Próza

Felejtés-cédulák

"Nem tudom. Tényleg nem tudom."

                            (Mészöly Miklós)


Se dobok, se trombiták

Cakkozza a szél a Duna felől, pofozgatja az ólmot, az egész súlyos, lomha közeget, amit levegőnek hív az ember, és él vele persze, ahogy lehet. Hosszú sor áll a fehér sátor előtt, mintha banánért, azért a fagyott, fekete banánért, vagy emdéef sonkáért húsvét táján. Lóveronaiért – észre se venni, hogy kicsit édesebb. Egy hosszú, csöndes, vasárnapi sor, úgy áll ott mindenki, mintha éppcsak, mintha véletlenül. Épp beáll, mit lehet tudni, ingyen van, ennyit megér, ennyi törődést megér.


A hullámzó Balaton

Megvolt nekik mára minden, úgyhogy még lenulláznak és egy-két szóból eldöglenek. Csusszan a talpuk a betonon, összebújnak, együtt süllyed és emelkedik a mohos horpaszuk, dolgozik bennük a zsír, a hormon, a velő, a kicsike, buta akarat. Ránézésre egyformák, aztán az egyikből macskajancsi lesz, a másikból olimpikon. Hiszen ki tudja, hogy van ez a képességgel?


A vak murmutér

Részlet


(Szócikk a földről)



Midőn az Úr 1999edik esztendejében e munkátskára Café Bábel folyó-irat fölkért volt éngemet, legelőb úgy hántam le magamrul, mikép földikutya az kempingnadrágot. És kérdém föl-bújtómat: hát mi nem föld, víz, tűz és levegő, hékám? No ugye! Ha penig minden az, amint tény-való, hogy a kordovány tsudába lehet arrul, ergo a bármirűl, horribile dictu: a mindenségrűl írni? Kinek vagyon arra fejül-látása, még ha tán sasmadár es vagy igenyesen Jurij Gagarin? A világ mint olyan? Hát lehet vajjon azt? Nem lehet. De minekokáért nem lehet, átal- és átaljárá elmémet az édesrúth motosz, a nyelvi tsáb, mint vak murmutér a maga föld-méllyi járatait, s nyugtom nékül rágtsállott, hasbeszéllett napestig, mint cafédaráló, kit viheder hajt.


NEMNOVELLA

Macskakőcédulák


„A macskakő ott van alatta, mindig ott van alatta, úgy járjál!"