A vakszöveg talált szeme

A litera 2003. október 11-én - egyéves születésnapja alkalmából - Közhely Fesztivál címmel nagysikerű fesztivált rendezett az A38 állóhajón. Szépirodalmi rovatunk különkiadásában az erre az alkalomra írt szövegeket adjuk közre. A sorozat második részében Parti Nagy Lajos közhely-beszédét olvashatják.

Kedves Barátaim, hölgyeim és uraim!
És a hajó megy, idézőjel bezárva; ez minden bizonnyal kikerülhetetlen, annak arányában persze korántsem, hogy a beszédhelyzet nem vagy nem eléggé nélkülöz, (némi joggal) viszont elmondhatnók, hogy bizonyos fokig álprobléma volna - ha lehetek ezúttal egészen személyes - nyakkendőhasználattal megspékelve, mint oldott kéve, speciel, hiszen az ember, tetszik-nem tetszik, csak másban moshatja meg Arannyal szólva, de a hajó és a víz ilyen értelemben sem inkommenzurábilis és vica versa, de a legkevésbé sem akarom a húrt túlfeszíteni – nem tudják, de tetszik, azért kellő óvatossággal, előljáróban ennyi mondható.
Nézzünk magunkba, ez itt a kérdés, mert feltenni egy pillanat műve, mi a közhely, a teljesség igénye nélkül, idézek, halmazállapotának inverzétől dekonstruált; ugyanakkor behatárolt elengedettségek közötti; balanszírozások finom összjátéka, de ez így túl, idézet bezárva, fogalmi - egy őszi este, tudjuk Weörestől, ettől még nem, bocsánat a kifejezésért, spórolhatjuk meg, ki-ki magában, valójában a galagonya-effektus, tréfásan fogalmazva, hol van az megírva, hogy a könnyedségnek ellentmond, s abban oldja fel például, hogy humorban nem ismerek; satöbbit, s persze meg is fordíthatnám, lásd fent, mindazonáltal itt nem azt akarom mondani, lelke rajta, tudjuk, lehetne, de nem, s hogy mi a közhely, persze legalább annyira - frivol vagy sem.
Igen, megy a hajó és máris, ne legyenek illúzióink: benne vagyunk a műr bocsánat a kifejezésért, sűrűjében, s bár túl egyszerű volna az Értől az Óceánra hivatkozva valamiféle lineáris logika mentén könyvek által a világ elébb, a balanszot, e nagyon egyszerű vertikáliát; nem lehet elégszer hangsúlyozni, factum, hogy úgy kell kinek-kinek kiizzadnia magából, mint kagyló a gyöngyöt arca verejtékével, mutatis mutandis.
Át látni kell, szánk úgy biggyesztés- mint húzogatásával, hiszen emberek vagyunk, persze ilyen-olyan tanújelek sorát ki így, ki úgy, s határozott elképzelés, olykor túlságosan is, ad abszurdum, a lényegéig menően, a megragadás analóg aktusa, mindaddig amíg nem verbalizál, de a nyelvi részéről majd később, lelke rajta, tudni s tenni egy pillanat műve, akarva akaratlan…
Vagy tán nem mind egy cipőjében járunk a sokfejű hidrának, s abból nem lehet baj, ha a baj, idézem az ésszel jár, noha potenciálja válogatja. Véleményem szerint én megmondom őszintén, nota bene legmesszebbmenőkig, ami azt illeti, és egyáltalán: az alkalom megragadhatóságának, ha bizonyos paramétereket itt most nem is érintünk - az ember nem bújhat ki a bőréből. Most, amikor legkevésbé sem könnyű egyrészt, mert másodsorban egyfajta felszabadultság, zárójel, illetve zárójel bezárva, hisz pontosan értjük, másrészt miért pont a közhely, mely legalábbis kigömbölyödött vagy lecsiszolt (egy szó mint száz), s nézzük, elindulva a Magyar Nyelv Értelmező Szótára kályhájától, nem mintha a körben járás különösebben, mégis, alkalmasint a derűs könnyedséget sem nélkülözi, mint nyelvédesanyánk kezét fogva, holott a szavak, de ebben a körben nem kell mondanom, egy hajóban evezünk, nem mintha kinek-kinek, természetesen hol így, hol úgy. S ezt nem lehet elégszer hangsúlyozni.

Mert miről is van, bocsánat a kifejezésért: szó?
Ahonnan nézzük, az persze mindig függ, mint az a nevében is benne van, anélkül, hogy igazságtalanok lennénk, de elvész az, ugyanakkor nem akarnék megbántani senkit, igénytelen megnyilvánulások tengerében, jelentős médiarészvétel mellett, ne tagadhatni, ami fölveti, szelíden, viszont legalábbis sürgetően, ha nem tudom, van bennem bizonyos, és anélkül hogy eldönthetném, mindennél ékesebb bizonyítéka, hogy, empirikusan belátható: hajón vagyunk, pars pro totó, a költőt nemhogy nem kéne kikerülni, sajnos, olykor magunk is okai, és mért lenne kevésbé, mint az, hogy az egy az nem kettő, mint az egyszeri pártmunkás, aki fogta magát, hosszú zárójel bezárva, ezzel persze nem szeretném, ha az a látszat keletkezne, bár itt játékba hozza magát a nyelv, a narratíva a maga vegytiszta, mely olykor maga se léphet kétszer ugyanabba a folyóba, lévén a hajó megy, vigyázó szemünket bárhova vetjük ezzel sokszorosan, s ugyan elkoptatták a századok, ami csak látszólag önellentmondás, valójában nem lehet eltekinteni pusztán attól, idézet bezárva.
Nem eléggé, ezt azért nem hallgassam el.
De koránt sem akarok itt szimplifikálni, már így is több a pátosz, hogy úgy mondjam, pathos cementis daederunt, igaz, eironia non coronat - hogy csak a zsidó-keresztény kultúrkörben maradjak, kivételt képez, noha eléggé el nem ítélhetően, mikor e dolgozatban arra is juthattam volna, de nem, kétszeres súly, tisztában vagyok vele, választás választást szül, egymás hegyén hátánt, hogy újfent, tán nem is érdemtelenül, meghivatkozzam, nem mintha pont itt, maradjunk abban, legalább egy alapvetés erejéig, s akkor még az, hogy erkölcsi kérdés, a nép ajkával szólva nem lehet úgy csinálni, mintha, s lám önök-ti, barátaim, de hát tudjátok, akár magam is, hogy a tárgytól el ne térjek, a csudába, nem értekezés ez, nem igaz? Sokkal inkább a derű perceinek bearanyozza őszies fényeivel, mit az utánam szólok szíves figyelmébe is ajánlhatok bízvást, ha parányságomtól idézőjel bezárva, ezt elfogadjátok, mint néhány szemponttal gazdagítja a szakirodalom palettáján, akárhány szín konvergálástól rikításig, mint a szivárvány, elnézve nyilván foglalkozási ártalom, sajnos, de ebben a körben, s ha megengednek még egy megjegyzést, ámbár épp ha merőlegesen tételezem, ha megengeditek, ebbe most már nem mennék, idézőjel bezárva bele, félek, már így is - ugyanakkor remélem néhány aprósággal az alkalom szabta, köszönöm megtisztelő figyelmüket.

Parti Nagy Lajos