A belek labirintusába szorult lélekParti Nagy Lajos: Az étkezés ártalmasságáról, 2011. Magvető

„A rágás nem az erősségünk” - mondja Fibinger, Parti Nagy Lajos színpadi hőse Az étkezés ártalmasságáról című „előadásban”. Ez a bosszantó, de őszinte figura végül saját beszédfolyamába reked a színpadon, feltéve, ha a virtuális közönség, illetve mi, olvasók képesek vagyunk végigrágni magunkat szenvedésein. Verbális szenvedésein, hogy pontosítsak. A magával szemben is mértéktelenül ironikus alak kényelmetlen helyzetbe hozza hallgatóságát mértéktelen monológjával. A terápiás beszéd átfordul önmaga megsemmisítésébe, de a monológ újraindul, ha újratöltik a mérőpoharat. Mindenki egészségére!

A címben rejlő, a létezés lényegét és értelmét megkérdőjelező paradoxon elsőre nem is olyan nyilvánvaló. Csehov A dohányzás ártalmasságáról címen írt monodrámájához bár kapcsolódik a szöveg, ugyanakkor az önparódia, a nemzeti/emberi karikatúra felé tart, ahol a hogyan-lét kérdéséből a lét megkérdőjelezésig jut el a főhős. Míg a dohányzásnak a szervezetre és a környezetre gyakorolt káros hatása vitathatatlan - bár Csehov gyenge hőse, Nyuhin nincs efelől teljesen meggyőződve -, addig az étkezés az élet alapvető energiaforrása. A probléma ott kezdődik, amint az evés szenvedélybetegséggé válik. A mértéktelenség káros, bármiről legyen szó, akár magáról a beszédről.

Említettem, hogy Csehov rövid, egyfelvonásos monodrámájának szereplője gyenge jellem, vagyis a körülményei által meghatározott, képtelen kimondani saját igazságát: szeret cigarettázni. Ezzel szemben Fibinger a megtestesült őszinteség. Az „Én kérem, egész életemben túl akartam lenni rajtam” vagy a „nevem Fibinger, a többit látják” erősen önironikus szavai önmagával és a hozzá legközelebb álló Ilikével szemben a legpusztítóbbak. Folyamatos kiszólásai feltételezett közönségéhez – akik akár mi, olvasók is lehetünk – megteremtenek egy virtuális másodikat a szövegben. Emellett Ilike nem-jelenléte válik a beszélő mondandójának sarokpontjává, a nő láthatatlansága azonban megkérdőjelezi létezését a monológ végére.

A monodráma mint műfajmeghatározás ott veszíti el teljes körű érvényét, hogy megteremtődik egy másik történet Ilike személye révén. Mindezt az egyes szám első személyű beszélőnk áttételes történeteiből ismerjük meg, párkapcsolatuk gasztro-gyönyörei és visszásságai következménye a megsejthető elválás. Minden a kimondás, az egyéni verbalizáció és nem a kommunikáció révén tárul elénk. Ilike szavai függő beszédben jutnak el a közönséghez, s ehhez képest fogalmazza mondandóját is Fibinger:„Te szokod mindig mondani, hogy nekem az anyám kebele óta nem volt egy perc jókedvem. De azt már nem szokod hozzámondani, hogy mi a micsurinomtól lett volna az én úgynevezett helyzetemben a jókedv. Nem igaz?” Két ember regényszerűen kirajzolódó történetére épülő monodráma, illetve egy monológból, pontosabban monológokból kifejlő történet.

Azonban létezik még egy történeti szint, a magyarság étkezésének ártalmasságáról, amely meglepő módon „egyidős a magyarság történetével”, s ami a téma érdektelenségét növeli, hogy „nem tér el lényegesen az úgynevezett nem magyarság táplálkozásától”. Ez a szentencia Ilike és a közönség megszólításai mellett tagolja a beszédfolyamot. A nemzeti karakterológia túllép az evés témakörén, s Fibinger alakja is mintája lesz egy szorongó, önmagát mérgező, saját súlya, múltja alatt roskadozó nemzetnek (és emberiségnek). A fitneszipar és a testi identitás problémáinak kérdéseivel együtt a könyv rendkívüli aktualitása már önmagában egy kórkép. Parti Nagy Lajos elmondása szerint 2001-ben kezdte írni a szövegrészeket. A tíz évig tartó hajsza és kényszer a szöveggel csak erősítette Fibinger kiállhatatlanságát. Kár volna ezt a mű negatív vonásaként említeni, ahogy teszi néhány kritika.

A felismerhető Parti Nagy-szólelemények ezúttal Fibinger karakterén keresztül érkeznek, így humoruk inkább groteszk, kínos, kellemetlen, mintsem ötletes és játékos. Nem beszélve a magyar identitástudat klasszikus szerzőinek – Kölcseynek, Vörösmartynak vagy Petőfinek – beidézett sorairól. Fibinger a kisebbségi komplexusából a kultúrához nyúl, felmutatva a vidéki tömpemizsérieknek álműveltségét. A magyarsággal kapcsolatos ismétlődő szentenciák mellett egy látszólag külső tagolási rendszer osztja fejezetekre a szöveget; furcsamód az élőbeszéd folyamába írásban jegyzett számok mesterséges határok. Azonban a tematikusnak mondható, bár logikai utat nem bejáró fejezetek végén minduntalan egy pohárka elhízás elleni varázsszert hajt fel a beszélő. Az ivás pillanata, szünete ez. Holott az ivásról itt nem beszél senki, mégis minden fejezet egy mérőpohárral több, mint az üzemanyag gyújtja meg Fibinger nyelvét az Emese Acapulco Diabetikus Gyógyíró, ami valójában egy üveg Unicum lehet. Az egyik szenvedélybetegség ellen egy másik a gyógyír.

S hiba volna azt mondani, hogy a műben nincs haladás. A szituáció egy kapcsolat vége, egy önmagával és az egész világgal elégedetlen ember groteszk robbanása. A helyzet abszurd, hisz a beszélő felszólít a történet elhagyására, s minél tovább hagyjuk őt beszélni, annál mélyebbre süllyedünk vele saját ironikus világában, ahol csak céltáblák lehetünk: „Őszintén csodálom, hölgyeim és uraim, hogy e nyilvánvaló szolgálati közlemények dacára a tisztelt egy részük még nem fáradt ki a teremből, hanem itt huhog és röhögcsél, hogy mi lesz a vége. Talán nem kéne ennyire kitartaniuk mellettem. Én már rég kimentem volna egy ilyen előadásomról.” Mi lehet a vége egy monodrámának? Valaki fellép a színpadra, monologizál, aztán távozik. Ez esetben még fent sincs a pódiumon, már beszél a sötétben, s képtelen lejönni a pulpitusról. Fibinger kinövi a kereteket, betölti a lapokat, túlcsordul a szövegen. S aztán beleszorul egy székbe, de zavaróan ottmarad szavainak aktualitása a fejünkben is.

Parti Nagy Lajos Az étkezés ártalmasságáról, 2011. Magvető, 156 old.