A föl-földobott tojásKentaurbeszéd. Népszabadság, 2008. július 12.

Hogy is van? Fölül ember, alul ló? Vagy fordítva? Netán hol így, hol úgy? Nehéz az emberrel. Tán csak a beszéddel nehezebb (vagy fordítva). Kamaszkoromban nagyon belém ragadt Cesar Vallejo perui költő egy passzusa, az ember valójában csak állat, de ha feléd fordítja arcát, szomorúsága szíven üt - azt hiszem, így szól, de azért nem tenném érte idézőjelre a kezemet.

Tudván, hogy ma ez a szöveg lesz a dolgom, azon tűnődöm például, hogy szíven üt-e a szombati csőcselék vasárnapi, hétfői szomorúsága és nyomorúsága. De nem üt szíven. Felém fordított arcától félek. A műbalhé tüzén tárgyatlanná, eksztatikussá lobbanó dühétől. Az engesztelhetetlen butaságától.

Menet a munkahelyemre próbálom publicistába rázni magam. Próbálom a szégyent, az undort, a fölháborodásomat mondatokká tagolni akkor is, ha mire e cikk megjelenik, publicisztikák tucatjai születnek július ötödikéről, illetve arról, ami a melegfelvonulás idején és ürügyén Budapesten megint megtörtént. Arról, hogy miként lesz a demokrácia győzelme a demokrácia gyalázatává.

Kánikula van, a nagy magyar költőről elnevezett utcában nyírják a halk lombot a fejem fölött, a kosaras kocsi oldalán gyönyörű felirat: "gally, lomb, kaszálék". Nevezett költő a magyarság nem múló dicsőségére tömegsírban végezte, er springt noch auf - az még mozog, fölugrál, ahogy tetszik -, lehetett tanulni iskolában, eléggé hiába. Lincsbarát honfitársaim a náci zászlók mellé nyugodtan felírhatnák a nemzeti radikális transzparenseikre, a köztársaságnak szeme se rebbenne, huncut, aki rosszra gondol, tisztelt bíróság, nem tilos azt vélelmezni, hogy egy általános másik még mozog.

Nézem a fotókat, a derék ellentüntetőt, aki "a másság takarodjon máshová" feliratú tábla mellett pózol strandkalapban. Vajon mit mondana, ha megkérdeznék, a kicsi lánya, az unokája például, hogy mi is volna a nem-másság. Azt mondaná, hogy aki nem-más, az úgyis tudja, a többi meg, a genetikai hulladék takarodjon. Egyáltalán felelne-e? Amúgy nem hiszem, hogy valaha valaki is megkérdezte volna. Ahogy a feltüzelt vörös asszonyt sem, aki valamelyik tévé felvételén gyakorlott ellentüntetőként rögtön szociális gellert adott a dolognak, hogy tudniillik a buzikra van pénz, a szegény meg megdögölhet éhen.

Ezzel a rossz és egyszerű mondattal, így, ahogy van, Magyarországon népszavazást lehetne nyerni.

Már az is elég borzasztó, hogy a melegek - és nem melegek - egy európai országban, a XXI. század elején nem jókedvükben vonulnak fel, ha felvonulnak, hanem bátor kiállásként, megvallásként, ügyként, jogos félelmük ellenében. Normális esetben szégyellném leírni, hogy le a kalappal előttük, de itt és most ezzel kellett volna kezdenem. Hogy minden elismerésem azoknak, akik vállalják egyrészt egy jól körülhatárolható csürhe lincsogását, másrészt egy körülhatárolhatatlan, kibic tömeg vihogó, fejcsóváló, debil értetlenségét.

Utóbbi az a (fennkölten: éretlen, lennkölten: vértahó) relatív többség, pártállástól függetlenül, aki amúgy a konkrét buziverést, Molotov-koktélozást mint a rendetlenség egy erős változatát a maga részéről nem, vagy nem nagyon kedveli, sőt nem is helyesli kifejezetten, de azért nemáhogy. "Nemáhogy kötelező legyen a magyarnak!" Tele van előítélettel, agreszszióval, elfojtott vágyakkal, s ezzel az izével, ezzel a hogymondjákkal, "a buzikkal, na" nem tud mit kezdeni.

A saját szexualitásával sem tud, jegyzem meg közbevetőleg. Közbevetőleg, hisz ami történt, annak nincs köze a szexuális orientációhoz, a melegekhez, a véleménynyilvánításhoz, egyedül a tagolatlan jobbradikális gyűlölethez van köze, a vandalizmushoz, a köztörvényes bűnözéshez, a csőcselékhez, és akik büntetlenül játszanak vele. Ehhez a züllőfélben lévő, magától elhagyott társadalomhoz van köze.

Ha némely ügyetlen, s a garázdaság hányásszagú karámjába beterelt tojásdobálón túl a szervezők, illetve felbujtók egyikét-másikát perbe is fogják majd, borítékolni lehet, hogy az illetők önnön fekete sorfaluk között, egymás vállán hagyják el a Magyar Köztársaság tárgyalótermeit, a demokrácia legnagyobb dicsőségére. A független magyar bíróságok hajlamosak a fennálló törvények okos mérlegelésével a mocskosbuzizsidócigányozást egy érdes, ám ártalmatlan hangsornak, a (különben is komcsi külügyminiszterről elnevezett) koktélt egy fiatalos nyári italnak, a repülő utcakövet pedig a levegőből leeső sajátos képződménynek tekinteni. Fel-feldobott kőnek, a költővel szólva. A tojás egy férfiasabb változatának. Különben is, mért provokál a másság.

Olyik bíróság, olyik tárgyalóterem, nem akarok általánosítani. Emberek, tehát sorsok, torzulások, beidegződések, értelmek és szakértelmek, fásulatok és dühök, tehetetlenségek, zsigeri hitek és tévhitek ítélkeznek más emberek, sorsok stb. fölött. A bíróság persze független, de önmagától senki nem lehet független, se bíró, se delikvens. Se e sorok írója, persze.

Az egyik kép hátterében, a Szépművészeti Múzeum homlokzatán látszik a Lélek és test című nagyszerű fotókiállítás óriásplakátja, beborítja a fél homlokzatot. Egy hónapja, a megnyitón jó volt magyarnak lenni, látni, hogy a huszadik század fotótörténetéhez mit és mennyit adtak hozzá a magyarok. Most meg szégyellem magam, hogy derék heteroszexuális (értsd: keményfaszú magyar) honfitársaim egy maroknyi csoportjának, e macsőcseléknek, két percre ismét sikerült az európai híradók vezető anyagává feltornázni a hazámat.

Nyugtatnám magam, hogy így van ez, ha az ember tartozik egy nemzethez, hol szégyelli, hol büszke rá. Hogy tán ez a normális, ha van értelme ennek az egyszerű szónak a Magyar Köztársaságban. Az kétségtelen, hogy egyre többször szégyellem, és egyre ritkábban vagyok büszke az országra, amelyben élek. Amiben. Ingerült vagyok, keserű, semmi reményét nem látom annak, hogy a töméntelen sunyi és néma gyűlölség - melynek csupán mérgezett nyílhegye a múlt szombati pogromkísérlet - a közeljövőben oldódna, felszívódna.

Fikció, bár nem túl távoli: embertársam jön velem szemben, se szimpatikus, se anti-, szolid, jóarcú, ahogy rossz felhanggal mondani szoktuk. Egyszer csak megáll előttem, és átváltozik bejelentett ellentüntetővé, akit úgy a békésség, mint a felőle nézve másság fajilag bőszít, és jogaival élve ordítani kezd. Orcáját eltakarja az eltorzult arcával, plusz a csuklya, bakancsnak látszó magas szárú lábbelit, fekete egyenruhát vesz elő, mely kizárólag szabása és színe tekintetében egyenruha, tisztelt bíróság. Molotov-koktélt, utcakövet, tojást, sörösüveget, piros-fehér csíkozású zászlót vesz elő, s táblát "Vesszen a vesszen" vagy "Hunnia nem buzi" felirattal. Kordont vesz elő, hozzám vágja, majd áttöri, rugdosni kezd, végül egy mozdulattal leüt.

Erre ébredek. Erre ébred ő is, s bár elismeri, amit az ügyvéd úr javasol elismerésre, hogy ti. bánja meg a cselekményt, akkor pénzbírság se lesz, azért megjegyezné, hogy az az igazi provokátor, aki őbelőle kivált ilyen nem teljességgel szép dolgokat is, mint bizonyos mások leütésére is alkalmas mozdulatok vélelmezett megtevése. És az nem lehet véletlen, hogy amikor ő az alkotmányos jogait gyakorolja, én pont ott vagyok a fejemmel. S ezt ő, már ne is haragudjon a tisztelt bíróság, nem fogja tűrni, Hunnia a hunnoké, dörgő taps a tárgyalóteremben, éljenzés, további jó ellentüntetést kívánunk.

http://nol.hu/cikk/498645/