A bécsi szív verése

"Hazám, te legnagyobb törpe."
"Ha volna névjegykártyám, az állna rajta, hogy emberimitátor."
"Néha egyáltalán nem tudom, ember vagyok vagy bécsi"
(Helmut Qualtinger)
Ez a cédulázat egy könyv és annak előszava kapcsán keletkezett, nem esszé, pláne nem tanulmány, némely jegyzetek, idézetek csupán, melyek a fordítás során és után összetorlódtak. Mondhatnám: Qualtinger kezdőknek – én is az vagyok. Mielőtt a Kortina Kiadó felkért, hogy fordítsam le Carl Merz és Helmut Qualtinger Herr Karl című egyfelvonásosát, bevallom, egyikük nevét se hallottam, a munka tehát megismerés volt, sőt ráismerés: hát igen, valami ilyesmi állagból vannak az én hőseim is, ennyire nyelvből, csak épp egy másikból, ahol másként működik dialektus és szociolektus, arról nem is beszélve, hogy a wienerischt pesterisch-sé legföljebb átkölteni lehet.

*
„Rettenetes idők voltak akkorjába. Az a nyugtalanság! A tömegek föl voltak dühösödve. Fölheccöltek voltak, kérem. Fanatikusak. Az ember sose tudta, hogy mellik párt az erősebb. Sose bírta rendesen eldönteni, hogy hát most hová igazodjon, hová lépjen be, ugye”
*
1961 november 15-én az osztrák televízióban bemutatnak egy tévéjátékot. Az egyfelvonásos darab címe Karl úr, Carl Merz és Helmut Qualtinger közös műve, rendezte Erich Neuberg. A cím- illetve egyetlen szereplőt maga Qualtinger játssza. A 33 éves kabarészínész, filmszínész, író, publicista, előadóművész élete és pályája ettől a naptól haláláig (1986) összefonódik Karl úréval. Hátralévő harmincöt évében, tetszett, nem tetszett, ő maradt Karl úr, a kisosztrák, a kispolgár, a kisnáci, a kisorosz majd kisamerikabarát. A tömegalkotó kisember, aki ugyan névtelen, de nélküle, a világ heldenplatzainak üvöltő vattája nélkül a diktátorok tényleg falra hányhatnák az üdvösség borsóját.
*
„Olyan heccek, mint akkorjában, olyanok soha az életbe nem voltak többet. A Práterbe a Dunánál meg a nőcikkel a vízparton De a vízbe soha be nem kelletett mennem. Nem úgy értve, mer tisztálkodásilag mosakszok én. Van odahaza mosdókagylóm, és ez ténylegesen elég. De tengert, azt kérem én nem viszek a lakásomba, az nem köll mert mi szüksége az embernek annyi vízre? Ha én sok vizet látok, támad egy hülye érzésem. Az énbennem félelmet kelt. Egy löttyinke a mosdókagylóba vagy a lavórba, az pont elég az embernek, nem?”
*
Már az adás közben sejthető, hogy legenda születik. Ahogy nálunk, a tévé ’61-ben Ausztriában is még a tévé, Ausztria ül és nézi mi van a tévében. Hogy mit adnak. Égnek a telefonvonalak, felháborodott osztrák polgárok, úgynevezett átlagemberek kérik ki maguknak, hogy így mutassák be – az átlagembert. Ausztria találva érzi magát és vadul tiltakozik, hogy őt aztán el nem találták, még mit nem! Levelek árasztják el az ORF-et, az újságokat, a két szerző névtelen telefonok tömegét kapja, szidják őket, olykor halálosan megfenyegetik.
*
Erre mondják, hogy a szellem kiszabadult a palackból, a gondosan polírozott, kedélyesen elzárt szekrényekből dőlni kezdtek a hullák, melyeken senki nem lepődött meg, hisz mindenki tudott róluk. Föl lehetett viszont háborodni, lehetett emlegetni remegő hangon az idióta önfészkünkbepiszkítást (die Nestbeschmutzung), ami lefordítva természetesen haza/nemzetgyalázást jelent. A sötét és sunyi kifejezés méltó a bölcs magyar mondáshoz, miszerint „az ember nem szarik a saját fészkébe”. (Hanem? Máséba igen? És miért? Mert csakért? Vagy mert a saját fészek karimáig van?)
*
„Később eljártam tüntetni a keresztényszocialistáknak vagyis a kakastollasoknak, szóval a Heimwehrnek mér ne? Öt schillinget kaptam Aztán meg átmentem a nácikhoz mármint az akkorjábani nácikhoz ott is kaptam öt schillinget, naja, Ausztria, kéremalássan sose volt politikus szóval mink egyáltalába nem vagyunk politikus népek, de egy kis pénz csak összejött, nem?”
*
A színházi előadás programfüzetében közölnek egy levelet, amit ők írtak saját maguknak az összes Herr Karl nevében. „Engem bántanak, aki nem bántottam magukat, engem bántanak és a népemet találják el, a tánc és a hegedű népét.” „Amit a futtbalistáink nagy munkával fölépítettek, maguk lerombolják.” „És hozzá az ordinári kifejezésmód, ami énnekem sohase vót, és amit visszautasítok.” „Amint a történelem nyomában ki tud nőni a fű, jön egy ilyen teve és lezabálja” „Bécsbe igenis az a illegális náci vót a jellemző, aki a zsidó barátjáér az életét és a szabadságát kockáztatta – az, hogy az osztrákok olyan sok lovagkeresztet kaptak, az nem azért volt, mert olyan lelkes nácik vótak, hanem mer meg akarták mutatni ezeknek a nagypofájú pifkéknek, hogy egy lottyadt osztrák éppúgy oda bír vágni, még jobban is mint azok.”
*
A fiatalokra, a húszévesek generációjára mágikus erővel hatott a Herr Karl, idézték a mondásait, hosszú passzusokat tanultak meg belőle, Karl úr villámgyorsan beépült a bécsi folklórba – abba a közegbe persze, ahonnan vétetett. „Nekünk húszéveseknek a nyomasztóan hallgatag 50-es évek után felszabadulás volt. Az évszázad legfontosabb drámai szövegei közé tartozik.” – írta róla az egyik visszaemlékező, mások úgy fogalmaznak, hogy Qualtinger írta Carl Merz-cel együtt Ausztria legnagyobb drámai eseményét, Schnitzler és Ödön von Horváth óta.
*
„Az vót a szokása a második feleségemnek, hogy a borotvaszappanommal mosta a kezit, na egyszö megyek haza, hát megin azzal mossa, na, elkapom a torkát, megszorítom, előbb vörös lesz aztán sárga aztán kék, erre futok is én le az utcára, mondom egy taxisofőrnek, idehallgassá, épp most öltem meg a feleségemet – ilyen helyzetbe az ember hamar letegez egy taxisofőrt – szóval bepakulom a kofferem, mondom neki aztán gyorsan vigyél ki az anyámhó Hernalsba. Aszongya rendbe, futok vissza, hát jön ott nekem a megfojtott feleségem a lépcsőn lefele, bőg, bocsássál meg nekem, Maxi, kiabálja, sose csinálok ilyet többet, na akkor aztán ott maradtam” – ezt például nem hagyták benn, sok, gondolták, a valóságot a legnehezebb elhinni, gondolták.
*
Qualtinger nem „leleplezte” a nyárspolgárt, az túl egyszerű lett volna. Hanem részleteiben ábrázolta. a joviális szörnyeteg figuráját. Máig az a zseniális benne, ahogy egyszerre képes érzékeltetni a hivatalos áldozatteóriát és azt, amilyen borzalmasan, bornírt módon erről az átlagosztrák gondolkodott. Egyes kutatók állítják, már negyven éve is sokkal ártatlanabb-ártalmatlanabb volt a szöveg, mint a legendák, Herr Karl utóélete alapján gondolhatni, mára pedig teljesen elvesztette a kritikai súlyát. Ez politikailag talán, művészi értelemben biztos, hogy nem igaz. Ha az írott szöveg nem állna jót magáért (jótáll!), meg kell nézni az eredeti felvételt, máig süt és sugárzik belőle az indulat.
„Az tényigaz, hogy a Hitler az egy személyiség volt egy illusztrista nem egy akárki lehet, hogy maga a sátán volt de az ember megérezte őrajta a nagyságot Megjegyzem, magasni nem volt egy magas. Ott álltam előtte – a Tömbbizalmi-találkozón a Városházán. Ahogy magával itten ülök, úgy álltam ott előtte Nézett engemet a kék szemivel én meg néztem őtet. Azt mondta, „Jaja”. És minden világos lett. Értettük egymást.”
*
A szerzők azt nyilatkozták, hogy ők semmit nem találtak ki, minden mondat elhangzott valahol Ausztriában, minden történet megesett. Sőt voltak történetek, melyeket kivettek a kész darabból. Ez már sok volt, a valódi Karl urat egyszerűen nem hitték volna el nekünk, nyilatkozta a bemutató után Qualtinger. Karl úr modelljét egy színész barátja fedezte föl, aki rövid ideig egy csemegeboltban dolgozott, s az utódja volt az a bizonyos Max, akit ő betanított a boltiszolgai teendőkre, s aki mindeközben életével és bölcsességeivel traktálta a fiatalembert. A színész kollega elmondta, amit hallott, Qualtingernek, aki elment Merz-hez, s gépbe diktálta neki a hallottakat, diktált, előjátszott, beleszínészkedte az írógépbe. Ekkor már pontosan tudták, hogy mit keresnek, a kisnáci prototípusát. Merz is, Qualtinger is akkortájt fordít hátat a kabarénak. Pedig az a kabaré, amit ők csináltak, ahogy akkoriban mondták, nem langyos vízben, hanem ecetben fürdött és fürdetett. Nevetnek rajtunk, szeretnek, és nem vesznek komolyan, mondták a szerzők. Valami mást akartak, sprődet, durvát, keményet. Alighanem botrányt akartak, és a szegény Max úr kapóra jött.

*
„Idehallgasson, amit ma a szemünkre szoknak hányni, na, az kérem egészen máshogy volt A házunkban egyetlen zsidó személy volt található, egy bizonyos Tennenbaum máskülönben egy rendes ember Na most akkorjába mindenféle ilyen náciellenes dolgokat föl-föl firkálgattak a Bécsbe a járdára és ezt a ránk eső részt a Tennenbaumnak kelletett föltakarítani nem az, hogy egyedül neki hanem a többi zsidónak ugyanúgy, én vezettem elő oda őtet, hogy ugye föltakarítsa a házmester meg ott állt és röhögött, mer az egy ilyen heccben mindig benne volt hajaj”
*
Qualtinger és Merz az első volt az osztrák kultúrában, aki a háború után megtörte a tabut, a hivatalos és nem hivatalos Ausztria hallgatását a náci múltról, azt az édes konszenzust, melyen a bimbózó jólét és az örök Gemütlichkeit nyugodott. A darab nem szó szerint, mégis félreérthetetlenül kimondta, hogy Ausztria nem áldozata volt a náciknak, hanem társtettes volt, majd a háború után a győztesek segítségével kifelé és befelé eljátszotta, mert eljátszhatta az áldozat hazug és szemforgató szerepét. A szemforgatás mint konszenzus – e tárgyban bizonyosan nem határfolyó a Lajta. Mikor itt Ausztriáról beszélek, mutatis mutandis Magyarországra is gondolok. A ránkpudvásodó kisemberi, kisnáci, kiskomcsi hazugságokra, hogy nem mi voltunk, senki nem mi voltunk, hanem a németek versus oroszok, nem mi deportáltunk, csak a csendőrök/vasutasok/sínek, nem mi akasztottunk, csupán a Kádár egymaga stb. Volt és van, volna mit tanulnunk Qualtingertől.

*
„Aztán a háború után visszajött ez a Tennenbaum. Persze nem történt ővéle semmi, kérem Találkozok vele az utcán. Barátságosan üdvözlöm őtet: „Alástiszteletem, Tennenbaum úr” Az meg rám se nézett. Köszönök megint „tiszteletem Tennenbaum úr”. Megint rám se néz. Puff neki, gondoltam ez most hűde haragszik Na de valakinek, ugye mégiscsak föl kellett ottan takarítni nem igaz? Megmondom magának, a házmester egyáltaljába nem volt náci. Csak nem akart saját kezűleg fölmosni.”

*
Egészen speciális eset, egy műalkotás, melynek eredetije nem egy írott szöveg, hanem egy színpadi előadás. A szöveg jó, de önmagában nem olyan szikrázó, nem olyan lidérces, mint az eredeti videofelvétel, amivel nem lehet betelni, Qualtinger mint színész zseniális. Ahogy „semmit se csinál”, ahogy a fényes, végtelen disznóarcán dolgoztatja, futtatja ezeket az ordenáréan finom fintorokat, rebbenéseket, ahogyan odafodrozza Ausztriát, az maga a csoda. A jelenlét, az emberimitátorság csodája. Ez a nehézkes, időnként kifejezetten elhízott férfi nemcsak a tónusok, a beszédmód, az utolsó részletekig kidolgozott dialektus és akcentus prezentálásában volt utánozhatatlan, hanem a testbeszédben is. Kövérség ide vagy oda, ha netán balerinát, kellett eljátszania, bámulatosan átváltozott. Az arca? Nem volt arca, illetve nem egy arca volt, hanem húsz, harminc, kétezernégyszázötvenegy, ahogy egy rajongója írta róla. Qualtinger nem játszott, hanem ott volt. A vanása volt a játéka. Nélküle a puszta szöveg aligha élte volna túl ezt a negyven évet – de vele örökéletű. Ezért muszáj a textust megmutatni magyarul és ezért lehetetlen.

*
A helyszín egy csemegekereskedés – delikátesz a világ minden tájáról – pincéje, mint Ausztria tudatalattija. A szó szoros értelmében az emlékezés boltjában találjuk magunkat, keskeny csigalépcső kapcsolja össze a fel- és az alvilágot. Karl jellegzetes hitlerbajuszt, szürke munkaköpenyt visel, nagyjából ugyanaz a zsáner, mint a magyar kisnagyokos, kötött mellény, kigombolt ing, nyakkendő, fekete cipő a jellegzetes (esküvői) öltönynadrággal. A tipikus Mehrheitbeschaffer, a tömegalkotó ember, aki szereti magát áldozatnak beállítani, miközben sejteti, hogy azért megvannak a magához való seftjei és győzelmei, minden helyzetben a talpára esik, és a maga kis hasznát mindenhonnan leszakítja, privátim is és politikailag is. Megéli a Habsburg-éra végét, az Első Köztársaságot, a vörös Bécset, az Anschlusst, megéli a Harmadik Birodalmat, és persze minden skrupulus nélkül hasonul mindenhez. A paternalizmushoz éppúgy, mint a totalitarizmushoz.. Nem dönt úgy, hogy gazember lesz, dehogy. Tudatában sincs, hogy gazember, hisz gazemberek csak odafönt vannak, mi itt lent, ugye nem vagyunk politikusok, de élni viszont kell, csak az ökör konzekvencs és így tovább. Végig a cselekvésről, a munkáról beszél, miközben nem csinál semmit. Hizelgő és ordenáré, gonosz és közönséges, fröcsög a halálos Gemütlichkeittől (kedélyesség?). Nincs a világon demokrácia, ahol nélküle választást lehetne nyerni.
*
„Én csak megpróbáltam a népet kicsikét nevelgetni és nemcsak a tagdíjat szedtem be, amit csak úgy, per mellesleg csináltam mer tudtam, hogyan kell, még a spóregyleti koromból. Hanem vittem nekik szép idézeteket, ilyen aranyköpéseket a Goethétől meg a Hitlertől Az egészség kötelesség meg ilyesforma előrevivő dolgokat, nem igaz? Vittem nekik egyenesen keretbe, hogy akasszák csak szépen kifele.”
*
Karl egyike az európai őstoposzoknak. Természetesen nem a semmiből pattant elő, a tárca, a karikatúra, a kabaré műfajában bőven megtalálni az elődeit, a monologizáló, leleplező és lelepleződő bécsi kispolgár alakváltozatait. Tán a Paprika Jancsik (Hanswurst) egy kései és zseniális változata. Megvannak az írói előképek is, Nestroy, bizonyos fokig Grillparzer, és nagyon erősen Ödön von Horvát, Karl Kraus. S nem elődként, hanem nagy-nagy kortársként Thomas Bernhard. S persze ott lebeg a tárgy és a tónus fölött egyfelől Hasek Švejkjének másfelől Jarry Übü királyának pofátlan és halhatatlan szelleme.

*
„Egyébiránt a légoltalomnak szenteltem magamat. A civilkiképzés tartozott énalám. A szakterületem a mérgesgázoktóli védelem volt Mondhatom, teljesen otthon voltam a témában. Volt egy helyiség, ott beküldtük gázálarcba a delikvencseket, én sutty, rájukerisztettem a gázt Aztán futni kelletett nekik a gázálarcba, és énekelni hogy oh du schööööner Westerwald de ez semmi, mer mindnek gázálarcot kelletett cserélni egymással, ha látta volna, amit azok ott összeköhögtek nekem, az aztán jó mulatság volt, meg kell mondjam magának, ha a szövetségesek bevetették volna a mérgesgázt, nem történt volna semmi természetesen amikor elkezdték a bombákkal, az nem volt fair. Az bűncselekmény volt."

*
A figura a nyelvéből keletkezik, Karl úr maga a nyelve. Az eredetiben alapvetően három nyelvi szintje van a szövegnek, mikor komoly és ünnepélyes akar lenni, a hochdeutsch-ot beszéli, ez a hivatalosság és a reklám nyelve a számára. Egy viszonylag korrekt köznyelvet használ az „érzékeny” témákhoz, és végül ha elengedi magát, ott az igazi Karl, a maga wienerisch-ével a bécsi dialektussal. Akár regiszterkeverő beszédmódnak is nevezhetném. Mesterien játszik a szöveg a törésekkel és rontásokkal, Qualtinger tocskol, lubickol a nyelvben. Legalább annyira volt előadóművész, mint színész, ismertsége nagy szabadságot adott neki. Bármivel lépett fel, sikere garantált volt. Azt mondták a kortársak, ha a legújabb törvénycikkeket olvasná föl, az is szórakoztató, emberi szöveggé válna.

*
„Mindenféle fronton tevékenykedtem. Voltam a Télisegélynél Ha én a perselyemet megcsörgettem, pajtikám, senki se merészelte kivonni magát mindenkit elkaptam utánalopództam meglestem őtet a persellyel, és amikor a csörgetést meghallotta a füle mögött, már mind tudta, hogy itt tejelni kell.”
*
1973-ban a náci hatalomátvétel negyvenedik évfordulójára Qualtinger azt találta ki, hogy részleteket olvas fel a Mein Kampfból. Az volt a célja, hogy megmutassa, milyen keskeny a mesgye a szörnyűségesség és a nevetségesség között. Hogy a Hitler-könyvet a részleteken, az árulkodó mellékmondatokon keresztül leplezi le. Előbb Hamburgban 73-ban, majd más német városokban lépett fel. Jellemző, hogy akkor Ausztria, mint helyszín eszébe sem jutott. Bécsbe csak 12 évvel később ért el a Qualtinger féle Mein Kampf. Amennyire meg tudom ítélni, noha „utánozza” a szerzőt, bizonyos karakterjegyeket megtart és használ, az előadás mégsem paródia. Talán hangos szoros olvasásnak mondanám. Ha már akkor nem, legalább most olvassuk el rendesen, legalább most lepleződjön le az ócska álság és őrültség. Példás gesztus, nyaktörő mutatvány. Hátborzongató hallgatni.
*
„Mikor a bombakártevők jöttek, illetőleg ugye a bombakárosultak, akkor nekem az élelmiszerjegy-téma volt a reszortom. Hogy micsoda egy jó üzletet csináltam ezzel, el se képzeli. …Mert a kibombázottaknak nagyjából mindegy volt. Ha valaki promt elveszítette a házát, nem gondolt a zabálásra. Örült, hogy él. Ha meg egy mondjuk fölháborodott, elég volt, hogy ránéztem. Az kérem rögtön csöndbe lett. Ezt a Führertől tanultam, ezt a nézést. Nincs kék szemem, de azér ment az zölden is. Akkor aztán már úgyis jöttek az oroszok…”
*
A 60-as évektől egészen a haláláig tartott felolvasóesteket. Főleg osztrák klasszikusokat tartott repertoárján, az elődeit, Nestroyt, Schnitzlert, Ödön von Horváthot, és mindenekelőtt Karl Kraust. Kétszer is hozzányúlt Kraus színpadon alig játszott, formátlan és páratlan drámaszörnyetegéhez, Az emberiség végnapjaihoz, először nem sokkal a Herr Karl után, majd 1976-ban (ekkor fordítja zseniálisan Tandori Dezső magyarra a drámát). A maga sajátos pódiumán csapongott a dráma szerepei közt, lubickolt a német (pifke) és osztrák dialektusokban – halálos Rajna- és Duna-operett paródiából, glosszából varrt szókosztümben, ahogy egy méltatója megjegyezte.

*
„A harmadik életközösségem se volt tartós. Az asszony, szegény gyengélkedni kezdett kórházba kellett mennie Na, mondtam akkor, be kell látnod, hogy én most elpályázzak A munkanélküli segélyemet úgyis az egész idő alatt félreraktam. Azt kérdezte: meglátogatol egyszer még a kórházban? Azt mondtam: hát, nem tudom. A szoclakásomat nem adtam fel. Csak nem vagyok hülye!”

*
„Az osztrákoknak a kedélyességből egy halálos fajta jutott. Mindig túl gyorsan és túl forrón reagálnak, idegenekkel szemben is. Aztán hirtelen megfordulnak és eltűnnek. Szeretik magukat gálánsnak, nagyszerűnek, tágkeblűnek mutatni, de ez alatt a felszín alatt ott a tömény iszonyat. Nem véletlen, hogy Hitler vagy Eichmann osztrákok voltak. És az se véletlen, hogy Freud Bécsben fejlesztette ki a lélektanát. Elég volt körülnézzen és tudta, mi van. Itt mindenki mindenkit széjjelboncol De nem az én dolgom a Herr Karlt magyarázni. Ha nem magyarázza meg saját magát, nem végeztünk jó munkát” – idézi Michale Kehlmann és Georg Biron Qualtingert 1995-ös könyvükben.
*

Itt most be kéne valahogy fejeznem. Nekem se dolgom a Herr Karl-t magyarázni. Negyven éve magyarázza saját magát, s az elkövetkezőkben sem látszik elavulni; a figura, a rendíthetetlen túlélő, a történelem katasztrófa-turistája örökkétig itt járkál közöttünk. Közöttünk és bennünk, hisz Karl úr mindannyiunk kisebb vagy nagyobb darabja. Elemi érdekünk tudni róla, mindenekelőtt ki-ki a magáéról. ki-ki nemzet, ha úgy tetszik.