Angyalstopversek

Szomorú, lassú ének

szomorú, lassú ének,
hát nézz hülyének.Tisztára mosott mondatok,
hiány, hiány. Az ember túlbeszél, vakog,
csomó a lénián. Szemében nyugtalan legyek
keringenek. A tenger, a tenger lusta ponyva,
rászakadt a lakodalmasokra.
Fejek derengenek. Ha gondolom,
hát gondolom. Szavaim kicentrifugázva,
folyik a lé, folyik a járda kövére ki.
A balkonon állva
kedvesem aranyat mos a szürkületből,
mákszemnyi lámpa a tenyerében, hogy visszatér
Kövér aranyrögök a völgyben.
Az ember lassan elkenődik. Ilyenkor
túlbeszél, vakog,
kopognak, verséhez rím szegődik,
kimustrált csillag, csillagok.
Legalább gitározni tudna.
Kiülne talán a mozi elé, vagy
ha folyékonyan hazudna: legalább magát értené.
Fogadkozik, kitart, ameddig a papír, tengert
csupáncsak látni vél, kitart ameddig a papír,
lichthofja égig ér amúgy, kockás pokróca
Skócia, révülten tesz-vesz, szöszmötöl,
kezében balta és tea, aztán az ember
katapultál, hogy le ne kelljen szállnia,
hogy le ne kelljen szállnia.

Krétapálya

Elmosódó gombfocipálya,
válogatottként apa télikabátja,
fekete albertflórián száguld for
gentleman után, repülnek géz-kapuk,
az első Fecske vasstamással a vécé
ablakában, a park szaga, mikor
haza, lappadt boxkesztyűk illata, egy
Liston-kép a tornazsákban, a bal
csapott, a lámpa-ring, hol listonként
kering, a szégyen, ha gimnazista lányok
nyihognak éppen akkor át a parkon,
a taknyos őszi alkony, tokája dupla
holdja és a svájcisapkazöld tanév,
a surrogó viharkabát edzés után a
parkon át, a meccs, hol ütik a fejét
belharc helyett, az átírótömb-versfüzet,
előbbről balett-termek lányszaga, egy
zongora, a balettiskola, kezdő tanárnő
kiskabátján lila fenyvesikettő, a
németóra, a terv, hogy halkan kopogtasson,
ne hallja meg a csontsüket kisasszony,
s mehet haza, megint a négyes
tornajegy, az első rendes tornanadrág
gumis helyett, a bánat, nem lett ma
sem soványabb, a box után, kivonják majd
e sport alól, mégse jó bármi, hogy
megtanuljon rúdra mászni,
hát bandukol, lábát a tornazsák
veri, hátát az este kesztyűi, fél, pedig
hátralesne, oly túltömött az ősz,
füstölgő, nedves Fecske, a krétapályán
félidő, az összecsörrenő fradi komoly
tócsákban nem tud játszani, a parkon
túl a konyhaasztalok, hol később
nagy csaták, a császársárga ház
személyhajó, elringató a lépcsőházban
minden éjszaka idősebb nyúlemilné
pézsmaillata, és van idő, míg
kiderül, hogy Verne: zsül, odébb
trafik, trafó, török cukrászda, de
srégen á t a park, ismét a park, hiába,
hol ősz, hol boxedzés után haza,
lefröcsköli egy varszava, a köd, hol
kesztyűk úsznak el, hol pontos pályák
áznak el, vívatlan meccsek vesznek
el, hol őt és csapatát magasba úgyse
dobnák, hatvannégy ősze? hatvanháromé?
irdatlan mackónadrág.