvájának,s legyalázná két szóból, hogy ne egyen estére vereshúst a tanít, mert bicsérdnek áll a világ, s hogy brómfürdő, barátom, brómfürdő meg Tóth Tihamér, ő meg csak süllyedne a pokol fenekére, kétpárcipős, papírbőröndös koszmója a teremtésnek, varjúdenevér.
(***)
Egy ilyen reggeli maga a vegy-tiszta megaláztatás, még ha, hála az istennek, nem is történnék semmi, akkor is. De történik, noha eléggé sokára. Az Aranka kisasszony ájtatosan megkérdi, hogy mit csinál a Rómeó és Júlia, amott a tanító úr háta megett, szíveskedjék csak megfordulni. Amire Mantin Lajos Tasziló rosszat sejtve, ám készségesen hátra fordul, már mindkét kisasszony tágra nyílt szemmel nézi a gomoly ködöt s benne a két lábatlan szamarat, ahogy egymásholdan keringenek. Mellettük a lapátarcú udvaros, ki szintúgy csak deréktól fölfelé látszik, gyomkodja a két úszó, reszkető szerelmest s kiált nekik: "hejli puzec boze faszára krasil".
Kőhajításnyira sincsenek a terasztól.
Hátranézni hagyján, hanem visszafordulni! Mert vissza kell fordulni elébb-utóbb, a beléfeledkezés látszata éppoly elviselhetetlen, mint az elárult vérvörös orca s a hebegő száj. S mégis, nincs mit tenni, azt kell mondani, hogy legelésznek, ő legalábbis, kérem tisztelettel, határozottan nem lát többet a párától.
Mi az, hogy a párától, hát nem azért tanító kegyed, hogy feleljen az ártatlan gyermeknek, ha kérdi, böffen föl az öreg gróf, s elnéz a leányok nyomában, a vérbükkök alá.
Akkor aztán hamar elhallgat, és hosszan, kedvtelve bámulja a barbár életképet a parkban, hol mint a törékeny angyalok, remegő orrlikkal megtapadnak egymáson és boldogan vinnyognak a szamarak. s mintha még az anyatermészet is eltátaná száját, szénásszekérnyi tisztás nyílik a ködön, s a nap végre bearanyozza a teremtés e grotesque és szépséges színpadát. Mindezt a varázslatot a fekete udvaros töri meg, midőn káromkodva széjjelhámozza a szerelmeseket: "boze hucul ringyócska, nusli."
Nos, mondja az öreg gróf, és köhint néhányat. Nos, kérem, egyszóval köd az, nem pedig pára. Egyszerű paraszti köd. A pára az, kérem egészen más, tessék megjegyezni a kislányoknak is, meg a tanító úrnak is. Az, mint a harmat, ez meg, mint a tejföl.
Az öreg gróf piros szalonnáján megzavarodik a darázs, ki lekvárnak nézte a csécsi paprikát, így most alkalma van, hogy köpködjön s meneküljön. Szó szerint az utolsó pillanatban.
Nahát, hogy mit össze tetszik fressenolni a mi atyánknak, mondja a nagyobbik Hayagos lány, Ferike, de közben a fehér szemeivel a tanítót nézi, rezzenéstelen. Csibevér, aludttej, abált szalonna, lazac, hozzá a mignonok, még rosszul lesz mise közben, aztán jöhet a Katzenstein köpölyözni.
Na és, ha rosszul? Majd megírja a tanító úr a nótába, nevet az öreg gróf tele szájjal, hogy "misén vitte el a grófot az ördög", satöbbi. Nem igaz, Nátzikám? S azzal ledobja a szalvétát a nyakából, s bevonul.
Ó, ha fölpattanna, ha Mantin Lajos Tasziló fölpattanna, azzal se oldódna meg semmi. Jobb mégis lassan béfejezni, szájat hosszan törölni a szalvetta megett, addig is lohad az orca, hígul a vér, s csak utána felállni méltósággal, ha van még olyan ebbe a keserves brúgó életbe, de nincs.
***
Ha volna lelke a pávakavicsnak, az sajogna máma. Most épp a tanító hitvány cipője alatt, ki miután "pardon egy percré"-t jelentett, úgy megy előreszegett fejjel, hogy akármelyik bivalynak nekimenne, s beleteremtené a földbe könyörtelenül. Na és ha igenis? Mert ő igenis nótaszerző, és nem ismeretlen, már bocsánat, a Lajos-csárdást egyenesen a Magyar Királyban játsszák, s odamennek véle asztalhoz is, ha kéri, mondjuk egy vendég. S még majd mást is, idővel. Igenis. Uramisten, hát mért folytoni brúgó az élet és majomjajgatás, sóhajt és fújtat, s már rég elnyelte a köd, de ott vannak, érzi az öltönykabátja hátán két tekintet pornográf lukacskáit. Vágnak mint a sortűz, de csak vágjanak. Mert az lenne a legjobb, bizony, vértanúnak lenni vagy betyárnak. Járnak. Az, hogy "járnak" jól rámenne arra, hogy "betyárnak". Vagy ez mán volt? De nehéz élni!!!
***
Mint szerte a művelt világban, tábornoknék és szögletes, nagylábú leányaik korzóznak a peronon. A délutáni gyors-vonat minden kormos gőzölgése és szusszanása Budapest. Elmondhatjuk- e mondain légzőkúra erős szívdobogást, sőt hasűri szédülést okoz, kivált a női nem köreiben mely inhalálni ezen ipari szagot felettébb cultiválja, lévén az mindig férfié, ergo nagyratörés, ergo szilárdság és eszme.
Ahogy a telegram rendelte, Vojtina Béla vasárnap érkezik Pávabányára, egy bőrönddel s a hegedűtok. Feketébe van öltözve, mint évek óta, abból az ipari mennyiségű belga klottból, melyet egy unokanénje, egyenruhaszabóné, juttatott néki az ura megbolondulása s csúf vége után, ki egy hajnalon elmés szerkezet segítségével tarkón lőtte magát az ágyában. D ez mindegy.
Kinézhetne szabadságos papnak is, de olyan csak, mint egy fanyar és sápadt cigányzenész, élénk tekintetű, szabályos arcú, kit enyhe pohossága sosem hagy el, s ki nem szép, nem csúnya, holott a kérdés azért fölmerül bizonyos nyári délutánokon, vonatablakban ülve, mikor a tengerbe hanyatlik a nap, s aranytükrében elmosódni szinte vonzó.
Vojtina Béla enyhén kihúzza magát s lelép a peronra, átlépdel a finom gyöngykavicson, mit pávakavicsnak mondnak a helybéliek Pávabánya után, s úgy tér rá a sajgó keramitra. Miért sajgó, gondolja?
Beela ha meeg nem feledte el a maga ferikeejeet, joojoon, koszt kvaarteely, hegeduuleesi lehetooseeg Magyar Kiraalyban, talaaltam magaanak izuuletes orvost, ki maar Lisztet is kezelte. Vonookaam, vasaarnap vaarom feheerben paavabaanya aallomaason deelutaani gyorsnaal. A maga neema hegeduuje. De nem várja, amint Vojtina Béla cseppet se csodálkozik. Megszokta, hogy őt állomásn nem várják. "Azt várják mindég, csak azt, aki nem jön, / nap-ernyők, leányok annak gyúllanak ki, / aki ijjas gőggel távol tud maradni, / meleg sáppadással vállon és a kendőn, / jajj, vérborbolyával várják, aki nem jön." Ady, fut át néki a fején, mint egy fintor, s hogy igaza van, ha vérbajos, ha nem, az ilyen elé, ki jön az első fittyre, jó, ha a kocsist kiküldik, legföljebb szegény barátnét, kancsító gardedámot. S mg az is egy rang, az is egy váró, eleven személy, ha szolga is.
Egyszer lerakja a koffert, hozzátámasztja a tokot, és zsebkendőt vesz elő, mellyel orrot töröl, homlokot, de a ráncok, bizony,a ráncok mind visszaugranak csúfondárosan, gumipitypang. S akkor már, ha áll, rágyújt, hisz aki rágyújt, időt nyer, keserű a Memphis füstje, s úgy megy be a bőr alá mint halotté, kőkénylikőré.
A Hanslinál csilingelnek a korsó sörök, bizony, jó is volna az, egész egyszerűen beülni, mégha a Ferike szabódna is, az angyal, hogy lehet-e ezt, illik-e ezt egy Mária-leánynak, amire ő megfogná a puha tarkóján, s letessékelné a székre szelíden: ugyan, kisfiam, hát nem emlékszik az eperlikőrre Szovátán három év előtt, ezt kérdezné, s hátradőlne mosolyogva, ahogy a karmesterek. Fene megeszi.
Hanem ha rágyújt, ott is kell maradjon a két poggyásza mellett, hiszen cipelés közben nincs hová tegye a szivarat. Ha meg a szájában tartaná arszlánmód, attól telimenne a szeme füsttel és könnyel, ami együtt annyi, hogy takonnyal, sajnos. Állni ellenben még nehezebb a menésnél. Mert így vagy úgy, de kilátszik az igazság, hogy azt se várják itten, ez se lehet valami nagy hegedűs.
Pedig, gondolja, pedig! De már rá is legyint ugyana szuflával.
***
Akármit is csináljon, úgy áll ott, mint egy fotográfus elhagyott állványa, előbb mindenki ránéz, de elég egy pillantás, hogy azután sétálgassanak előtte fesztelen, annyi durranóport se nézve ki belőle, amennyit egy veréb elbír a csőrében. S a látszatnál talán ha egy a nagyobb úr, a halál.
Őbelőle, ebből a szegény Béluskából, pont a könnyű kéz hiányzik. Na, talán nem a vonójából, hanem az életéből. Mondani, mondjuk, nem mondtak effélét kifejezetten, de lehet érezni azt, hogy mivel súgnak össze valakinek a szürkülő háta megett. Könnyű kéz? Hát hogy legyen könnyű kéz, ha ízületes, s mint a csipcsipcsóka? Holott tudja jól, bent van az az ízület a lélekben s nyirokban.
"Aki gőz-magával vonatot tud hajtni, / ki úgy tud akarni, ki úgy tud akarni, / nap-nyugati herceg, olvadtan, esengőn, / mindég csak azt várják, csak azt, aki nem jön." Ő meg Vojtina Béla operaházi hegedűs, ő meg naná, hogy jön, s épp rémülten keresi a helyet ahová a szivar csutkáját eldobhatná.
Más embernek ebben a korban maturál a fia, félrevonultan pusmog a lánya az anyjával. Tágas, jó illatú szobákban lakik, hol vastagsága, finom kérge van az időnek, s fénye; napjai rendjén folynak s fesztelen, bő élete nyűgeit már-már büszként viseli, mint rendjeleit a szép beágyaltságnak; engedelmes munkájában céljai vannak, de nem tülekszik sehová, tehát halad, épp attól halad, hogy a helyén van, s ki előtt tán még sietne a kalapemeléssel, az is nagy néha megelőzi.
Vojtina Béla viszont, hát igen, akkorát sóhajt, hogy véle a távoli Medveolló nyiladékából is kifújná a vonatfüstöt, ha az már szét nem oszlott volna rég, szabadon és keserűen. Hát igen, Vojtina Béla meg viszi a gacsos kezével a motyóját, mint valami huszonhatodik supkajóska, s nem az-e ő tényleg, s nem puszta lakájvirtschaft-e, amit flirt-nek gondol, játéknak a kisasszonyi tűzzel, melynél ő bizony se tüzelni nem akar, se tüzet fogni, legföljebb melegedni, s megsütni ugyanazt a kicsi pecsenyét, amit mindenki más. Nesze neked Észak-fok, s ráadásul puffad is.
***
Bús az én galambom, ha köd ül a rónán, azt a ragyogóján, azt a ragyogóján, hogy a hétszentséges úristen le nem szakad erre a vasárnapra, vagy őreá legalább, ki már a pokolbélivel is lepaktálna, csak lenne nóta ebbül a vakarékból, vagy tudná kiverni a fejéből egyszer és mindenkorra, de sem ez, sem az. Mantin Lajos Tasziló gatyában szenvedi által a délutánt, belé-belékotor abba illetlenül, vakaródzik, s a pukkanásig sóhajtozik. Lemén Ilonka, kinek orcája mint a piros tojás, a megmondhatója sok mindennek, ami történik odabenn. Annak például, hogy a tanító úr "pofát" vág, azután mint az őrültek ír valamit, végül fidibuszt teker belőle és meggyújtja. Akkor szabályosan integet vele, sőt, ő úgy látja, hogy valami jeleket ad ezáltal ki az ablakon, honnant a Borza-tetőre látni egyenesen, melyről épp elég gyászos dolog terjeng, s ahonnét mintha választ is villogtatnának néki, de lehet véletlen műve is ez, persze. A kulcsluk nagyságos uram, mégse messzilátó.
***
Pipáznak a rézhuták, violaszínben közeleg az este, odafönt körben-karéjban párállnak a híres fürdők, s "mindegyre csak erősbödik az úri osztály cselengélő lavinája, hiszen fürdőn az emberi közönség közelébb van az éghöz, mintsem a földhöz, azon okból, hgoy közelebb vagyon egymáshoz bőrrel és pórussal, mik szinte szíjják a szerelmet, mint a nadály vagy a csillagok." Alkonyatkor, kivált kénes fürdőkön, megbolondulnak a madarak, kifutnak a torkukon, mint a kéj-hab, és rázzák, széjjelszedik a fákat. S nem elég, hogy madár, de egyenesen papagáj egy ilyen mondain tollászkodás, Fekete clott ide vagy oda, Vojtina Bélán átnyilallik valami derű, s azt gondolja, hogy bizony, ha mi lógó fejű bunyáczki emberek mind egyszerre lehetnénk papagájjá egy cosmikus karcsapás folytán, hát ki nem szeretne papagáj lenni, édes jó istenem, cifra és önkéntelen?
Mivel nem költött se sörre, se egyébre, kocsit vesz. Szép rendben horgonyoznak a tér szélén ezek a gumikerekű, mismás jószágok, alacsony, hegyi hintók, mégis az összes kocsis magosan ül, hegyesen, s ha fuvar kerülvén odacsippent az egy szem kicsi lónak, mintha dalra gyújtana a gummirádli, suhan szaporán.
Nem úgy az a félszegúszó ember, aki Vojtina Béla kiválaszt, tán mert a Babrinyák Aloyz név van a kocsi oldalán fölírva.
Royal Litton panzió, kérem.
Azután kocognak csöndben, föl a takaros Fürdőház utcán, el a Magyar Király előtt, melyre a szép nevű Aranyka-tér következik, minek kioszkjában fúvós társaság gyakorlatozik az estére, majd pompás villák sorát elhagyva bal felől, csöppel túl a Koronán átkocog a szőke lovacska a Strumica hídján (két zuhatagja Kossuth, illetve Árpád apánk nevét viseli!) és a Kunert u. Vass Vízgyógyintézet Kurparkja után hirtelen kinyílik, minden vadregényes szczenerájiáját megmutatja hegy és völgy, ám mielőtt az érkező szem szúrni kezdene e roppant tűpárnától odalent, már bé is fut a hintó Ursulafürdő fiatal, nyugtot adó platánjai alá, végre a fürdők közé, melyek ez órán bezárva püffegetnek az utazó fele, s innét az Augusta főhercegnő-sétány nem több egy iramodásnál.
Hanem szomorú iramodás ez, hisz kicsivel elébb, mikor a Gróf Seldern-féle villáknál Vojtina Béla megkérdi a néma embert, hogy ha itten a kocsisok mind danolnak, mér' hallgat kend, azt a választ kapja, hogy "negyednapja lett szénné az ecsém, nagyságos úr, elcsapta a villany, úgy mondják, a Borza-tetőn. Tája is rákerült a sor."
S onnantól mint szúrós füst, fekete szalag húz vélük a csönd, egész a Royal Litton pensióig.
***
Viszont legalább szoba, az fönn van neki tartva. Tanácsosok nem kapnak, én mondom, nagyságos úr, ilyen szobát, titkos tanácsosok, mondja a bolond szobalány, ki egyre odakap a Vojtina kezéhöz, hogy legalább a hegedűt hadd vihesse. Alig jutni szóhoz tőle a sűrű kezicsókolomoktól, melyekben, nem tehet róla a hegedűs, valami gúnyt hall és nem kevés ijedelmet.
Hayagos-Hörtigék itt szállanak-e, illetve itthon vannak-e, ezt tessék inkább megmondani...fiam?
Ha a grófékra tetszik gondolni kezicsókolom, a tyúkszemű nénire, meg az elkövéredett úrra, ők itt szállanak, már bocsánat a kifejezésekért. Meg a leányok. Mind kénesen kérik reggel a mosdóvizet, ha tetszik érteni.
Hogy a Ferike kisasszony? Hát, ő tétet belé ábrányi sót is...
De hogy hol van, szól rá férfimód Vojtina Béla.
Hát, azt gyanítom, átkocsizott Borzafürdőre az ebéd után. Nem tudom mikor gyön, nekem ugye nem kötenek az orromra semmit, különösebb pakkot nem vitt, hanem csak napernyőt, a sárgát.
Na akkor jól van, mostan elmehet, nekem gyakorolnom kell, zenélnem, ha érti, úgyhogy ne zavarjon, mondja a hegedűs, s ad két koronát, ami sok, épp annyira sok, hogy belepiruljon, de már későn.
Kezicsókolom, mondja a lány sűrű egymásután, és hogy tessék jól éreznie magát a kedves nagyságos úrnak, csak csöngetni bátran, ha kívánság van, vagy ha éjjel történne bármi, a Butscher nevezetű udvaros, bár gyáva ember, mindig fönn van a kannal, hogy vigyázzon. Éjjel itt néha eléggé furcsaságok esnek, kezicsókolom.
Ilonka pukkedlivel megy ki, aztán néz be a kulcslukon kisterpeszben, tátott szájjal, s nem érti, mért nem lát semmit. Nyikorog a szekrény szárnya, a székre röpül az a zakettféle zsiros dolog, azután sokáig semmi, de mikor percek múlva meghall valami száraz egérnyikorgást, a szíve belefacsarodik. Mintha egy öregecske fiók beszélgetne a saját félhomályával mélyen és reménytelenül, nem fűzve rajta át több kuncogást, mint amennyi fényt deszkái a lapos alkonyatból áteresztenek. Hallgatja ez a képzetlen, bolondos leány, az álla egyre lejjebb esik a csodálkozástól, de lábujjhegyen megy el, s még sokáig nem akaródzik a sarkára visszaereszkednie.
A Ferike kisasszony meg a Rudi zsokéval Borzán. Francosok!
***
Veszi Vojtina a hegedűt, kinyitja, likőr és hányás-szag csap ki belőle, s, isten bizony, kéné. Megtörli a száját a büdös, gallérszagú zsebkendővel. Futtatja, szinte csak kódorgatja a vonót, mit bánja ő, fogjon ki valami dallamot ez az ízületes kéz, és hagyjon neki közben békét. Szépen, laposan süt be a nap, ki-bejár a bordái között, mint öreg fában, szépen dolgozik a kezében a sok, kicsi görcs, nézi a hátsó udvart, a cselédházat. Magos, kendős asszony tele tányért nyújt át egy kölönclábú, fekete férfinak, majdnem a csemmegést is hallani, ahogy eszik ez a fogatlan skorbutos illető. S néha behajít valami falatot egy ólba maga mögé.
Azután telemegy az udvar homállyal.
Vojtina Béla lemosdik a csinos tálban, melyben előbb füstöl a víz és kicsapja a szappanyt, akkor jut eszébe, a leány mondása, hogy azt itt belé kell reszelni a vizébe nagyságos úr, mint a szerecsenydiót. De nem fárad aztán ilyesmivel.
Hej nyaranta, hej nyaranta, kisírja két szemét a gyanta, ezt fütyörészi ernyedt szájjal, míg tiszta inget vesz, s lecsippent a zakóról két hosszú, szőke szálat. No, ki volt ma szőke?
Hát a Babrinyák Alojz lova. S lám, jó helyre jött, lószőrszál hegedűsnek munkaeszköz. S azzal indul vacsorázni.
***
Mióta az eszét tudja szorong,s izzadni kezd, ha be kell lépnie valahová, hol nem kifejezetten őrá, a Vojtina Bélára várnak névszerint, ezért lép föl fesztelenül bármely hangversenydobogóra a világon, s szenved meg, másfelől, minden vasúti restit, kalaposboltot. A Royal Litton penzió vacsorázó-terme nem kalaposbolt, de itt se rá várnak, szentigaz. Bizony, úgy is lép be, mintha két zárójel között valami lesújtó számítás eredménye volna: pardonbéla vagyok, bocsánat a zavarásért. Vagy úgy lép be, mint a strucc, mentül inkább forgatná fejét a megváltó homok után, antul feltűnőbb s nevetségesebb. Másfelől a homok sem megoldás. Elgondolja magát a kifényesedett ülepével, s a szívéig elpirul.
A termet az érett barna fák uralják, meg ezüst és ökörvér, jól úszik benne a borsikafűvel elegy kacagás. Jön a fiú hamar, s odavezeti az asztalához, egy öregedő, szőrös-pálma alá. Amint leül, ellenőrzi a ruházatát, sliccét, továbbá hogy nincs-e az orrában fikácska, sajnos. De utána szép, nyugodt baritonhangon, értelmes kiejtéssel berkenyepálinkát rendel, majd bécsi tányérhúst "tankréd"-gombóccal, s valami savanyú freccset, mert a sertől puffad.
Keés Ignácnak hívják a főpincért.
Ha itt lenne a hegedű, lenne mit magához ölelni, a tokot legalább, gondolja, mint valami "mestersége címerét". No hiszen, ahhoz Ámerikából is kéne jönni, hékás. Így csak komótosan rágyújt, s becsapja a berkenyepálinkát, mint egy huszártiszt. Hayagos-Hörtigék messze ülnek, finoman elkerítve, ahogy felsőházi tagoknak kijár, de nem is kerítés az, hanem kicsi lugas, az előkelőség átléphetetlen zöld vonala. Mondani se kell, hogy nincs nekik bemutatva, noha ismeri őket.
De a tányérhús jó.
***
Ahogyan valamely suszterszék hintázik, úgy hagyja el Vojtina Béla a termet s a pensiót. Az a baj, hogy még a laza mozdulatai is csikorognak. S hol itt üt ki, hol ott a csiriz. Más ezt nem látja, még jó, hgoy nem, csak a zavart látja, ami épp elég. A kör bezárul. Rágyújt odakint, mást képzelt erről az estéről, ámbár számítani erre számított. Nézi a homokkő mellvédre könyökölve Pávabányát, s a felülső bolygóit, a fürdőtelepek messzi füzérét, e tengeri kikötőt a hegyekben. Lassan a zöldek mind feketére válnak, de egy hosszú lila folt az sokáig úszik még odafönt gazdátlanul és boldogan: Ferike sálja Borzafürdőn, a Strapsovác túloldalán.
***
(A Borcsa Mama fogadójában krumpolán bort isznak, délután óta. S pezsgőt. Már csak a nyelvük lógatják bele, az is elég. Rudi zsoké a kukurikút játssza mandolinon, Ferike kifényesedve ugrál és nevet. "Lelkiismeretem, lelkiismeretem, mért hagytad el a te szolgádat?" De mindegy mért, s ha el, hát el. Rudika, balettozzunk! Balettozzunk a lovakkal" Röpül a sálja, ahogy imbolyog...)
***
Vojtina jó kedvre derül s nem csoda, fürdőhelyen ballagni este, platánok alatt, ahol szezon idején minden korzó és lampion, hát micsoda delikát dolog az, pláne ha dolga ígérkezik az embernek.
A Magyar Király, mint ország-szerte mindenütt, híres és kétes hely. Bőséges, kissé zsíros éttermet visz, tánc- és szalonzenekara szerte a fürdőkön méltán híres, fővárosból ideszegődött karnagy dirigálja. Benne időzni program, ott szállni snassz. A jobb emberek, s kik családdal s leánygyermekkel bírnak mind fönt szállnak a fürdőn, pensiókon. Szűkös szobáiba betette magát a hipermangán, a foszfor és a lőpor, s be a kapkodás, tüzértisztek, vigécek, fölkarolt árvalányok nyikorgó lehelete. Ágyain nehéz és szíjas a paplany a szerelem és cinkafánk szagú éjszakáktól.
Vojtina Béla egyenesen oda vezetteti magát, a zenekarhoz, s mivel hasonszőrűségét nem kell bizonygatnia, mehet is hátulról, két szűk, táncosnőszagú folyosón, aztán be egy tapétaajtón, ahogy szokta. Épp vacsorál é szünetet tart a zenekar.
Korschós Vladimir a karnagy, ismerős jó név, igazi derék ember, bajusza mint a derecskei villa.
Igen, mondja, jó helyen jár, báratom, bár hogy ez jó hely volna manapság, azt nehéz lenne mondani. Mindenesetre tragikus baleset miatt felszabadult egy hegedűsi hely, úgyhogy, barátom, a Hayagos-Hörthig grófnénak ördöge volt, már bocsánat, ha tudta, mikor kell szólni.
Hogy a grófné maga?
Az. Úgyhogy a holnapi nappal be is állhat, kollegám. Ha jó zenésszel erősbödünk, mindig öröm az. Addig meg csak figyeljen, hallgatózzon, szokja ezt a hangzást itten. Ő szívesen tenné, de ebből a szolga-vacsorából inkább nem kínál neki, a Vojvodina úr bizonyára megvacsorált már a grófékkal. Vagy Vojtina, mindegy, lesz ideje megszokni, nem igaz?
Igen, kérem.
A zenekar fásultan kezet ráz, és visszaül a tehénpörkölthöz, sok galuskával, de mind eszik hozzá kenyeret is. Hollószerű, csendes emberek, egyfelé néznek,s a rágóizmuk éppúgy együtt jár, mint a kezük odafent a pódiumon.
***
Halad az este, még egy-egy jobb szikrát is kilehel, csillagport a keserűlapikra, s fúrja belé magát az éjszakába. Oldalt, a kis boltív alatt üldögél Vojtina, szórakozottan hallja ki a falschokat. Rezervált asztal, für orchestre.
Elébb magában iszogat, aztán, maga sem tudja mióta, azzal a tanítóval, ki még a vacsora végeztekor bejött, s nagyon alázatosan forszírozta, hogy mi van neki a nótájával. Valami csárdás, de már készül a következő, és így tovább, és így tovább, a karnagy hallgatta egy darabig, azután lenyomta oda őmelléje ezt a vakvarjút, hogy dolog van, azóta itt ül és iszik. Vojtina némi leereszkedéssel hallgatja, látszik a veres hajún, hogy nem buta ember, meg hát mondja is, hogy tanító, mégis, taszító, ahogyan kuncsorog. Méghogy Lajoscsárdás?! Na és ha az?
A tanító elébb a szabályszerűen szipog dühében, majd rumot rendel, s így lassan, nem is tudják utóbb hogyan, fény derül a grófékkal való közös ismeretségre, és fény arra is, hogy ez itt, ez a züllött pesti gyerek ez itt a Ferike hegedűse.
Mantin az t gondolja magában, hgoy akkor ők egymás ellenfelei. Csak lehetne tudni, miben! No, ha másban nem, hát az alcohol pusztításában. Elébb magában isszák a rumot, majd kávét hozatnak melléje ravaszul, s azt öntögetik össze, mint az öngyilkosok. Ha az egyik bírja, hogyne bírná a másik, a hányásig, a szívlukadásig.
***
Minek élni, Béla?
Minek, Tasziló?
***
A titkos pár sötét éjszaka érkezik haza Borza-fürdőről, s Ferikének van esze annyi, hogy odább állítja le a kocsit, a platánok takarásában. Bizony a látvány, mit múló részegségében is mutat, nem leányhoz méltó, aminthogy a társasága sem, a hiányosan öltözött Rudi zsoké, aki megállás nélkül kukorékol, s folyton árvalányhajat kereste a leány olyan helyein, ahonnét a kicsi és mohó kezet csakis elpofozni lehet.
Föggönyözz le kocsis, függönyözz le, ezt kurjongatja.
Apád faszát, mondja a Ferike, dagadt a torka, mindene nyúzott, noha az nem volt.
Babrinyák Alojz összeszorított szájjal ül a bakon.
Hőőő, mér állunk meg?
Mer meglátnak veled, te kolibrihuszár, azér. Ferike lecsusszan az ülésről, pénzt dob a kocsinak, s meg-meglódulva, de meglehetős ügyességgel elindul a néma penzió felé.
***
Ha köd ül a rónán, ecetek a hársak, s minden madár vááááálaszt társat.
Ezt, komám, már leírták nótába.
Az lehetséges, kérlek szépen, könnyen lehetséges, de nem az én szívembűl, nem az én fajmagyar, pelikán vérembűl... fakadva, kérlekszépen. Mer az nem mindegy! Mered mondani, hogy mindegy? Mer ha mered, akkor én tudod, mit mondok tereád? Hogy te meg nem vagy magyar.
Fajdmagyar, mondja a bőgős.
Azt ne tudjad meg, ha fajmagyar. Neked arról nincs is fogalmad. Ha köd ül a rónán...
Mer a fajmagyar az nem mindegy.
S megint csak énekel: Mááás gútfönek mááás a vize, hejh de nagyon kisemmize. Mantin tanító közepes erővel ordibál, veri az asztalt für orchestre, de nem tűnik föl nagyon senkinek, közel a zárás.
Jól van, kamerád, jól van, nyugtatgatja a bőgős, bizonyos Viheder Kálmán, hát nyugodjál má' na! Kopasz ember, csúnyán elvágta a kezét még a vacsoránál, megcsúszott a kés valami forgóján a szegény tehénnek. Kötözték, timsózták, a végén olyan buba lett a kezén, hogy azzal bőgőzni nem lehet, de szerencsére elvannak nélküle is, hát iszik a rezervált asztalnál, s bámul a vérágas szemeivel.
Viheder, viheder, te se vagy mán siheder, mondja Vojtina Béla bele a mentalikőrbe. Kétszer végigittak mindent, most harmadszor van soron a mentalikőr.
Az én nevem, az én nevem... a metánbúl van. A sújtólégből, komám, olvashattad Jókai Móricunknál.
Tót vagy te, nem sújtólég, legyint a tanító, s lapogatja a nagy púpot a homlokán, mely csöndesen szivárog. Mikor, igaz, a harmadik könnyes kérlelésére, Korschós Vladimir tíz tájban elhúzatta a Lajos-csárdást, megpróbált fölállni, s meghajolni. Hiába fogták meg, csak rábukott az asztalra, még jó hogy össze nem vágta a homlokát a sok poháron. Így megúszta a púppal, mely szilva és galambtojás.
Vojtina biggyeszt, legyintget, és fenyővizet iszik fröcsben, hogy hányjon, de nem tud. Csak böfög, s ha hanyattdűl, mert többször hanyattdűl a székkel, elnézegeti a plafont, a híres freskós mennyezet Puppenkrentztől, a II. Rákóczi Ferenc és Zrínyi Ilona találkozását Munkács alatt.
Aztán fölkiabál, hogy menjünk fürdeni, brúderkám! Énnekem fürdeni kell, ilyen ízületekkel amíg élek, fürdenem kell, hallod-e? Úgy bizony, fürdik a holdviláááág az éj tengerében, bujdosik a betyár... ilyet írjál, Tasziló, hallod.
Ferike, Ferike, az anyád síkos istenét,
S ezzel ott elalszik, székestül és a földön, clottpaganini, felsült cingonya.
***
Ferike úgy cipeli magát, mint a mosónők, vagy macskahátú, izzadt, táncosnők hajnalban. S ül aztán a tükör előtt. Nyújtogatja a nyelvét, pürröget magának, szipog, két ökle a lába között lóg. A szája, fokhagyma, kén és szalmiák. Rákönyököl a csöngőre, de Lemén Ilonka sokára jön be, karikás szemmel, olyan rémületben, amit semmi csöngő meg nem magyaráz.
Megjött-e bizonyos Vojtina Béla úr hegedűvel?
Az megjött.
Akkor ezt a levelet vigyed el neki.
Ferike írni próbál, de csak összegyűri s pacázza a kicsike abroszt.
Szerettél te már szívből s igazán, Iluska, ezt kérdi, de nem vár választ, hanem fölpattan s hánynia kell. Ilonka fogja neki a fejét.
Mondd, hogy sajnálsz!
Igenis kérem.
***
Mohos, ősöreg fürdőpallók a vizek fölött, kénesek, sósak, és az öröklétre vannak impregnálva. Valaki mindig jár az éjszakában, megfúlt beteg, elszökött fürdőorvos, valaki, akinek a lába már mindörökké alulról duhog, s elvitorlázik gőzalakban. Fürdőpallók, feketefenyők, többet tudnak az emberi talpakról, mint a suszterok, többet mint a kurta ujjú orthopédusok.
Ahogy mennek részegen a fürdők felé, cuppogást hallanak messziről, igazi földöntúli hangot. Hajnalodván a fürdőszolgák merik az iszapot, a drága gyógyiszapot a reggeli kezelésekhez. Állanak ott egyszál klottban, s meg is halnak hamar. A vendégeknek meg használ, hát ki érti ezt?
Teli van a szívem szappannal, teli van ábrányi sóval, ordítja Mantin Lajos Tasziló, hogy álljon neki bakot a Vojtina, ő bizony átmászik a kerítésen. Muszáj nekem, Béla, muszáj, egyszer ki kell fürdeni az emberből a rosszat.
De ahányszor próbálják, mindig eldőlnek, a rossz nagyon erős dolog. S rázza a palánkot a részeg röhögés, mit zokogásnak hall ki arra jár. Bár nem jár arra senki, s cipőik a kezükön.
***
Vojtina egyedül ül a fröccse előtt, fogalma sincs, hol hagyhatta el a tanítót. Valahogy tán átlökhette a kerítésen, mert az nagyot sikított és attól fogva csend volt. De nem baj, semmi se baj. Az ócska külvidéki lebujban a kese piccolófiú csillagokat söpör a fűrészporból.
Láttad-e már, krumádli, a tengert?
Nem én, kezicsókolom.
Hát a partját?
Azt se.
Dehogyisnem, te! Hát ez mind annak a partja, ez az egész száraz, tehénszar élet ez mind csak annak a partja, barátom, morog a fröccsbe a hegedűs medvemód.
Nem vágyódok én el, kezicsókolom, adna is majd szegény mamám nékem a vasalóval, ennél különb fürdőhely úgyse lehet azon a tengeren, megmondta a fürdős doktor úr, hogy annyi víz, aztán csupa kihasználatlan, s legföljebb, ha sós, de ez viszontag kénes, meg mindenfélés. Hát mire annyi víz csupa üresen, hát a bálna se iszik annyit, nem igaz? Csapong és csiklándja a partokat, minek az?
Mert a víz, gyerekem, mert a víz az az élet és a hajnal, és a remény, és, és, Vojtina csuklik és nem ember az, gyerekem ki egyszer legalább nem látta New York városát a tengerről hajnalban, morva favágók, csiki székelyek, békési kubikosok közül, nem ember, nem, nem soha.
S még folytatná, de egyszerre előrebukva elalszik.