A hullámzó Balaton

Megvolt nekik mára minden, úgyhogy még lenulláznak és egy-két szóból eldöglenek. Csusszan a talpuk a betonon, összebújnak, együtt süllyed és emelkedik a mohos horpaszuk, dolgozik bennük a zsír, a hormon, a velő, a kicsike, buta akarat. Ránézésre egyformák, aztán az egyikből macskajancsi lesz, a másikból olimpikon. Hiszen ki tudja, hogy van ez a képességgel? Elnézdegélem őket, azután meg elgondolkodom a magamén, de csak nem tudom. Jön a mélyből. Talán úgy van, hogy a képesség az a mélyből jön, és sokáig jobban nől, mint a test, nagyobbra és nagyobbra, úgy mondják, „adomány”.

Nem azt mondom, nő a test is, hogy is ne? Gyarapszik a szövetállomány, folytonosan tágul a bőr, nincs érkezése ráncosodni, legföljebb márványosodik. Meglátszik a szakadatlan munka, kamatozik magától. Mostanában sokat gondolok erre, a bőrre és mindenre, van időm, rá-rápihenek kedvem szerint, bámulok ki az ablakon, figyelem az enyéim mocorkodását. Már csak annyit teljesítek, amennyi jólesik, fölírom magamnak a füzetembe, meg se igen mutatom senkinek, igaz, nincs is nagyon, aki érdeklődne.

A Balaton, az valamilyen formában végigkíséri az életemet, pucéran is, meg a pici, fodros göngyölegjében is, ülök a penzumom előtt, de legtöbbször már nem is törődök az idővel, csak hallgatom, hogyan ropog a nád a fogam alatt, zizeg a tükre, egyik a másik után, majdnem mint a végtelenség. Egy-egy napos reggelen még a könnyem is kiesik a gondolatára. Öregszem, nem kizárt. Talán meg kéne nézni egyszer, pár éve megígérte a kedvezményes trélert a Szövetség, aztán elmaradt, húzta a száját a sok joggingmajom, hogy rendelet van, Európa-bajnokságtól fölfele jár csak az ilyesmi. Le vagytok ejtve, gondoltam, hülye bodysok.