A nemszerencse választása

…ő a maga részéről már választott, a nemszerencsét választotta, köszöni szépen, meg is mondta odabent a lapátkörmű nőnek, hogy nem. Szép pénz, kilóra is nagyon konkréten el tudja képzelni, bőröndje van több is, oda van készítve, de köszöni, nem. Végiggondolta, higgyem el.
Megfog a Lottózó előtt, hogy én csak legyek szíves, ne menjek be.
A külsejét itt nem írom le, nem a napos oldal lovagja, szentigaz, amivel se jellemezni, se megbántani nem akarnám. S azt, hogy őrült, azt se mondom könnyelműen, ki nem az, s tulajdonképpen mért ne fogna meg egy embertársam az utcán, hogy ide vagy oda ne menjek be?
Olyan jó bemenni?
A Lottózóba végképp eszembe se jut, s ezt közlöm is vele.
De, de, mondja, látja ő, ha ő itt nem volt volna, én már rég bementem volna. Mert az ott benn teljesen összezavarja az embert. A disznófejű Mammon. És ettől óvna ő messzemenően, mert akire ezt a főnyereményt reámérte a sors, annak csurom egy pokol lesz a boldogsága.
Mennyi volna e pokol számszerűleg, kérdezem könnyelműen, erre megfogja a gombomat, hogy ne tetessem magam hülyének, hát minden gyerek tudja, hogy egymilliárdhatszázhetvenhárommilló négyszázötvenhétezerháromszázkilencvenkettő. Itt van számmal a tenyerében, ha vizuális vagyok: 1 673 457 392. Ezt ő hetente fölírja golyóstollal és lesikálja mindahányszor, átlátni már a bőrén, igaz, bőrt látni ott is, nem intimet vagy csodát.
Úgyhogy ő a maga részéről már választott, a nemszerencsét választotta, köszöni szépen, meg is mondta odabent a lapátkörmű nőnek, hogy nem. Szép pénz, kilóra is nagyon konkréten el tudja képzelni, bőröndje van több is, oda van készítve, de köszöni, nem. Végiggondolta, higgyem el.
És persze engem most furdal a kíváncsiság, hogy miért nem.
Ami azt illeti, mondom, olyan nagyon nem furdal, másrészt sietek.
Naná, vág a szavamba, odasiet, mert hova máshova? Máshova nem érdemes sietni. Ugye kitalálta a sunyi kis gondolatomat?
Ki, mondom, és megadom magam.
Na jó, mondja, az emberek abnormálisan kíváncsiak, a pofátlanságig azok, de most már mindegy, megígérte, elmondja, mégse álljunk itt némán. Nem mintha magamtól nem tudnám kitalálni barkochbálisan vagy simán.
Példának okáért azért nem, mármint lottózik, mert neki megállna a szíve abban a szentséges pillanatban, rúgna egy nagyot, és meg, így kezdődne a szerencséje, arra mérget vehetek.
De ha mondjuk nem, ha mondjuk megúszná az első megrázkódtatást egy ájulással, akkor is mi van? Mert jó, tegyük föl, hogy feleszmél a konyhakövön, látja, hogy ez nem a mennyország, ahhoz túl ismerős a plafon, továbbá zúg a feje, merő egy kék folt az egész oldala, és szorongatja a cédulát a markában. Gyűrött. Épp hogy nem dőlt rá a Sport-kávé estében. Továbbá azért se a mennyország, mert hallja magát, ahogy bőg, aztán meg nevet. Remeg a lába, effektíve a sálával kell összekötözze, úgy tud elmászni az andaxinért, de utána is: mi van?
A hideg verejték.
Jól van, egy-két órát azzal tölt, hogy leellenőrzi, összenézi a káprázó szemével, hátha nem is ezek azok a számok. De hálistennek azok, az összes szemüveggel azok. És se kaparás, se javítás, szép egyenes ikszek, mint a temető félrebillent fejjel. Az ajtóhoz lopakodik, ráfordítja a kulcsot egyszer, kétszer, de nem fordul tovább. Ha száz fordulás volna egy zárban, az is kevés volna. Aztán csipkedi magát egy darabig, még sincs hová fölébredni, pedig talán jobb lenne, végül bámul csak maga elé, forrón, dobogva mint a galambok. Legyek neki őszinte, hát mit csináljon? Ezek után az utcára kiléphet ő, mint egy halandó? Nem léphet, az fix. Se a szelvénnyel, se nélküle.
Akkor meg?
De, mondjuk, eldugja. Beteszi egy bérlettokba és eldugja. Többet már ő a pucér proli tapintásával ehhez a drága okmányhoz, vagy hogy nevezze, nem is mer hozzányúlni. Páncélszekrénye nincs, ki ő, hogy legyen neki, egy magyar nyugdíjas, naná, hogy nincs, egy szaros lemezszekrény se, semmi. Vagy egy séf. Az se. Hát csak ül, sétál, mert aludni nem alszik, azt én verjem ki a fejemből, egy ilyen eseménnyel élő ember nem alszik, viszi egyik helyről a másikra, mélyhűtő, vécétartály, keble fölött, linóleum alatt, redőnytokban, semmi se jó.
Ha eldugja, nem látja. Ha meg látja, akkor ott van, szem előtt van, direkt felhívás egy besurranónak keringőre.
És csak az agya jár, mint a migrén. Boltba, képzelhetem, hogy le nem megy, ajtót ki nem nyit, azaz előbb-utóbb mégis kénytelen, ha másért nem, számításból, nehogy például rátörjék. Mindig van okvetetlenkedő, aki ha nem lát mozgást napokig, máris odajön, édesen szaglászik, bekulcslukazgat. Sőt. Mert mi van, ha mondjuk rátöri egy hét után, ő meg áll ott a baltával, mert valami kell, ha már páncélszekrény ugye nincsen, áll ott kiéhezve, kiidegelve, hát az minimum Lipótmező.
Az inkognitó meg oda.
Mindenhogyan oda.
Úgyhogy értem már? Mert a legfontosabb az lenne, hogy titokban. Pont az lenne a legfontosabb, ami lehetetlen. Természetesen fölfogadhatna valakit a temetés-pénzből, annyi mindig félre van neki téve, hogy a bankig és haza fölfogadjon egy-két szekurityi embert. Csak éppen kiket!? Tudhatja azt ő, mit rejt az egyentarkó? És mit mond nekik? Jónapot kívánok, tessék szorosan elkísérni a bankba? Megyek a kettesemért?
Na ugye, hogy ez szociálisan milyen igazságtalan!
Milliók egy miatt?!
És hol van még az, hogy bank! Mert előbb, ha jól van értesülve, előbb a lottózó van. Nem? És ha ő ilyen őrző-védő személyekkel a sarkában beáll ott a sorba, az egymagában is tiszta lebukás. De rendben, azt mondja, hogy az unokaöccsei, és végigállja a sort. Hanem mit mond az ablaknál a lapátkörmű asszonynak, aki ha őt meglátja, már készíti is a négyszázhetven forintot? Ha megszólal, ha nem, már le van bukva. Jó, mutatja be a lukon a bérlettokot, oda persze nem adja, csak mutatja, és bököget rá némán az állával, az a Lóheréné meg a rádöbbenéstől azon melegében elájul, szalad a műköröm ezerfelé. Beveri a fejét, mit tudja ő, volt inkognitó, nincs inkognitó.
De ha van se jó.
Mert akkor meg mire az a tenger összeg, ha inkognitó? Apránként azt nem lehet elkölteni, a kiskörme kamatját se, a morzsáját se feltűnés nélkül, az úszómedence meg, teszi azt, ekkora lakásban még az őrzés-védésnél is nagyobb feltűnés. A feszített víz, amit ő fizikailag se bír elképzelni, makszimó kalkuló télen, amikor meg úgyis Bahamákra volna röpülve.
Ez is esetleg szépen viszi a pénzt, a Bahamák. Vagy egy huzamos kaszinó. Több rúd téliszalámi. Nem sorolja, mert erre ő ott a konyhában gondolni se tudna, jóra nem tudna, csak a rettegésre. Az ilyen ember egy űzött vad a köbön, minél rafinációsabb, annál űzöttebb.
Szóval nincs megoldás, higgyem el, nincs vesztesebb teremtés, mint a nyertes.
Na, elsősorban ilyeneket gondolna ő a bekövetkezett szerencse-tragédiája után a bezárt lakásában. A legvégül arra jutna, hogy az a legfeltűnőbb, ha ennyire nem kelt feltűnést. És ettől kapná az igazi pánikot, s végül úgyis az lenne, ajtórátörés, balta, és elmeosztály. A szelvény meg fene tudja, hol. Félő, addigra el is felejtené, hogy még mindig a spájzban van eldugva-e vagy már a kenyérpirítóban...
Találgatna ott a baltával, ráadásul nem is hinnének neki.
Ezt ő nem kitalálja, hallott ilyen esetet, igaz, arról a szelvényről kiderült, hogy érvénytelen, de sajnos a megháborodás az érvényes maradt. Meg olyant is hallott, hogy addig dugdosták a családtagok, amíg végleg elveszett a rohadt kurva fecnije, hiába keresték, úgyhogy összeverekedtek az oltári rendetlenség fölött, de rendőri intézkedésig bezárólag, így odalett nekik az inkognitó.
Ez, megjegyzi, többszörös tragédia volt, évek múlva vallotta be egyikük, hogy lenyelte. Igen, jól értem, könnyek között, de megette a lottójukat a fürdőszobában, az egészet, mert sajnos, ez még a régi világban volt, megtalálta az övtáskájában az ellenőrző szelvényt is, meg a beküldendőt is, magyarán elfelejtette bedobni, viszont az igazsághoz nem volt szíve, megzavarni a családi örömöt nem volt, ezért találta ki jobb híján az elveszést. Sírt szegény, gyűjtötte a nyálát a tükör előtt, persze, mire mindez töredelmesen kiderült, már válás is volt, öngyilkosság is, nem osztott, nem szorzott az igazság.
Vagyis én menjek, ahova akarok, ő nyomatékosan köszöni szépen, de nem kér az ilyen szerencséből, és nem a levegőbe beszél, előbbieket minden szombaton végiggondolja a sorsolás után, és nincs oka, hogy változtasson az álláspontján, és ne jöjjek azzal, mondja, ne jöjjek, hogy eléggé nagy valószínűséggel el se találná a számokat, noha, megengedi, ez is része az igazságnak.