A závadai erdők

ó ötven év ó ötven év
micsoda ok micsoda ék
már tele vám még tele rév
de ha az ember belebám
de ha az ember belerév
torkán reszel a heurék
(Dumpf Endre)
Milyen lehet Karácsony előtt nyolc nappal születni? Hideg lehet. Megáll a szórványos lovak lehelete, vattacukor a megdermedő kocsiút fölött, el se pattan a déli harangszó, már sötétedik. Az utca végén szűk, rövid kabátban egy félszegúszó emberke, bizonyos Misó, elsántikál. A falu ügynöke szipogtatja az orrát, mára már nincs kikurkászni való, ideje hazamenni. A kongó és kifűthetetlen Osztatni-házban nekiül, fölírja a bolha betűivel, hogy "1954 december 15-ikén, azaz máma Závadáné Kutyej Zsuzsanna 1-ső csecsemőjének adott életet (gyerek, Palika nevű): sajna Jadviga Anyusom frisseni halálának dacára énnekem is hamarosan születés napom fog lenni, egyszerre Kis Jézuskáéval pont, 34-edszer. Délután fagyott."
*
Bárhol nyitom ki a könyveit, a legutóbbi hármat, de a korábbi kettőt is, szövevényes, messze vezető történetekbe botlom. Nem is botlás ez, hanem gabalyodás. Észre se veszem, és nincs visszaút. A könyv bármely pontjáról továbbvisz az elemi kíváncsiság, visz előre és hátrafelé. Tisztások, elágazások, irtások, majd felhagyott helyek, melyekről kiderül, hogy nagyon is fontosak, s ellenkezőleg, némely szépen gondozott mellékút halkan belevész a regényidő bozótosába.
*
A závadai erdők ez idő szerint 2082 kinyomtatott könyvoldal. Ez bizony erdőség, ha a méret tenné, akkor is - persze nem az teszi. Egy ilyen erdőség természetesnek látszó, noha művi alakulat, lazaszorosan összefüggő képzodmény. Mindenekelőtt közös a talaj, közös az aljnövényzet, s persze rokonok a fák, olykor a legváratlanabb pontokon érnek össze az ágak, arról nem is beszélve, egy kis Babits-blaszfémiával, hogy erdő nem egy van, de egy a szél. A závadai erdők eléggé kiismerhetetlen élőlény, lélegzik, horpad és domborodik, úgy jár-kel benne az olvasó, mint gyerekkorában, mint a hajdani olvasmányos olvasmányaiban, meglepődik, örül, gyűlölködik és együttérez, dühöng, eltéved, szidja az erdészt, aztán rájön: vessen magára, miért nem figyel. És persze van olvasó - hogyne volna, olvasó tán még többféle van, mint író -, aki süket marad és közömbös, téblábol egy darabig, de hamar kifordul ezekből az erdőkből. Sokat veszít, és ehhez még csak elfogultnak se kell lennem.
*
Másrészt persze elfogult vagyok, Závada nagyon-nagyon közel áll hozzám. Legalább tizenöt éve így van ez, így lett, íggyé lett, jószerint nem volt érte téve semmi erőfeszítés, nem kellett tenni, aztán egyszer csak látnivalóvá vált: így van, és akkor az rendben volt. Végig se nagyon kellett gondolni, hogy ez a volt miben áll. Ez a van. Ez a rendben. Nem volt válsága ennek a barátságnak, apálya és dagálya nyilván volt, utólag biztos lehetne találni ilyet. Egy erőszakolt nyilvános beszélgetést kivéve, a tizenöt év alatt tíz percet se beszéltünk egymással a barátságunkról. Egymásról és egymás viszonyairól igen, estéket, éjszakákat, de a "kapcsolatunkról" nem volt mit. Az magától volt értetődő. Van. Mintha a testvérem lenne. Kevés állandóságaim egyike.
*
Hogy írok róla, illetve az alkalom apropójából írok "valamit", régóta forgatom a fejemben. Most mégis kapkodok csak, le kéne adnom lassan, és pont az marad el, amit eredetileg terveztem, egy séta Szép Rózával, hogy lapról lapra, fáról fára, bozótosról bozótosra bejárjam újra a závadai erdőket, az öt könyv nyomtatott erdejét. Lejegyezzem, ami eszembe jut, kimásoljak ezt-azt, némely sorokat, recepteket, kelengyelistákat, mittudomén. Az altalaj, az őstelevény a Kulákprés. Ha az ott közölt családi levelek között keresgél az ember, szembeszökő, hogy mennyi a tematikus és stiláris kapcsolódás a későbbiekhez. A regényszálak nagy része abból van kitalálva, koholva, fikcionálva, kikeverve, összekompilálva. Továbbá rengeteg alak vétetik onnan, e lassan húszéves szociográfiából - de tessék nyugodtan a regények felől, s akkor szépprózaként olvasni.
*
Nem minden író grafomán és pláne nem minden grafomán: író, de Závada speciel az, egy grafomán író. Ezt a típust én babonásan tisztelem: prózaíró, pláne ha regényben utazik, legyen csak ilyen. A Kulákprés óta nincs könyve, amit ne ismernék már kéziratból, fél- vagy harmadkészen. Mondatról mondatra láthattam, hogy tanulja meg uralni és muködtetni a saját tehetségét. Hogy bontja ki, hogy dolgozik meg vele és érte. És láthattam magam, a baráti szerkesztot, miként válok - legalábbis az elso olvasás alkalmából - nyolc-tíz oldal után egyszeru olvasóvá, hogy varázsol el, és felejteti el a szerkesztést, mint olyant. Abból tudom, beindult a könyv, hogy leteszem a ceruzát.
*
Két dolgot irigylek tőle, az egyik a történetmondás elementáris képessége, a másik a rendíthetetlen (annak látszó?) hit a dolgok leírhatóságában. Hogy a világ, ez az elfolyó, elhömpölygő irály magán- és köztörténeteken keresztül, nagy ívű regényabroncsok és vázak, roppant ravasz szerkezetek segítségével könyvekké egybefogható. Ha a népi író fogalmát meg tudom magamban tisztítani mindattól, amit rákentek a tizedek - lassan századdá híznak persze -, akkor Závadát feltétlenül népi írónak tartom, ahogy egyébként Mándyt vagy Tar Sándort, tehát nem a szó gyöngyösbokrétás-csabakirályfis értelmében.
*
Egy fotel meg egy koszlott bársonysezlony (szófa? kerevet? kanapé?) még az előző lakása konyhájában. Hosszú borivások, csak száraz, csak fehér, és elszánt dohányzás hajnalig. Závada egyébként fantasztikus vendéglátó, ab ovo, hogy úgy mondjam. Hogy mikor miről beszéltünk, nem tudom. Nyilván művek, kéziratok, mondatok, meg aktuális görcsök, becsődölt szerelmek, kilencvenes évek eleje, a múlt évezred. Závada mindenre jobban emlékszik nálam, rendes, epikusi emlékezete van, kezdi az elején, elmondja végig, mármint a történetet, s persze mellékesen azt is, hogy rém nagy füst volt abban a konyhában. Nálam előbb van a füst, a hideg gangszag, a Lánchíd oldalfényei, a húgyszagú árkád a József Attila utca sarkán, s abból, ebből, aztán esetleg kibomlik valami történés, annyi amennyi.
*
Másfél évtizede nézem, hogy válik írói anyaggá az élete. Sűrűsödik, szublimálódik, jószerivel nem talál ki semmit, mégis minden ki van találva, annyira, hogy a regényeit még önéletrajzi jellegűnek is nehezen mondanám. Pont olyan, de sose az. Hogy ebben mennyi belső munka, mennyi lélek és mennyi tipródás, nem tudja senki. Bámulatos, ahogy megszövi ezeket a bonyolult szövedékeket, a regényekét, túlszövi és lebontja, szétszedi, összerakja, ahogy valós személyek jegyeiből, fő- vagy mellékes tulajdonságaiból új és originális figurákat teremt, férfiból nőt és fordítva. Jó, ezt teszi minden prózaíró, de itt, a závadai erdőkben van valami különösen "tényszerű derengés", szociografikus áttetszés - ez az oka talán, legalábbis egyik összetevője a hatásnak: az olvasó Tótkomlóstól Pasarétig erős késztetést érez, hogy találgasson: ennek vagy annak a figurának vajon ki a modellje. Persze tippjei vannak, de megoldása nincs, nem is lehet, Závada nem kulcsregényeket ír, noha - leginkább A fényképész utókorában - rengeteg kulcslyukat, nézőpontot alkalmaz. S hogy ki néz kicsodát? Mi nézünk minket, de hagyjuk a "mi"-t másra, énteő nézi énteőt, hisz a könyvbe egyedül bújik bele az ember. Egyedül járja az erdőt.
*
A barátom ötvenéves, és én ebben nem találok semmi meglepőt, szerintem már évek óta, mondjuk a Jadviga megjelenése óta ennyi, és ennyi is marad. Egy regényíró legyen ötvenéves legalább kilencvenéves koráig. Éltesse Závadát egyfelől az Isten, másfelől a saját további regényei.