Angyalosi Gergely: Kórházszag, hajnal, kis nővérszoba

Nem szükséges különösebb lélektani éleslátás ahhoz, hogy megállapítsuk: aki olvasó hajlandó elmerülni Parti Nagy új kötetének világában, számíthat rá: megváltozik a viszonya az anyanyelvéhez. Biztosan ugyan nem tudom, de feltételezem, hogy a magyarul beszélők többsége (ha ugyan egyáltalán eszébe jut, hogy nyelven beszél és nyelven olvas) egyfajta szerszámosládaként kezeli anyanyelvét. Ez is főleg akkor merül fel, mikor úgy érzi: nem találja a megfelelő szerszámot, vagy nem tudja pontosan, hogyan kell használni. Rendjén van ez így. Ugyanakkor senkinek sem árt, ha néha-néha ráébred, milyen óriási szerepe volt a nyelvnek abban, amit legszentebb meggyőződése szerint ő maga "talált ki", vagy "akart mondani". Egyik gimnáziumi nyelvtanárom mondotta volt hajdanán, hogy az idegen nyelvet tanuló ember nem azt mondja, amit akar, hanem azt, amit tud. Ezt a nagyon praktikus bölcsességet, amellyel a kiváló pedagógus megszabadított bennünket az idegen nyelvvel kapcsolatos szorongásaink egy részétől, csupán extrapolálni kell, hogy belássuk: anyanyelvünkön is főleg azt mondunk, amit tudunk. Az akarás jelentősége sem elhanyagolható persze - vagy csak alig.
A Grafitnesz olvasója olyan nyelvi világba csöppen, amelyet - hacsak nem régi híve és követője Parti Nagy költészetének - első pillantásra akár félelmetesen anarchikusnak is érezhet. Nem, mintha ebben a kötetben a "formabontás" uralkodnék; éppen ellenkezőleg, a formák elszabadulásával, túltengésével kerül szembe. Mondhatjuk persze, hogy lényegében ez is formabontás; mégis minőségi különbséget jelent, hogy nem a formák és a (szemantikai, szintaktikai, verstani) szabályok megsemmisítéséről, hanem túllicitálásáról van szó. Sokféleképpen lehetne megközelíteni Parti Nagy nyelvkezelésének alapvető szabályszerűségeit; én a maga részéről ezt a "túllicitálást" emelném ki. Úgy értem ezt, hogy a költő bizonyos formai szabályokat (legyenek azok grammatikaiak, jelentéstaniak vagy poétikaiak) megszokott érvényességi terükön túllépve - adott esetben egy egészen más szinten - alkalmaz. Kettős hatást ér el vele. Az olvasó egyrészt otthon érzi magát (egyetlen olyan "trükk" sincs, amivel már ne találkozott volna), másrészt tökéletesen ki van billentve ebből a megnyugtató otthonosságból (valamiképpen minden máshol van, mint ahogy megszokta). Ha nem tévedek, ezt az érzést jelölte Freud az "unheimlich" szóval; lehet csiklandozóan bizarr és mulatságos, de lehet hátborzongatóan félelmetes is, hiszen a barátságosan ismerős fordul át idegenné és fenyegetővé.
Arról, hogy mennyire szabályosak Parti Nagy Lajos szabályszegései, a költőtársak születésnapi köszöntői tanúskodnak a legjobban. Az ötvenéves poétát többen is ünnepelték az ő modorában, az ő nyelvi mutatványainak fölhasználásával írt versekkel - egyik kitűnőbb volt, mint a másik. Érezhető volt rajtuk a felszabadultság: végre a plágium vádja nélkül lehetett írni "partinagylajosul", amire valószínűleg már régóta vágytak. Megállapíthatjuk tehát, hogy a Grafitnesz világának "technikai" része viszonylag könnyen utánozható. Amint maga a költő is utalt rá a Jelenkorban adott születésnapi interjújában, nem kell hozzá egyéb, mint egy kis találékonyság, játékos hajlam és némi gyakorlás. (Vannak persze zseniális, egyszeri találatai is - de ha valaki birtokában van a technikának, szerényebb képességekkel is belebotolhat egy-egy aranyrögbe.) Maga a kötetcím is ilyesfélére utal: az írás mindennapos, testedzésszerű művelésére, ami egyáltalán nem ünnepi, fennkölt tevékenység; "zizzenő dzsogingban" ugyanúgy művelhető, mint kórházi pizsamában. Dumpf Endre, a kórházi beutalt "őszológiai gyakorlataiban" találkozunk ezzel a kifejezéssel: "az ablakon túl gyászfák őszi fitnesz/ nincs más a halló- és látóterembe/ csak a papír és rajt e kis grafitnesz/ miután behoztak a kórterembe". Az írás tehát nem csak, vagy tán nem is elsősorban lelkigyakorlat vagy szellemi torna, hanem bárhol, bárki által művelhető érzéki tevékenység. A "grafitnesz", vagyis a toll vagy a ceruza percegése a papíron ugyanúgy hozzátartozik, mint a "fitneszelő" manus elméjében felötlő verssorokkal, metafora-töredékekkel való tudatos játék. De akár Dumpf barátunkról, akár Virágos Mihályról vagy Tsúszó Sándorról van szó, a kötetben megszólaló hangok mindig "egy ürgéhez" tartoznak - hogy a mai magyar írónak ezt az elhíresült megnevezését alkalmazzuk. Ez a figura lehet ütődött vagy ravaszkodó, maszkokban botladozó vagy az "őszintét" megmondó emberke: a nyelvi aerobik érezhetően mindig létszükségletként jelenik meg nála. József Attila jambusokba fogódzó költőjének távoli leszármazottjairól van szó, a nagy magyar líra patrimóniumának kései örököseiről, kiknek számára ez a hagyaték nem más, mint nagy tükörterem (vagy gumiszoba). A felbukkanó, eltorzult, átalakult, megszakadt idézetfoszlányok, alaksejtelmek a folyamatos gyakorlás terepeként jelennek meg, ahol az én mindig az adott nyelvi alakzat által meghatározottan bukkan elő. De akármilyen formát ölt is, mindig a nyelvben, a nyelv által működik; a nyelvnekl kiszolgáltatottan, a nyelvet kiszolgálva, de alakítva is. Többnyire bohócfigurák ezek, akik mindenféle heroikus elszánás nélkül hagyják magukat a nyelvtől sodortatni, várva a pillanatot, amikor egy-egy hullámot meglovagolhatnak.
Miután ezt tisztáztuk, zavartalanul irányíthatjuk figyelmünket arra, ami Parti Nagy verseit a "szabadalmazható" eljárásokon túl egyedivé és súlyossá teszi. Ez azonban már "makró" szinten nem megoldható kérdés, minden egyes vers esetében külön-külön megfejtést igényel. Ebből a szemszögből nézve kötet két nagy részre oszlik. Az első, nagyobb terjedelmű rész tartalmazza azokat a verseket, amelyeket Mallarmé nyomán "poemes de circonstances"-nak, vagyis a szónak egyáltalán nem pejoratív értelmében "alkalmi" verseknek lehet nevezni. Semmi meglepő nincs abban, hogy ez a költő nem titkolja, hanem inkább "kiplakatírozza" az alkalmiságot; ez ugyanis a nyelvhez való viszonyából következik. Számára ugyanis a nyelv adja a megrendeléseket, s egy születésnapi köszöntő, egy temetői búcsúztatás, egy avatóünnepség vagy akár egy szokatlan élethelyzet ilyen megrendelést jelent. Megkezdődik a játék (amelyről néha érezzük, hogy nagyon is szenvedélyes birkózássá fajul): a nyelvi szituáció diktál, sugall, erőszakosan utasítgat, a költő pedig taktikázik, kitér, cselez, látszólag vagy valóságosan szót fogad - alkalmazkodik vagy ellenáll. Az "alkalom" persze lehet egy-egy ötlet is, amely parancsoló erővel szólítja meg a Nyelvművek lelkiismeretes dolgozóját (ilyen gyermekkorunk szörnyűséges slágerének, a pancsoló kislánynak "löncsölő kislányként" való szétírása, de hasonló alkalmat jelentenek Petőfi barguzini lírája, József Attila "őszikéinek" vagy Leopold Bloom édesapjának "talált" versvilága).
Van a kötetnek ebben a részében egy nagy vers - több is van persze, de hozzám ez áll a legközelebb. Emlékmű a címe. (Voltaképpen majdnem mindegyik Parti Nagy Lajos-versnek lehetne ez a címe vagy az alcíme. Ez az emlékműállító hajlam szinte ösztönös adottság nála; még a legjátékosabb kísérleteiben is felsejlik valami, ami kifelé mutat az adott szöveg határain, s ez a valami maga az emlékmű. Az Őszi Hedwigekből például Berzsenyi dikciója hallik ki, többnyire közvetlen utalások nélkül, hogy úgy mondjam, "legyengítve", távoli dallamként.) A monumentum-jelleg ebben a szonettben attól válik különös erővel sugárzóvá, hogy mindannyiunk valószínűsíthető "végkifejlete", egy kórházi exitus dermed benne mozdulatlanná. Weöres Sándor csodálatos Meghalni című versének méltó párja és hommage-darabja ez a szöveg, Parti Nagy Lajostól áthangszerelve. Torokszorítóan nagyszerű, transzcendens dimenziókkal érintkező, akárcsak a csöngei poéta műve, ugyanakkor egy pillanatra se veszíti el a kapcsolatot a "kórházi beutalt" kisszerű nyomorúságával, végtelenül sívár kiszolgáltatottságával. Weöresnél a halál pillanatában "átzúdul a hideg, mindent elönt a kék", s egyfajta kozmikus orgazmust követően nem marad más, mint a "mozdulatlanúl terjengő fény". Parti Nagynál az ugyancsak meghatározhatatlan beszélő (aki azért valamiképpen tanú is, hiszen felsorolja, amit a helyszínen lát) szintén a tárggyá dermedő test átlényegülését mondja ki "a léten túlról áramló huzatban". A zárókép sem kevésbé kozmikus: az eltávozott elvegyül a Léthe vizében, megváltozott létminőségben átsiklik az űrön. A haj és a körmök értelmetlen növekedési kényszere azonban arra figyelmeztet, amit Weöres másutt így fogalmazott: "ne hidd, hogy a rögben alhass"; a halott test túlműködésével együtt válik elhagyott, mozdíthatatlan mementóvá. Az éteri, ünnepélyes mozdulatlanság azonban még ígéretként sem jelenik meg az Emlékműben: az exit "kellékeit" maga mögött hagyó szökevény a domesztosz illatú kórházi zuhanyozóban elszabadult szappanként siklik ismeretlen rendeltetése felé. Igen, egy pillanatra sem hagytuk el Dumpf Endre világát; hiszen ez a vers akár az ő emlékműve is lehetne. Az irónia és a megrendült, részvétteli pátosz utánozhatatlan egységbe kerül ebben a versben, olyan egységbe, ahol mindkét oldal felismerhető is egyúttal. Akihez eljut ez a vers, az nem fogja elfelejteni, hogy a kórtermi alkonyat lehet "bőrkemény", s hogy a halott lépte lehet égnek meredő, pőre és szúrós - akár egy háncspapucs, Dumpf Endréé vagy akármelyikünké.