A hét verse – Parti Nagy Lajos: Szívlapát

Parti Nagy Lajos

Szívlapát
(holaha zanzák)

„hezitt állok, mást nem tehetek"

Egy originál haza-ötlet
hiányzott péntek éjszaka.
Az égbolt füstös, lomha kotlett,
szállongott rím és vérszaga.
„Elmentem és megyek haza",
de hogy hová, az fel nem ötlött,
fáradt agyam a fellaza
memórián át kikönyöklött.
A Duna csak folyt és Plaza,
folyott le rajta kurd, török, lett,
múlt és jövő híg halmaza,
folyott le szerzet és öröklet,
elmentem én hová haza,
s a rím kedvéért negyed öt lett.

Ezernyi fajta népbe töppedt,
de hetyke elmebajsza áll,
láttam, egy szónok ordibál:
csak keze van, mit égbe lökhet,
mert bár a múlt merő öröklet,
miért, hogy sorsa íly fatál',
s csörgőként rázva csontos öklet,
azt hiszi, megdeterminál?

Ha nyelvvel és ha felesel,
ha Cola Light, ha langy melasz,
ha pótkávé, mit teleszel
kenyérrel nénikém tavasz,
ha egyfogaddal megeszel,
a nyammogásod is vigasz,
ha fel-feldobott kő leszel,
ha óvatlan vagy épp ravasz,
és mondjuk puff, és rámesel,
hazám, hazám, te Mol, te Shell,
te szép aranykalászvegasz,
tiéd vagyok, bármit teszel,
tehozzád mindenem ragasz
kodik s adyk.

Mentem haza, s a haza hol van?
halkan szuszogtak kinn a fák,
álltak mint ágyúk, huzagoltan,
s szétágyúzták az éjszakát.
A rím kedvéért: bandukoltam,
mögöttem már a Jászai,
és jöttek vélem szembe holtan
kockacsaták vén ászai,
aranypufajka rajtuk, könnyű, vattás,
itt minden éjjel hídavattás.

Az én hazám kopott kabátú,
de nékem zizzenő dzsoging,
szemében egy-egy szívlapát bú,
csuklik kicsit, kicsit meging,
a forma rácsán rendre átbú
(bár össze kéne tartanom)
a szertelóbált kezü-lábú,
de hazafias tartalom,
mit illenék kiköltenem:
hazám hazám te min – de nem.

Engem a látvány meghazáztat,
én városom megkönnyezem,
Budapest, mint egy nyári láz hat,
és lázmérővel szúr szemen.
Mint szerteszórt, lágy pislogás,
nézlek, higanygőz partidon,
te százszor összejárt kamás',
mennyit kibír egy versidom,
csámpás rímecskék mennyi ökrét,
és mennyi rep kényt, limlomot,
mi egy kádmélyi szürcs öröklét
rossz lefolyóján elfolyott,
vagy most folyik le rajta épp,
titá titá ez töltelék.

A péntek éj most foszlad át,
keletről bordó kombiné,
tolnak egy rózsaszín ladát
az utcán Zombi s Zombiné.
Mivel a Zombi készüléke
tök lemerült Vecsés alatt,
s az eröltetett feltöltése
leszívta nékik a Ladat.

Hazám, kiírtam már magam,
s ha olykor, dinnyehéj nyomán,
verses lovam megúsztatam,
novell kéne inkább s román,
s ha épp novell, félig román,
vagy tán egészen az,
lírám szájában édesül az étel,
két szék között, az már igaz,
mire megy gyémánttengelyével
ki nem nyugodhat egy lován?

Hazám, te szép vezérfonál,
ne hidd, hogy elveszítelek!
A hajnal már a sarkon áll,
köztisztaságimunka kezd.
Elszódalolt egy évtized,
s bár törmelék az lenne még,
mi csattogott volt, hév tüzed,
akár a gáz, dünnyögve ég,
dünnyög a lumbágós derék,
a század kissé megtized,
kevesebb lend és több kerék,
s nátótag lettek Ischlerék.

Az éjjel bársony nescafék.
Hűltek az utcán, két csapott
kanál és tejporszármazék;
rányitottam a vízcsapot.
Ki ínyenc, az tán fölsikolt,
de lassabb volt a gáz, min
a kávévíz csak tapsikolt,
és dongott, mint a jázmin,
szellőzködött a nagy melegbe,
míg odva mélyén elsimedve
morgott e nyelvi mű miatt,
morogjon, aki buksi medve,
édes hazám, ne vedd szivedre,
hadd legyek hűs

 

De nem

Egy nagy vers a hazához. Lesz idő, amikor tanítani fogják a rendszerváltást követő bő évtized szépirodalmi lenyomataként, egyik alapműveként, melyből a versre még fogékony kései utódaink sűrített formában ismerhetik meg a korszak felülmúlhatatlan báját és hasonlíthatatlan bukéját. Ahogy a bugris előbújik kapitalistaként. A párttitkár demokrataként. Ahogy „nátótag lettek Ischlerék." A Vecsés alatt leszívott Lada, ahogy tolja Zombi és Zombiné. Vattás „aranypufajka." És egyáltalán: ez az egész, irányát és értékrendjét vesztett „aranykalászvegasz."

Röhögünk, közben meg mi vagyunk azok: mi csináltuk, mi akartuk, és mi hagytuk, hogy így legyen. „Hazám hazám te min – de nem."

Belenézünk a vers tükrébe – és hirtelen kijózanodunk. Megfagy bennünk a nevetés.

Parti Nagy verse ugyanis nem csupán egy rímbe szedett, pazar és bravúros korfestő tabló, hanem egy -- enyhén szólva – ambivalens viszony, vívódó kapcsolat, Hassliebe drámai dokumentuma. Még komoly, hozzáértő, ivarérett népek is szerették a legutóbbi időkig annyival letudni, olyannak látni ezt az életművet, hogy itten valami szórakoztató madárfüttyös történetről volna szó, tavaszi trilláról a magyar költészet törzsanyagát megképző súlyos, emelkedett szólamok árja fölött. Én ezt a második könyv, a Csuklógyakorlat (1986), de legalábbis a Szódalovaglás (1990) óta gyökeresen és igazolhatóan másként gondolom. A magam részéről folytonosan hallani és érteni vélem a drámai akcentus jelenlétét a zseniális nyelvművészet mélyén. Ahogy itt, a Szívlapátban sem valami külső, cinikus, fölényes krónikás beszél, hanem olyasvalaki, aki számára – holott nem kérte tőle senki – nem megkerülhető, hogy a hazájához való viszonya tisztázva legyen.

Innen a versfolyam végig érezhető tétje, a „Mentem haza, s a haza hol van?" kínzó kérdésfelvetése és személyes érintettsége. És persze hagyományba-ágyazottsága, hisz a költemény mögött ott lüktet a magyar lírai tradíció, a hazát részvéttel szerető, vívódó elődök – mindenekelőtt József Attila – szellemujja. Mindezt Parti Nagy játszi könnyedséggel hozza párbeszédbe, megújítva, továbbírva a magyar lírai hagyomány egyik fontos szólamát. Túllépve a befeszült küldetés, a zengzetes retorika görcsein, egy érvényes és maradandó, alulstilizált voltában is nagyszabású költői pozícióra találva rá.

 

Keresztury Tibor